A sci-fi éve lesz – hittük még sokan tavaly januárban, hiszen a műfajból ritka sok izgalmasnak ígérkező produkció váratott magára, aztán persze sorban jöttek a pofára esések, de úgy, hogy a fal adta a másikat.

M. Night Shyamalan méregdrága vicce, A Föld után az év simán legkínosabb filmje, az indiai rendező még Az utolsó léghajlító című rettenetét is sikeresen múlta alul, a dél-afrikai Neill Blomkamp fiatal zseninek tűnt a District 9 után, új munkájából, az Elysium – Zárt világból azonban minden hiányzott, ami az elődöt naggyá tette, de legfőképpen az intelligencia és a releváns társadalmi kérdésfelvetés. Orson Scott Card sci-fi alapműve kínálná magát egy ütős feldolgozásért, de a Végjáték Gavin Hood keze között egy vállalhatatlan és céltalan tinimozivá avanzsálódott, a Riddick pedig nem lett más, mint a Pitch Black túlnyújtott remake-je, sokszor önmaga paródiájába forduló, keménykedő párbeszédekkel tarkítva. A Pacific Rim – Tűzgyűrű az ígéretes high-concept ellenére alig haladta meg a Transformers-filmek színvonalát, Zack Snyder stílusos és külsőségeiben erős Superman-filmje, Az acélember pedig a látványos összecsapások ellenére is altatóan unalmas lett. A Z világháborúról inkább ne is beszéljünk: Max Brooks regényét már sajátos irodalmi szerkezete miatt sem volt jó ötlet mozgóképre ültetni, ennél szerencsétlenebbül azonban aligha lehetett volna.

Ebben a közegben viszont könnyebb érvényesülni, éppen ezért jelentett kellemes meglepetést például a Feledés, ami bár sokszor túlzottan hollywoodi és buta, látványvilágában első osztályú, Tom Cruise-t pedig lehet utálni magánélete és idiotizmusa miatt, az azonban tagadhatatlan, hogy azon kevés klasszikus sztár közé tartozik, akik képesek minden pillanatban uralni a vásznat, és mindez ezúttal sem volt másként. Nálunk csak a Halloween Night Festen mutatták be a found-footage műfaját a sci-fivel keresztező Az Európa-rejtélyt (DVD-n január 16-án érkezik), amely bár nem durrant hatalmasat, mégis izgalmas és eredeti darab lett, amelyen a kis költségvetés sem látszott meg. A Sötétségben – Star Trek kel J. J. Abrahamsnak a legendás sorozat szintén általa készített rebootját is sikerült felülmúlnia: a nagyszerű színészek, a feszes – hasonló hollywoodi gigaprodukciókhoz mérten –, intelligens forgatókönyv és a grandiózus jelentek az év legjobb blockbusterévé tették. Látvány szempontjából azonban egyértelműen a Gravitáció viszi a pálmát: Alfonso Cuarón remekműve azt a vizuális és karfaszaggató élményt nyújtja, amelyet a Csillagok háborúja premierjén lehetett átélni 1977-ben (nem itthon, hiszen hozzánk csak két évvel később érkezett meg), amikor elzúgtak a szemünk előtt az űrhajók, vagy amikor 1993-ban a T-Rex megtámadta az autót a Jurassic Parkban. A 127 óra és az Élve eltemetve forgatókönyvi megoldásait használó, szinte egyszemélyes űr-horror talán az első film, ami a 3D-t érdemben is használja – mélyíti a képet és bevonja a nézőt, a technológia nem csupán a vásári szórakoztatás eszközeként szolgál.

A posztmodern nem hal ki

Mióta a Kutyaszorítóban szabályosan berobbant a mozikba, a posztmodern művek egymás után készülnek, sőt azóta már bőven poszt-poszt-posztmodern időszakról beszélhetünk. Az egykori videotékás sem tétlenkedik, minden munkája eseményszámba megy, a Django elszabadullal pedig ismét remekművet alkotott. A tizenkilencedik század végén játszódó történet megfosztotta attól, hogy órákon keresztül popkultúráról dumáltassa szereplőit, a formanyelvben azonban annál inkább kikacsintgat: a rendező bátran keveri a western, a blacksploitation és egyéb szubzsánerek elemeit, ellopja Sergio Corbucci Django című klasszikusának kezdőjelenetét, merít mások mellett Richard Fleischer Man dingójából, az eredmény azonban ezúttal is lehengerlő erejű, vicces, abszurd, véres és kiszámíthatatlan.

Még bátrabb alkotás azonban a Spring Breakers – Csajok szabadon, amely úgy választotta ketté a közönséget, mint Mózes a Vörös-tengert: a fiatal alkotó, Harmony Korine munkája tulajdonképpen egy másfél órás videoklip, amelyben bikinis lányok (köztük Vanessa Hudgens és Selena Gomez) rabolnak, gyilkolnak és drogot fogyasztanak a rasztahajú és fémfogú James Franco oldalán. Minimális történet és öncélúság minden mennyiségben, a nézője szégyelli, ha élvezi, de a lenyűgöző vizualitás, a magával ragadó hangulat és a bűnös élvezet kéjes öröme mégis a vászonhoz szögezi a tekintetet – bárki kérdezi, nem mi ajánlottuk!

A brit rapper, Plan B (polgári nevén: Ben Drew) első rendezése, az Ill Manors – Rázós környék tartalmilag ambiciózusabb munka, hiszen számtalan külön futó, majd egymásba torkolló történetszálon keresztül mutatja be a szigetország külvárosának kemény mindennapjait prostitúcióval, drogokkal és erőszakkal, a fajsúlyos témát viszont előszeretettel fűszerezi hatásvadász és humoros elemekkel, az eredmény pedig egyszerre sokkoló és szórakoztató. Nem sok hiphop előadóról mondható mindez el, de Plan B esetében kifejezetten örülünk, hogy szerencsét próbált a film világában, reméljük lesz folytatása.

Utólag már könnyű nevetni: az apokalipszis eredetileg 2012 végére lett ígérve, ennek elmaradásán megkönnyebbülve tavaly két produkció is viccet csinált a végítéletből. Miután Edgar Wright és Simon Pegg a Haláli hullák hajnalával a zombi-, majd a Vaskabátokkal a rendőrfilm műfaját parodizálta ki, a trilógia záró darabja, a Világvége az olyan földönkívüli megszállós sci-fikből űz gúnyt, mint A testrablók támadása: a fináléra kicsit kifogy a szufla, de összességében méltó a korábbi részekhez. Párdarabja, az Itt a vége szintén nem tökéletes, de annál szórakoztatóbb: nem véletlen, hogy a film felkerült Tarantino éves toplistájára is, hiszen stílusában éppen a rendezőhöz közel álló abszurd, vicces és agresszív humor jellemzi Evan Goldberg és Seth Rogen közös alkotását, amelyben egy tucatnyi – saját magát alakító – hollywoodi sztár próbálja túlélni az utolsó ítéletet, miközben sorra kelnek ki emberi mivoltukból és távoznak az élők sorából.

Ha az egész éves mezőnyből egyetlen nevet lehetne csak kiemelni, akkor az egyértelműen Leonardo DiCaprio lenne, pedig már régen nem 1997-et írunk: a színész tavaly három remekműben is képviselte magát. A fentebb már méltatott Django elszabadulban egy – nem pejoratív értelemben – végtelenül egysíkú, gonosz karaktert formált meg túljátszva, B-filmesen, ahogyan a szerep megkívánta. A nagy Gatsbyben azonban már ennél jóval összetettebb, drámaibb feladata volt, habár a külsőségek nagyrészt ellopták előle a showt: F. Scott Fitzgerald regényének második adaptációja (az első Robert Redford főszereplésével készült 1974-ben) pontosan olyan, mint a rendező, Baz Luhrmann szintén DiCaprio főszereplésével készült, modern korba helyezett Rómeó és Júlia-átirata: a tartalom szinte másodlagos, a lényeg a mindent elsöprő látványon van. Amit korábban giccsesnek hittünk, arra az alkotó rátesz még egy lapáttal, majd egy újabbal, mind képi, mind zenei világ tekintetében, a 3D-vel tovább fokozza a helyzetet, míg a végeredmény egy minden érzékre ható audiovizuális orgiává nem változik – lehet szidni felszínessége miatt, de az egész mégis egy lenyűgöző kétórás videoklip.

A nagy dobást azonban év végére tartogatta a színész: Martin Scorsese újabb bűnügyi életrajzi munkájával talán idén elviszi DiCaprio az Oscart, hiszen nemcsak éle-te alakítását nyújtja benne, de a film is kiváló. A Wall Street farkasát leginkább a Tőzsdecápák bespeedezett verziójaként lehet jellemezni, amely Jordan Belfort, a dollármilliókat akasztott bróker-szélhámos pályáját követi végig a kezdeti sikerektől, a drogokkal, nőkkel, yachtokkal és magánhelikopterekkel bélelt csúcsig, majd az elkerülhetetlen bukásig. Scorsese olyan biztos kézzel, természetes lazasággal és fekete humorral vezényli le a háromórás művet, hogy az ész megáll – ott van a helye a Taxisofőr, a Nagymenők és más klasszikusai között.

Igaz vagy legalábbis az lehetne

A legjobb történeteket az élet írja, ezt az idei termés is tökéletesen illusztrálta. Valószínűleg soha nem fog fény derülni a teljes igazságra a közel-keleti terrorista elfogásának körülményeiről, amennyit azonban a televízióból és a híradásokból tudhatunk az ügyről, az alapján a Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza tökéletesen hitelesnek, de mindenekelőtt hihetőnek tűnik. Kathryn Bigelow, minden idők legmaszkulinabb és talán legjobb női rendezőnője persze kapott hideget-meleget a munkájáért, sokan megvádolták például azzal, hogy az amerikai katonák filmben látható kegyetlen vallatási technikáit a valóságban nem alkalmazzák és ez ügyben nem is tudunk természetesen igazságot tenni, de nem is ezért az év egyik legjobbja a film, hanem a távolságtartás miatt: a Bigelow az emberiség történelmének legértelmetlenebb háborúja kapcsán nem foglal állást egyik oldalon sem, csupán megmutatja a mindkét félnél érzékelhető folyamatos félelmet, paranoiát és eltökéltséget. A lehető leghidegebben és legdokumentaristábban tálalva.

A Phillips kapitány témáját tekintve kevésbé fajsúlyos: mára a szomáliai kalózok már viszonylag ritkábban támadnak, a kétezres évek végén azonban még komoly veszélyt jelentettek a teherhajókra nézve. Paul Greengrass a média figyelme által a leghíresebbé váló esetet dolgozta fel és – akárcsak a United 93-as esetében – ezúttal is sikerült a túszejtést olyan izgalmasan tálalnia, hogy a nézőben még annak ellenére is felszökik az adrenalinszint, hogy közben folyamatosan tudja a történet végét. Tom Hanks régen játszott ilyen jól, alakítását az teszi kiválóvá, hogy a legkevésbé sem próbál sztárnak látszani, hanem végig képes megmaradni kisembernek.

Hasonló a helyzet a Hajsza a győzelemért esetében: a két Forma–1-es pilóta, James Hunt és Niki Lauda évtizedeken átívelő versengését bemutató film alapsztoriját ismerhetjük már korábbról, Ron Howard azonban pontosan tudja, hogyan kell zongorázni a néző érzelmein. Azonban míg általában zavaróak nála a hatásvadász és Oscar-kompatibilis megoldások, most kifejezetten használnak a nagy mozdulatok és az iparosi profizmus: a dráma, a feszült versenyjelenetek és Daniel Brühl első osztályú alakítása az utóbbi évek legjobb sportfilmjévé teszik.

Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok) új rendezése, a Philomena – Határtalan szeretet ezzel szemben egy ritkábban hallott, de annál remekebb történetet mesél egy nőről, akitől fiatalkorában az apácazárdában elvették babáját, majd ötven évvel később úgy dönt, felkeresi gyermekét, hogy megtudja, ki lett belőle. Az alkotás legnagyobb erénye a remek színészek összjátéka – élen Judi Dench-el és Steve Coogannel –, a fanyar humor és a dráma sajátos elegye, a hangulatos fényképezés és a mindent átitató humanizmus.

A Bling Ring – Lopom a sztárom esetében kevésbé a valós események a fontosak – miszerint néhány fiatal rendszeresen betört olyan lakhelyüktől éppen távol tartózkodó hírességek otthonába, mint Paris Hilton –, hanem sokkal inkább az ezáltal alkotott generációs világkép a sztárkultuszról, az elfelszínesedésről, a külső értékek felülértékeléséről és persze az anyagi javak igazságtalan eloszlásáról – Sofia Coppola (Elveszett jelentés) mindezt a tőle megszokott látszólagos céltalansággal és nyomott hangulattal mutatja be.

És vannak persze történetek, amelyek akár igazak is lehetnének, de nem azok. Az Egyesült Királyság hivatalos Oscar-jelöltje – sajnos a zsűri azóta már kiszortírozta a versenyből –, a Metro Manila egy fülöp-szigeteki parasztember kálváriáját mutatja be, aki miután elszegényedett, a nagyvárosban próbál szerencsét, egy pénzszállító társaságnál kezd dolgozni, de végső kétségbeesésében és családja megélhetése érdekében végül a cég kirablása mellett dönt. Sean Ellis (Cashback – Visszajáró pénz) filmje leginkább Johnnie To és Ringo Lam hongkongi munkáihoz hasonlatosan keveri a drámai elemeket az akciójelenetekkel, a kettő ötvözéséből a legnagyobb emocionális hatást kihozva.

A Kényszerleszállás szintén egy igencsak hihető történet, egyedül csupán a finálénál érződik hollywoodinak: a főszereplője egy pilóta – Denzel Washington alakítása az év egyik legjobbja –, aki az egyik hajtómű kigyulladása után sikerrel teszi le a gépet néhány áldozatot nem számítva egy olyan vészhelyzetben, amelyben minden utas meghalt volt, ha más kezében van a botkormány. A baleset után azonban így is rászáll a média és az igazságszolgáltatás, és van is bőven rejtegetnivalója, hiszen a repülés előtt alaposan felöntött a garatra. Robert Zemeckis alkotásának bravúrja, hogy az akciódús és intenzív első fél óra után képes fenntartani további két órán keresztül a figyelmet egy hétköznapi sorsdrámával, ráadásul menő és szórakoztató nyelven beszél emberi tragédiákról és olyan súlyos problémákról, mint az alkoholizmus, minderre pedig kevesen lennének képesek anélkül, hogy a téma veszítene a fajsúlyosságából.

Mielőtt fel kel a nap

Nem csak Sofia Coppola fogalmazott meg generációs korképet a jelenlegi fiatalságról: ha nem tudnánk, hogy Noah Baumbach (A tintahal és a bálna) rendezte a filmet, azt gondolnánk, hogy női alkotó áll a Frances Ha mögött, olyan természetesen és hitelesen beszél egy késő huszonéves lány mindennapjairól, céltalanságáról, munka- és saját magának kereséséről, barátai viszonyairól, szerelmi életéről a zsúfolt New York forgatagában. A Woody Allen korai munkáira emlékeztető fekete-fehér mű tipikusan az az alkotás, amelyet nem lehet nem szeretni, mert annyira eleven, hétköznapi és humoros, mint a főszereplőnője, aki bár mindenféle szépségideáltól távol áll, mégis leveszi a nézőt a lábáról. Akár párdarabjának is tekinthető szintén fekete-fehér német Oh Boy jóval komorabb darab, amely egy fiatal fiú passzivitását, néma kiábrándultságát és kiüresedettségét mutatja be epizodikusan felépített, látszólag sehová nem tartó jelenteken és párbeszédeken keresztül – Camus közönye napjaink Berlinjében. Ezzel szemben az Adéle élete kevésbé alkot nemzedéki körképet, csupán elmesél egy szerelmi történetet az elejétől a végéig, annak minden örömével és fájdalmával együtt a lehető legtermészetesebb módon. A film elsősorban merész és naturalista leszbikus jeleneteivel keltett feltűnést, legnagyobb erénye azonban, hogy annak ellenére, hogy két lány románcáról szól, a hangsúly egy pillanatig sem a szexuális identitáson van, sőt teljességgel lényegtelenné válik, hiszen ők is ugyanazokat a köröket futják le, ugyanazokkal a drámákkal néznek szemben, mint mindenki más.

Német Dániel