Hirdetés

– Rendkívül pörgős, vagány, kreatív lánynak ismertelek meg, aki folyamatosan mozgásban van, egyik koncertről jár a másikra és közben állandóan valami újdonságon gondolkodik. A nyughatatlan természeted örökölted valakitől, vagy az évek alatt a munkád és az életritmusod miatt alakult így a személyiséged?

– Anyukámtól ivódott belém annak a vágya és törekvése, hogy mindig fejlődjek, mindig többet hozzak létre, mindig egyre magasabb szintre kerüljek mind szakmailag, mind emberileg. Anyukám sosem nyugszik, mindig többet szeretne. Alapvetően azt gondolom, mi, emberek nagyon lusták vagyunk, én nem tudok nyugodtan létezni, hogy mindig a könnyebb és kényelmesebb megoldásokat válasszam. Próbálom minden egyes napból kihozni a maximumot, hozzátenni önmagamhoz, az életemhez, karrieremhez. Persze fárasztó és néha kéne egy hónap, hogy kipihenjem magam, de szükségem van arra, hogy a nap végén úgy érezzem, mindent megtettem.

– Hét évig voltál a nagyváradi Moszkva Kávézó alapító-programigazgatója, ami ez idő alatt Erdély egyik legfontosabb kulturális központja lett, majd újabb hét évig az Anna and the Barbies menedzsere és Pásztor Anna számos projektjének megvalósítója. Fontos, hogy a munkád állandó kihívást jelentsen és kreativitást követeljen?

– Kétszer hét évről beszélünk, ami hosszú idő, de mindenhol sokrétű feladatokkal bíztak meg, a monotonitás kinyírna, szükségem van a változatosságra, nem csak a szakmai életemben. Kaját sem rendelek mindig ugyanonnan, lehet bármennyire is finom. A kíváncsiságom és az új ízek felé való nyitottságom miatt nagyon sokszor ettem már nagyon fura kinézetű, kétes eredetű ételeket szintén kétes eredetű helyeken. Zenében is mindig az újat keresem. Észrevettem, hogy nevetségesen korlátolt döntéseket hozunk életünk szinte minden területén: miért csak annak a zenekarnak a koncertjére veszel jegyet, amit ismersz, miért olyan filmeket nézel, amikben a kedvenc színészeid szerepelnek, miért ugyanabba a pár étterembe jársz, miért csak azokat az ételeket eszed? És még lehetne sorolni.

Korábban írtuk

– Ahogy az előbb mondtad, az emberek sokszor kényelmesek és szeretik a megszokott, bevált dolgokat… Úgy gondolod, többet kéne kockáztatni?

– Az életünkben mennyi olyan dolog lehet jó, amiről nem gondoljuk. Nyitottabban kéne léteznünk. Mondok egy példát. Anyukámmal évente egyszer elmegyünk ruhavásárlós körre. Mindig rám akar adni ilyen decens kislány kosztümöket. Iszonyatosan rebellis leszek ettől, mert engem minden anyuka meg minden pasim anyukája is ilyennek akar látni, még a gyöngysort is feltennék a nyakamba. Anyukámnak minden alkalommal leszögezem: tuti nem vesszük meg, és csak azért próbálom fel, mert örömet akarok neked szerezni. És tudod, mi történik? Néha brutálisan jó, sokkal jobb mint gondoltam. Ezzel azt akarom mondani, hogy az életünkben a döntéseink miatt nagyon sok dologtól elesünk, ami csodálatos lehet. Mostanra már lételemem, függőségem lett az, hogy kirántsam magam a megszokott szituációkból.

– Mindannyian egyfajta keretrendszerben növünk fel, akarva-akaratlanul belénk ivódik, meghatározza a személyiségünket. Neked le kellett bontanod valamennyire ezeket a falakat, hogy a székely lány boldoguljon a magyar fővárosban, ráadásul a zenei szcénában?

– Durva és széles skálát jártam be. Egyszerű, tradicionális, keresztény, konzervatív székely családból származom. Otthon templomba jártam, imádkoztam, egyértelmű volt a háziasszonyi teendők elsajátítása, a kétkezi munka tisztelete. Színésznő szerettem volna lenni, amit a szüleim nagyon elleneztek. Erős, lázadó tinédzserként kemény éveket okoztam a szüleimnek, megküzdöttek velem. Amikor elkerültem Nagyváradra, az egyetemre, óriási spektrum nyílt ki előttem, beszippantott a nagyvárosi élet, fantasztikus színeket fedezhettem fel. Ugyanakkor nagyon erős elveszettséget is éreztem, amikor átjöttem Budapestre, ez még hatványozódott. Még több lehetőség, még nagyobb kavalkád, még több szín a palettán. Eljutottam odáig, hogy azt sem tudtam, hova tartozom, azt gondoltam, ez a város soha nem fogad be, nem lesznek barátaim, nem alakul ki mély kötődésem, kapcsolataim.

– Mi jelentett fordulatot?

– A mostani munkámnak és feladataimnak nagyon sok köze van ahhoz, hogy elkezdtem itthon érezni magam. Eljutottam odáig, hogy azt csinálom, amit szeretek, és azt érzem, ténylegesen hasznára vagyok a magyar társadalomnak. Örülök annak, ha a személyiségemmel hozzáteszek ahhoz, hogy értéket teremtsünk. Azt érzem, hogy az a rengeteg év gürizés, tanulás, beletett energia most megtérül, egy helyen koncentrálódik és a személyiségem is kerek lett ettől. Mindeközben a legfurcsább mégiscsak az, hogy most már sokkal jobban elfogadom és befogadom a gyökereimet. Máshogy hat egy mise, egy templom, egy istenes vers vagy anyukám receptje szerint megfőzött húsleves. Eljutottam addig, hogy mindezt beépítettem az életembe, nemcsak egy átvett örökség, amivel nem tudtam mit kezdeni, hanem eggyé vált velem és megfér a tetkó, a piercing, a metál zene mellett, ami szintén én vagyok.

– Mesélted, hogy színésznő akartál lenni. Ha nem is a színpadon, de mögötte, mellette töltöd a napjaidat. Egyértelmű volt, hogy a színpad valahogy szerepet játszik az életedben?

– A szüleim háta mögött persze tanultam színészetet, mellette tanultam zenét, zongoráztam, kórusban énekeltem, majd a képzőművészetet is próbáltam, de egyikben sem éreztem magam kiemelkedően tehetségesnek. Rájöttem, hogy számomra egyáltalán nem komfortos a színpad, érzékenyebb vagyok és nem annyira extrovertált, hogy elviseljem mind a köpködést, mind a tapsot. A Pásztor Annával való közös munkánk alatt, menedzserként, fontosabbá vált, hogy egy támogató, kreatív ember lehetek mellette, aki segíti a kibontakozásban és az álmai megvalósításában. A mostani helyzetemben a Petőfi Kulturális Ügynökség zenei igazgatójaként nehezen élem meg az exponáltságot.

– Nem szereted a reflektorfényt, most kijut belőle.

– Kihívást okoz. Érzékeny ember vagyok, sok verset, szépirodalmat olvasok, nagyon hatnak rám a művészi alkotások, foglalkozom személyiségfejlesztéssel. Ezzel a komplexitással exponáltnak lenni nem egyszerű. Plusz nő vagyok, fiatal, kapom az ívet rendesen, de azért csak bennem van az a székely attitűd, hogy nincs az az isten, hogy hagyjam magam eltaposni bármikor, bárki által.

– Nagy általánosságban a kulturális terület jelenti a karrieredet, az életedet?

– A kultúra részének tartom ma már azt is, hogy milyen szelfiket, milyen filterrel készítesz, mit veszel magadra, milyen plakátok vannak az utcán és milyen zene szól a kis ABC-ben a sarkon, életünk minden részét átjárja. A kultúrára így tekintek, nem valami magasztos, polc tetején tartott lexikonsorra.

– Akkor az motivál, hogy a kultúra minden szegletét megismertesd az emberekkel?

– Az motivál, hogy az emberek jól érezzék magukat. Sokkal könnyebb állandóan csak panaszkodni, hogy minden drága, semmi nem elég jó, ehelyett arra szeretnék ráébreszteni mindenkit, hogy százszázalékosan a te döntésed, milyen életed lesz, milyen behatások érnek, hogyan látod a világodat. Ott van a szabad döntés, hogy csináljuk jól. Bárhol élhetünk jól – itt is, Magyarországon –, ha tudjuk értékelni ezt a rengeteg gyönyörűséget, ami körülvesz bennünket. Vegyük észre, használjuk, élvezzük és fordítsuk a javunkra. Rosszul vagyok attól a budapesti gondolkodástól, hogy köpjünk arra, ami magyar, szidjuk folyamatosan az itthoni rendszert és panaszkodjunk. Nem tudok mit kezdeni az ilyen hozzáállással.

– Székelyként van benned valami magyaros küldetéstudat?

– Na, ez nálam iszonyú komplex kérdés. Emlékszem a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról szóló népszavazás utáni időszakra. A magyarországi pasimmal voltunk a székelyudvarhelyi G-pont nevű pubban, és a székelyek nem szolgálták ki a magyarországi magyarokat a szavazás döntése miatt. Engem azért köpködtek, mert „tápos” a pasim – tudod, a székelyek így hívják az itteni magyarokat –, tehát az előítélet itt kezdődött. Aztán azért néztek ki, mert Nagyváradra mentem, utána azért, mert Budapestre, itt meg az kaptam, hogy román vagyok, nem magyar. Vagyis az én fejemben az, hogy mi és ki a magyar, elég komplex történet. Sokszor éreztem azt életem stációinál, hogy ez a „magyarság” inkább szétszakít, mint összekötne.

– A kultúra területére lefordítva összeköt vagy szétválaszt?

– Sokkal többnek és értékesebbnek érzem magam, hogy az erdélyi, a román és az itteni kultúra mind bennem van, mert mind gyönyörű színeknek találom. Nagyváradon megtapasztalhattam, hogy csak kultúrafogyasztó közönség létezik, és nem számít, hogy magyar vagy román. A magyarok is járnak román koncertre és fordítva. Pár hete Budapesten is fellépet a Golán nevű román együttes, és nagyon jók voltak. Büszke vagyok a kultúrámra, mindegyik részére, és nem engedem, hogy szétválasszon embereket.

– Említetted, hogy Nagyváradon a románok is elmennek magyar koncertre és fordítva, nincs az a megosztottság, amit gondolnánk. Itthon viszont a kulturális területen talán soha nem volt még ekkora a szakadék.

– Ha este lemész egy klubba Budapesten, és megtörténik a zene által az a láthatatlan köldökzsinór-kötődés, van egy közös flow-élmény, ott nincs szétszakadás, csak összekötés. Még akkor is, ha teljesen más gondolatok vannak az emberek fejében. A zene ezt mindig megtette és meg is fogja. Rámutat egy olyan dologra, amiben közösek vagyunk.

– Jelenleg olyan területen dolgozol a Petőfi Kulturális Ügynökségnél, ami már csak Demeter Szilárd miatt is megosztja az embereket. A te nyitott személyiséged mit kezd ezzel a megosztottsággal, és zenei igazgatóként hogyan tudod megoldani ezt a kérdést?

– Nem biztos, hogy magamra kell vállalnom ennek a szerepnek a terhét, de hónapok óta úgy tekintek magamra, mint egy hídra. A zenei szcénából jövök, ismernek, és én is ismerem minden oldalát, mert hosszú évekig benne dolgoztam. Korábban az állami rendszerben turnémenedzser kiscsajként ufó voltam, de akkor is azt mondtam, nincs az az isten, hogy ne tanuljam meg az összes exceltáblázat-gyártást, pályázati szövegezési szempontot, az összes adminisztrációs, jogszabályi ügyet. Kihívásnak éltem meg, hogy ezt is elsajátítsam. Hosszú évek kitartó munkája volt ez is, de az állami rendszer épp ezért befogadott, tisztel, és most már zenei igazgatóként elfogadja a szakmai szempontjaimat is. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a zenei szcéna hogyan tekint az állami támogatási rendszerre, de azért mégis mindenki igénybe veszi. Persze kicsit köpködi is kell, mert jól néz ki, ha szuperellenállók vagyunk.

– „Könnyű” a helyzeted…

– Abból indulok ki, hogy a művészet nagyon sokszor lázadásból születik és ez nem baj. A művészetnek mindig is az a feladata, hogy rámutasson a mindenkori társadalmi problémákra és nehézségekre. Őszintén hiszem azt, hogy tudok az a híd lenni, aki mindkét „oldalnál” megállja a helyét, mindkét féllel képes kommunikálni, és közelíteni tudja a különféle szempontokat, nézeteket.

– „Minden, amit létrehozunk, alkotunk, amivel tovább színezzük a világot, a kultúránk részévé válik” – olvasható a Hajógyár ismertetőjében. Pár hónapja indult el ez a „szerelemgyerek” projekted, ahogy korábban megfogalmaztad. Az összes művészeti ágat bemutatjátok, ismert embereken keresztül, de nagyon sok feltörekvő fiatal alkotó is helyet kap nálatok. Tudatos döntés volt ez a kettősség? Hol találod meg azokat az érdekes karaktereket, akiket még senki sem ismer?

– Abszolút tudatos döntés volt. Lenyűgöz, ha valaki nemcsak tehetséges, hanem tud élni a sikerével és tudja jól használni. A tehetség önmagában ma már kevés, tisztelem azokat a művészeket, akiknek a fejében marketing- és brandépítés is folyik, miközben létrehoz egy produkciót. Az ismeretlen tehetségek kutatásához kell a személyes jelenlét, ezért van az, hogy az elmúlt éveimet szinte csak koncerteken meg kulturális eseményeken töltöttem, kifejezetem az újat kerestem.

– A munkád akkor összetettebb, amiről most beszélgetünk, az már tehetség-felfedezés.

– A Hajógyár megalkotásánál a kezdeteknél elhatároztam, hogy ez lesz az a polc, amin aztán tényleg mindenki elfér, a házi szörptől a kóláig, házi rétestől az ikeás brownie-ig. Állami finanszírozású projektnél felelősségemnek érzem azt, hogy mindenki lehetőséget kapjon: a modern a klasszikus, a mainstream, a populáris, a nagyon underground, a Kárpát-medencei, a vidéki és a budapesti. Ne legyen ciki meghallgatni egy pop együttest, ne nézzünk le piaci alapon működő bandákat, mert nem attól vagy jó ember, hogy olyan zenéket kedvelsz, amiknek a Spotify-on csak nyolcezer hallgatója van havonta. Ez a hely legyen az, ahol a művészet összeköt, nem szétválaszt.

– Milyen a Hajógyár jövője?

– A Hajógyárral brandet is építünk, jövőre elindul a honlapunk, nagy könnyűzenei kommunikációs felület leszünk. De alapvetően maradunk hosszú távon is a mély lélegzetvételű anyagokat gyártó videós platform. Hiszem azt, hogy ilyen vizualitással és gondolatisággal lehet és érdemes kommunikálni. Közben iszonyú kihívás ebben az online zajban odavonzani a nézőt úgy, hogy napról napra csökken a másodperc, amit elviselünk az ujjunkkal görgetés közben.

– Ahogy mondtad, mindenki elfér a polcon, de valójában melyik generációnak, kinek szól a Hajógyár?

– Nem vettem magamra annak a terhét, amin sok felület csúszik el, hogy mindenkihez akar szólni. Azokhoz akarok szólni, akik az interneten élik az életüket. A TikTok-generációt akarom elérni, akik már nem az újságot nyitják ki vagy a hírportálokat nézik, hanem az Instagram-feedet és így jutnak magyar kultúrához. A legjobb benne, hogy nincs olyan, hogy magyar internet. Erős elvárás a letisztult, minőségi vizualitás, ezért fontosnak tartom a minél jobb és tisztább üzenetátadást. Nem tervezek kiszolgálni mindenkit. Rengeteg nagyon jó alkotó van körülöttünk, akiknek profi felületre van szükségük, mi tesszük az alkotó alá a kisszéket, mi adjuk a felületet, amire szüksége van.

– Nagy utat járt be az a székely kislány, aki színésznőnek készült. Nem úgy léptél fel a világot jelentő deszkákra, ahogy tervezted, de ha visszatekintesz a gyerekkori álmokra, mit gondolsz, valahol valóra váltottad?

– Nem gondoltam volna, hogy minden nap úgy kelek fel: boldog meg hálás vagyok azért, hogy ezt a lehetőséget megkaptam. Sokszor megrogyom a terhe alatt, brutális a tempó, de érzem a felelősség mögött a lehetőséget, és ebbe a munkába beletehetem azt, aki én vagyok. A szüleim nagyon büszkék rám, de szeretnék, ha a családi életem kiteljesedne, mert Székelyföldön azért csak akkor hozod az elvárt szintet, ha van pár gyereked. Ez is elérkezik az életemben, de előtte teszek egy kanyart, és megvalósítom magam.