A Maestro

„Hatalmas elismerés Király Leventének, aki ezzel a könyvvel emléket állít Ennio Morriconénak, aki egy igazi Mester volt, és akivel hatalmas öröm volt együtt dolgozni. Nagy zeneszerző volt, aki tehetségével több filmemet gazdagította. Igazán megilleti őt a tisztelet, hogy a nagyközönség jobban megismerhesse” – így szólnak a könyvajánlót jegyző Jean-Paul Belmondo sorai a magyar olvasókhoz.

A szerző 2015-ben készítette interjúit a Maestróval, amelyek a kötet alapját adják, és amelyek érdekes történeteken keresztül mutatják be a kisfiút, akit az iskolában csodagyerekként tartottak számon, mi­után már hatévesen zenét szerzett.

„Édesapám trombitaművész volt, és azt akarta, hogy én is trombitáljak. Emlékszem, drámai volt, ahogy a tanulmányaimat kezdtem: a szolfézzsal nagy nehézségeim voltak. Apám szigorúságának hála azonban hamar az osztály legjobbja lettem.”

Morricone tizennégy éves volt, amikor nagy fordulat állt be életében: édesapja megbetegedett, és neki kellett beugrani helyette trombitálni az éjszakai bárokba. Eleinte a megszálló német csapatok tisztjeinek, később az amerikaiaknak játszott. A kisfiú a nehézségek ellenére is remekül helytállt: éjszaka mint bárzenész és családfenntartó tevékenykedett, nappal pedig mint konzervatorista. Csupán azzal lógott ki a sorból, hogy a hangszeres tudás mellett zeneszerzést, kórus- és karvezetést is tanult. Az ötvenes években pedig már hangszereléssel kereste a kenyerét.

„Én annyira szerettem a zenét, hogy néha még enni is elfelejtettem. Mikor a család ebédelt, én mindig a zongoránál ültem és komponáltam.”

Morricone karrierje elején Dan Savio és Leo Nichols álnéven dolgozott. Erre a közhiedelemmel ellentétben nem azért volt szükség, mert nem bízott önmagában, hanem hogy a hazai spagettiwesternekre egyre jobban ráunó olasz közönség azt higgye, külföldi, leginkább amerikai produkciót lát és hall.

A Maestro szinte örökké dolgozott. Sokszor hajnalok hajnalán kezdett, máskor pedig éjszakába nyúlóan szerezte egymás után kompozícióit. Néha előfordult, hogy álmaiban villantak be hangok és ötletek.

„Ha sikerül akkor elcsípnem őket, amikor álom és ébrenlét között vagyok, s képes vagyok őket megragadni, akkor azon nyomban leírom őket, mihelyst felülök. Az éjjeli asztalkámon van kottapapír és sima papír is. Különféle zenei sugallatok jönnek: vannak olyanok, melyeket kottapapírra vethetsz, de vannak olyanok is, melyeket nem.”

A mester kezdetben mindent zongorán komponált, később azonban a hangszer már csak azt a célt szolgálta, hogy bemutassa elképzeléseit a rendezőknek. A megálmodott dallamot íróasztalánál egyből papírra vetette. A több mint ezer darab, amit Ennio Morricone a magáénak tudhat, még akkor is nagyon sok, ha évtizedek eredménye. Ahogy fogalmaz, nála az ihlet bárhonnét jöhet. Komponált sakkozás közben, az utcán sétálva, a piacon vásárlás közben elgondolkodva. Mint mondta, Itália olyan sok színt, hatást, élményt nyújt, hogy csak le kellett fordítania ezeket a zene nyelvére.

„Amikor filmhez kell zenét szereznem, elkezdek gondolkodni rajta. …olyan, mintha terhes lennék. Ezután meg kell szülnöm a gyereket, így attól a pillanattól kezdve mindig a zenére gondolok – még akkor is, ha a sarki élelmiszerboltba megyek, csak erre gondolok.”

Sosem rangsorolta alkotásait. Mindegyik művét hangsúlyozottan egyformán szerette. Zeneszerzői magánya visszahúzódó, szemérmes, önmagával és másokkal is szigorú embert rejtett, aki ugyanakkor néha mégis közösségbe vágyódott.

„Zeneszerzőként elefántcsonttoronyban élek, elszigetelten. Kizárólag teljes nyugalomban, a külvilágtól elzártan tudok alkotni. Nem az a típus vagyok, aki élvezi a nyüzsgést, és mindenáron jelen akar lenni. A lényemnek a másik része viszont igényli az eleven kapcsolatot a közönséggel, a direkt visszajelzéseket. A kamara- és szimfonikus műveim vezénylése közben fedeztem fel a karmesteri lét gyönyörűségét.”

A könyvben a Maestro Budapestről is beszél, ahová szívesen jött, hiszen hazánkat a kultúra fővárosának tartotta.

„Akárhányszor Magyarországon jártam, úgy tapasztaltam, hogy a magyar emberek magasan kulturáltak és nagyon jóindulatúak. A magyar zenészek professzionálisan magas szinten vannak, mindemellett kedvesek és jól nevelt emberek. Büszkék lehetnek magukra. Mindig nagy örömmel megyek Magyarországra.”

Morricone, aki naponta legalább egy órát imádkozott, elárulta, hogy ha vallásos témájú zenét írt, akkor a személyes hite is mindig megjelent az alkotásban. Szerinte a zene rendkívül közel van Istenhez. Ugyanakkor benne van az ember lelkében is. Így az az egyetlen igazi művészet, amely az örök Atyához, az örökkévalósághoz közelít. Morricone sohasem kérkedett a hitével. Ugyanakkor ahogy idősödött, egyre többet és egyre intenzívebben foglalkozott Istennel.

„Mindig is meghitt viszonyban voltam Istennel. Néhány éve azonban még többet foglalkozom a lelki életemmel. Nem tudom az okát, egyszerűen így esik jól. Sokat imádkozom, és szentáldozáshoz járulok. Reggel hétkor megyek szentmisére, de gyónni nem járok olyan sűrűn, mert általában nem követek el túl sok bűnös dolgot. Azért megyek a templomba, mert úgy érzem, hogy teljes odaadással tartozom az Isteni Jelenlétnek, aki különösen erősen van jelen azon a helyen.”

A holnap felől a Maestrónak 90 évesen sem voltak aggodalmai. Az egészségét féltve őrző zeneszerző tudatosan élte mindennapjait. Nemcsak dolgozott, de rendszeresen mozgott is, hogy időskorában is bírja a fizikai megterheléssel járó színpadi munkákat.

„Ha rajtam múlik, én halálomig komponálok és vezényelek, mert annyira szeretem a zenét. Azt hiszem, a sírig fog elkísérni. Hogy milyen lesz a túlvilág, nem tudom. Remélhetőleg jó lesz”.