– A délszláv háború említése még igencsak friss sebeket tép fel Szerbiában. Nem érezte még túlzottan kényesnek a témát?

– Valóban, a háború még csupán tizennyolc éve fejeződött be, és öt-hat évvel ezelőtt magam is úgy gondoltam, lélektanilag nincs itt az ideje, hogy filmet készítsek róla. Mára azonban már megvan a kellő időbeli távolság, ám nagyon kell vigyázni, hogy hogyan közelítjük meg a témát, ami sokak számára még így is túl közeli élmény. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy beszéljünk erről az egészről, hogy elindulhasson egyfajta feltárás és megbocsátás.

– Milyen személyes emlékei vannak a háborúról?

– Nem túl sok, de amikor hallottam a film alapjául szolgáló történetet, hogy egy szerb katona megmentette egy muzulmán férfi életét, akkor hirtelen sokkal fontosabbá vált számomra, hogy ne egy háborús filmet készítsek, hanem a következményekkel foglalkozzam. Az én személyes viszonyulásom a háborúhoz talán a doktor karakteréhez áll a legközelebb: magam is Belgrádban életem akkoriban, nagyjából száz kilométerre az eseményektől, és annak idején számos demonstrációt tartott a szerb értelmiség, de valójában semmit nem tudtak elérni. Azért vonultatok fel számtalan szereplőt és azért mutattam be mozaikszerűen a történetet, mert szerettem volna, ha a néző valamelyik karakterrel azonosulni tud. Még Todor figuráját, aki megölte a katonát, sem szerettem volna fekete-fehéren ábrázolni, megpróbáltam megérteni a motivációját és a lélektanát, ahogyan a saját igazáért harcol. Ha valaki a megbocsátásról akar filmet készíteni, akkor kötelessége is, hogy a szereplők kiállhassanak a saját érveik mellett.

– A történet kapcsán mennyire volt fontos, hogy pontosan kövesse a valóságot?

– A film eleji eset valóban megtörtént, a jelenben játszódó kiágazások azonban már csupán fikciók, a karakterek sem valóságosak ilyen értelemben. Ahogyan a megbocsátás is csupán ábránd még ma is. A Templom a dombon egy nagyon strukturális film, és féltem is, hogy mindez átlátszóvá teszi, így igyekeztem úgy elmesélni a történetet, hogy minél kevésbé legyen rögtön átlátható a cselekmény.

– Személyesen találkozott a kiindulópontul szolgáló eset résztvevőivel?

– A legtöbb szereplővel beszéltem: Marko igazi apjától engedélyt is kértem, hogy elkészíthetem-e egyáltalán a filmet, és végül kifejezetten támogatott benne. A fiú rengeteg barátjával felvettem a kapcsolatot, meg akartam ismerni, milyen ember is volt valójában. Megkeresett Marko gyilkosa is, de nem szerettem volna vele találkozni: annyira különböző nézőpontot képviselünk, nem tartottam jó ötletnek, hogy esetleg befolyásoljon. Aztán később mégis többször megjelent a forgatáson, próbált volna provokálni, de nem voltam hajlandó szóba állni vele. Előfordult például, hogy egy kávézóban leült a szemben lévő asztalhoz, majd hangosan elkezdte kifejteni a véleményét. Ilyen esetekben mindig gyorsan rendeztem a számlát, nem akartam belemenni a játszmáiba. A háborús veteránok szövetségével is voltak kisebb konfliktusaim, mert anti-szerbnek gondolták a munkámat, úgy érezték, sértő a számukra. A bemutató előtt utcai felvonulást is rendeztek, így próbáltak demonstrálni a filmem ellen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy otthon sokan nem szerették se a filmet, se az üzenetét, de a legnagyobb problémájuk az volt, hogy a Sundance-en és a berlini filmfesztiválon nagyon jó fogadtatásra talált. Ezek után pedig kifejezetten ostobaság lett volna szerbellenesnek nevezni, főként azért, mert addig is csak a radikális nacionalisták gondolhatták így. Ráadásul nem egy politikai filmet készítettem, az csak a háttér volt, hiszen Marko nem egy muzulmánt akart megmenteni, hanem a barátját. Egy emberiességért küzdő humanista alkotás volt a célom, ami se nem szerbpárti, se nem szerbellenes, ahogyan bosnyákpárti vagy bosnyákellenes sem.

Német Dániel