– Mostanra biztossá vált, hogy a Műcsarnok élére február 1-jétől a debreceni Modem eddigi igazgatója, Gulyás Gábor kerül. Előzőleg még arról szóltak a hírek, hogy Szőcs Géza kulturális államtitkár a jelenleg a bécsi kortárs művészeti központot vezető Francesca von Habsburgot látná legszívesebben az igazgatói székben.

– Gulyás Gábor szakmaiságához nem fér kétség, hiszen a debreceni Modem pillanatok alatt beépült a „jegyzett” intézmények sorába. Koncentrált szakmai munkával és nagyon friss gondolkodással teljesen új elemeket vitt be az intézmény szervezésébe. A kiállítások az intézményért, az intézmény a városért vannak. Egymásra erősítenek, és nem önmagukra néznek a feladatok. Az első olyan hely, amely nagy és érvényes összefüggésben határozza meg feladatát. Francesca von Habsburg hozzáértését sem vitatom, hiszen ismerem a bécsi gyűjteményt, láttam a velencei tevékenységét. Mivel, hogy Európában vagyunk, lehetett volna normális dolog is egy nemzetközi pályázat kiírása. Ugyanakkor figyelembe kell venni a magyarországi viszonyokat. Nálunk egy intézményvezetőnek csak huszonöt százalékban lehet szakmai feladatokkal foglalkoznia, míg a fennmaradó rész az adminisztrációé. Ezt elvileg át is lehet adni, ha azt mondja az illető, hogy ő csupán a menedzselésbe száll be, intézze a gazdasági részleg a pénzügyeket. Ám ez a gyakorlatban sajnos nem működik. Nagyon erős bürokrácia van, ami ha leépítésre kerülne, Magyarország boldog ország lenne. De addig, amíg például egy EU-s pályázatnál harminc százalék kizárólag az adminisztrációra és az ehhez szükséges munkaerőre megy el, nem beszélhetünk normális körülményekről. Hiába ülnek egy intézményben szakemberek, a vezetőnek rá kell tudnia kérdezni a dolgokra, össze kell tudnia egyeztetni a humán oldalt a gazdaságival. Ezt egy más országból érkező, más szakmai munkához szokott jelölt nem biztos, hogy fel tudta volna vállalni.

– Külföldi mintára vezetői szinten is el kellene választani a szakmai és a pénzügyek koordinálását? Egy átfogó kulturális stratégiában ilyen szempontoknak is helyet kellene kapniuk?

– Igen, mégpedig az 1998–2002 közötti időszakhoz hasonló módon. Az állam kulturális koncepciója Bozóki András idejében kapta a legnagyobb gellert, amikor a szakminiszter egy szubkultúrát próbált intézményesíteni. Minden kortárs művészet sokat merít a szubkultúrából, éppen ezért fontos azt a maga frissességében meghagyni. De a nemzeti stratégiának jóval többnek is kell lennie ennél.

– Ez utóbbi fő pillére lehetne a Műcsarnok mint a kortárs művészeteknek helyet adó kiállítótér?

– A merítés igen, de a művészet alternatív helyszíneit nem válthatja ki. A Műcsarnok reprezentatív hely, ott eleve más hangsúllyal jelennek meg az alkotások. Egyik nagy előnye, hogy nem gyűjteménnyel rendelkező helyszínként, majdnem-múzeumként funkcionál, ennélfogva igen flexibilis. Olyan kiállítóhely, amely német mintára jött létre azzal a céllal, hogy a város művészeinek bemutatkozási lehetőséget adjon. Persze ez már túlhaladott, hiszen sok más intézmény és formáció foglalkozik művészek támogatásával. Így a Műcsarnok feladata ma leginkább az lenne, hogy tudományosan feldolgozza, bel- és külföld felé egyaránt reprezentálja a kortárs magyar művészetet. Ez manapság kimerül a Velencei Biennále szervezésében, holott a külföldi intézményekkel való kooperáció nagyon fontos, általuk mindig újabb és újabb ráhatásokat kaphatnak a művészeink. A jelenleginél tehát lényegesen nagyobb merítésre lenne szükség. Ráadásul ez az intézmény egy építészetileg nagyon konzervatív épületben van. Ezért különböző kiállításközvetítő taktikák kellenek, amelyek segítenek abban, hogy a 2500 négyzetméteren valóban kiállítások valósuljanak meg, nem kisebb helyszínekre való gyűjtemények légüres kitágításai. Nem az alternatív helyszínek imitálására van szükség, hanem nagy és tartalmas tárlatok megrendezésével kell bemutatni a kortárs művészet szeleteit – masszívabban, jobban körbejárva, nagyobb kontextusba helyezve, mint eddig. Az én időmben így volt, pedig csak a költségvetés felét kaptuk meg, a többit nekünk kellett előállítani. Persze, a szakma akkor kívülről más irányba lobbizott, másokat szeretett volna ott látni, de nem lehet mindent egy helyen megvalósítani. Azért vannak az egyéb intézmények.

– Például a Ludwig Múzeum?

– Úgy gondolom, még a Ludwig is sokkal jobban meg tudná valósítani a kortárs művészetek bemutatását, főleg hogy ehhez épületszerkezetében is komoly előnyben van. Emellett nem kell folytonosan új kiállítások berendezésével foglalkoznia, hiszen állandó gyűjteménnyel rendelkezik, arra nagyszerű szakmai munkát lehetne építeni, tovább feldolgozni. Ez ugyanis a múzeumok nagy előnye a kiállítóhelyekkel szemben. Ezért szeretek én is múzeumban dolgozni, mert ha nem csinálok semmit, akkor is csinálok valamit. Ha például csak Csontváryhoz hozzáteszek néhány archívumban talált fotót, dokumentumot, máris kiegészítettem annak a műnek a keletkezését, sorsát, amit korábban így nem „magyaráztunk” meg. A Ludwig ezzel szemben most már csak konzerv kiállításokkal és trendi dolgokkal foglalkozik, amit hívhatunk művészeti bulvárnak is. Nem biztos például, hogy nekik kellene ráállniuk a húszas évek fotográfiáira – erre ott a Mai Manó Ház, aminek kifejezetten ez a szakterülete.

– Hogyan várható el ugyanakkor a látogatótól, hogy felismerje a művészeti bulvár és a valódi érték közti különbséget, ha nem beszéli az ehhez szükséges nyelvet, nincs közvetítés a befogadói oldal felé?

– Nemcsak a kortárs esetében van szükség új módszerekre vagy eltérő vizuális koncepcióra, hiszen más a nézői igény is, mint akár tíz-húsz évvel ezelőtt. Lehet, hogy egy bemutatni kívánt ismeretanyagnak sem történelmi szinten kell már megjelennie, hanem egy korszaknak szociális hálójába téve. Például ott a pécsi bányásztörténeti kiállítás, amely ugyan egy letűnt korszakot idéz, de a maradványai, a bányászlakások, az eszközök, ma is megvannak. Ha ennek a százéves történetét csak úgy leírom a falon, érdektelen. Nem felnagyított könyvet kell kitenni, hanem meg kell mozgatni az eseményt, annak hatásait, hogy mindez hogyan függött össze a Duna–Dráva gőzhajózási vállalkozással, hogyan kellett egy jól működő társaság a gazdaság és az életkörülmények felvirágoztatásához. A kortárs művészetnél viszont ennél is hangsúlyosabb, folyamatos közvetítésre van szükség, itt minden alkalommal meg kell nyerni a nézőt. De ha érthetően, a koncepció rövid felvázolásával megismertetjük, hogy itt most a médium mely eszközrendszerével van dolgunk, hogy a festő nem biztos, hogy ecsettel fest, esetleg az egész testét használja, és ezzel értékeli át a festészetet, akkor ő is megérti, hogy más, a klasszikustól eltérő lépések is lehetségesek. Ha mindez nincs, akkor csak egy nosztalgiázó, szépelkedő álharmónia marad. Ettől a kicserélhető, hamis, ideologikus és dogmatikus álpátosztól pedig el kell határolódni. Inkább legyen valami radikálisan más, mint hogy a giccs határán egyensúlyozzon. Ezt annak idején a Műcsarnokban is sikerült bemutatnom, és vállaltam is érte a konfliktusokat. Lehet, hogy az általam értékesnek tartott kortárs művészeket nem fogadta be az egyetemes kultúra, de én tudom, hogy mindegyikük hasznos volt a magyar kultúra és a magyar képzőművészet számára, és valamikor egyetemes része lesz.

– Mégis, a befogadást nem mi alakítjuk?

– Részben igen, de azért vannak jelentős félreértések is a hazai kultúrafelfogásban. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően ugyanis egyáltalán nem újellenes. Éppen ellenkezőleg. Értékeket teremt és ment, ami nemcsak a történelmi értékekre vonatkozik, hanem a jelenkoriak továbbvitelére, kiaknázására, bemutatására is. Ez időnként ellentétben áll a konzervatív kultúra mára lerövidített fogalmával, főként, mert a liberális jelzőt állítják vele szemben holott valójában a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. A liberalizmus, ha ideológiamentes, nyitottságot fejez ki, amit meg kell hagynunk vagy teremtenünk az embereknek. Nálunk ez a mesterséges szembeállítás, e deformálódott fogalmak görcsös beidegződése viszont gyomorból jövő, zsigeri reflexeket vált ki.

– Ez jelenik meg a befogadói oldalról a művészet megítélésében, alkotói részről pedig a trendekhez való igazodásban?

– Igen. Hosszú ideje élek már itthon, és látom, hogy milyen görcsös a művészeti és az elméleti trendeknek való megfelelési kényszer. És ha a trendről szóló információ az egyetlen kapaszkodó, akkor az a mű már eleve csak egy burok, belső test-tartalom nélkül. Ebből csak igazodási-igazolási kényszer lesz, és felületesség.

– Gond lehet az is, hogy az alapképzésből szinte teljesen hiányzik a kortárs vizuális nyelv és kultúra megismertetése?

– Igen, de nem csupán az oktatás a lényeg. Nagyon egyszerű a képlet: meg kell teremteni az emberek szellemi szabadságát ahhoz, hogy merjenek szabadon gondolkodni, bátran nézni és bátran kérdezni. Amíg azonban az emberek a társadalmi konvencióknak való megfelelés miatt, vagy azért, hogy a társadalmi szintjüket fenn tudják tartani, szoronganak, hiába minden erőfeszítésünk. Addig jógatanfolyamot kell tartani ingyen.

– A múzeumpedagógiai rendszer azonban sokat segíthet a helyzeten.

– Igen, ahogy Pécsett már mindenütt bevezettük: Vasarelynél például rakhatják a gyerekek a puzzlét, Csontvárynál festenek, írnak, Zsolnaynál agyagozhatnak. Legutóbb pedig fogyatékosoknak tartottunk irányított, kézműves-rajzolós foglalkozást. Sajnos azonban ma már meg kell kérnünk a szülőket, hogy ne csak a gyermekbelépőt vegyék meg, hanem a foglalkozásokért is külön fizessenek, mert az anyagokra egyáltalán nincs pénzünk.

– A pénzhiány ennél súlyosabb gondokat is okoz: évek óta téma a vidéki múzeumok kilátástalan helyzete.

– Hosszú ideje zajlik a leépítés, az anyagi ellehetetlenülés. A fenntartóknak nincs meg a szükséges bevételi forrásuk, és ez a múzeumokon csapódik le. Egyre kevesebb muzeológus végez egyre több munkát. A Janus Pannonius Múzeumnak például tizenöt tagintézménye van. 1985-ben 280 dolgozónk volt a mostani harmincöt szakalkalmazottal szemben. Miközben a gyűjtemények gyarapodnak. A muzeológusok pedig csak arra tudnak koncentrálni, hogy ennek állagát egyáltalán fenntartsák, és még legyen idejük a publikációkra is. De némi optimizmusra ad okot, mert a jelenlegi kulturális kormányzat pozitívan áll a problémákhoz. Segítőkészséget látok, de kompromisszumokat is kell tennünk. Ha sikerül visszaállítani a pályázati rendszerben a múzeumok állandó kiállításainak eszközpályázatait, akkor korszerűbb bemutatókra is lesz lehetőség, ami serkenti az érdeklődést. Tény, hogy gyakrabban kell újítani a kiállításokat. Ma már a kronologikus kiállításokat „tárgyfordító” látványi, tárgy-társítási, szöveges magyarázatokkal kell a látogató felé kibontani. Ma már büntetésnek számít, ha csak utalásokat teszünk, mondjuk egy évszámmal, a tárgyakkal megtöltött vitrinbe, és a látogatókat iskoláztatjuk, hogy képes-e az arra vonatkozó eseményeket plasztikusan felidézni. Az értelmezés skálája is megváltozott, bővebb lett, amihez ráadásul gyorsabb recepciót kell biztosítani. Ez történhet hangsúlyok átrendezésével, vagy különleges, sőt idegen kiállítási „kísérővel” (füzet, rejtvény, jelek) „műfajidegen” akciók bevonásával. Emellett látványilag is meg kell különböztetnem a hangsúlyokat egy-egy kiállítás témájában. A lényeg, hogy hol veszem ki a fő vezérfonalat, mondjuk egy régészeti anyagból, ahol a régész pontosan tudja, micsoda csodákra bukkant rá, miközben ha ezeket csak úgy egymás mellé teszem, a nézőnek az csak tizenhat edény. Ehhez pedig már szakemberek kellenek. Számomra a legizgalmasabb, ha kortárs képzőművészek rendeznek be kiállításokat, helytörténeti, iparművészeti, régészeti vagy bármi mást. Esetünkben eleve adott a tárgyak párbeszédre hívása, szabadabban érzékelik a tárgyak elemi lényegét, mint egy, a témában mégoly jártas tudós. De ezzel a két területet nem kijátszani szeretném egymás ellenében, hanem közelebb hozni egymáshoz.

– Ma ehelyett mégis ott tartunk, hogy a múzeumok szép lassan inkább lerakatokként kezdenek el működni.

– Majd teljesen elpusztulnak, hiszen senkit nem fognak érdekelni, és a radikális leépítések eredményeként nem marad a gyűjteményt ismerő szakember. Most tényleg alapvetőbb a mentés, mint az értékteremtés.

– És önök még viszonylag jó helyzetben is vannak, hiszen Pécs kulturális fővárosként több látogatót vonzott a tavalyi évben.

– Ha tartani tudtuk volna ezt a lendületet, s egy picit vissza tudtuk volna forgatni a bevételt, kaptunk volna egy évet pluszban, amire újra lehetett volna építkezni. Azt hittem, hogy az értelmiség kezében lehet a folytatás lendülete és lehetősége. De a gazdasági helyzet most mindent felülír. Az EKF-projekt sem volt zökkenőmentes, például nagyon későn készültek el az épületek. De a végén mégis sikerült. Megítélésem szerint túl nagy összegek mentek el a felügyeletekre, ellenőrzésekre, míg a felújítások tárgyai, a múzeum épületei visszafogott műszaki program alapján készültek el. Ez is arról szól, hogy ideje az adminisztrációt csökkenteni, a meglévő pénzeket pedig célszerűen átcsoportosítani és felhasználni. Másrészt nagyobb bizalommal kéne lenni kortársaink felé, nem az ellenőrzés ellenőrzését fokozni, jelentéktelen, fajsúlytalan álproblémákkal időt és energiát pazarolni. Pénzhiányról pedig addig senki nem panaszkodhat, amíg az EU-s csomagok harminc százaléka kizárólag a papírtömegek forgatására megy rá, és ezzel ilyen-olyan irodákban, mondjuk, tizenkét ember foglalkozik, érdemi eredmények nélkül. Erre egy fillért sem kéne adni, mert ez áltevékenység.

– Miben látná akkor a kiutat a kulturális intézmények számára?

– Koncentráltabb pályázati rendszerben. A szponzori támogatásokat illetően a színházakhoz hasonló eladott jegyek arányában leírható adó is előny lenne a támogató felé. Valószínűleg nem elég erős a lobbink, nem vagyunk eléggé zajosak, s a kommunikációnk sem megfelelő. A Nyolcak kiállítására például nagyon sokan kíváncsiak. De ha nincs országos reklámja, nem tud minden érdeklődőhöz eljutni a híre. A köztévének az is a feladata lenne, hogy országos szintű hírverést csináljon az ilyen volumenű tárlatoknak. A Műcsarnokban annak idején szakemberek kerestek támogatókat, akik visszafordították saját munkaközösségük építésére az ellenszolgáltatást. Vagyis a művészet volt a vezérfonal ahhoz, hogy a cégen belüli csapatszellemet erősítsék. Míg régen a vasárnapi mise hozta össze az embereket a maga rituáléjával, társadalmi súlyával, addig ma a múzeumi-kulturális események segíthetnek a közösségi összetartás megteremtésében.

Farkas Anita, Barta Boglárka

* * *

FABÉNYI JULIA

1953-ban született Budapesten.

Középiskolai tanulmányait az Eötvös Gimnázium német tannyelvű osztályában végezte, majd Lipcsében tanult művészettörténetet.

1983-ban szerzett doktorátust, disszertációját a Kortárs művészet periodizációs problémái címmel írta.

1990-95-ig a Műcsarnok kurátoraként, majd 1996-2000-ig a Szombathelyi Képtár igazgatójaként dolgozott.

2000–2005-ig a Műcsarnok főigazgatója.

2007-től a Baranya Megyei Múzeumok igazgatója.

2010-ben Németh Lajos Díjat kapott.