A Beatles
Hirdetés

„A XXI. századi popkultúra nem más, mint a XX. századi popkultúra, HD-minőségben streamelve”, írta Mark Fisher néhai angol blogger a Kapitalista realizmus című könyvében. Állítását a hollywoodi szórakoztatóipar tökéletesen igazolja: a franchise-ok, a remake-ek és a képregény-feldolgozások korát éljük, és a bevételi mutatók alapján ennek nem is lesz egyhamar vége. Hasonló a helyzet a könnyűzenében: a XXI. század legnépszerűbb előadói általában a korábbi évtizedek, kiváltképp a nyolcvanas évek stílusirányzatait variálják újra, a profi stúdiótechnikának köszönhetően jóval polírozottabb, ám lelketlenebb hangzásvilággal.

Varázstalanított sztárok

„Az új zenekarok nem szánták rá az időt, hogy megteremtsék maguk körül a varázst”, nyilatkozta nemrégiben Gene Simmons, a Kiss együttes egyik alapító tagja. Aki éppen ezért kételkedik abban is, hogy a mostani előadókra olyan örök érvényű jelenségként tekintsenek majd néhány évtized múlva, mint mi a Beatlesre, Jimi Hendrixre vagy a Rolling Stonesra. És bár Simmons általában szeret sarkosan fogalmazni, megállapítását a számok is alátámasztják. Az ezredforduló óta számos előadó turnézta végig a világot egy-egy slágere kapcsán, de csak néhányuknak sikerült megőrizni sztárstátusukat pár évnél tovább.

Mindebben persze döntő szerepet játszik az internet megjelenése is. A zenemegosztó oldalak segítségével az ifjú tehetségek jóval könnyebben jutnak el potenciális célközönségükhöz, mint a lemezkiadók uralta piacon, de épp emiatt akkora lett a túlkínálat is, hogy ma már senkire nem irányul akkora reflektorfény, mint annak idején mondjuk a Guns N’ Rosesra, Madonnára vagy Michael Jacksonra. Ráadásul a közelmúltban készült kutatás szerint a Z generáció figyelmét nyolc másodpercig lehet ébren tartani, azaz ennyi ideje van egy dalnak arra, hogy megragadja a befogadót; logikus tehát, hogy a fiatalok kegyeit kereső előadók kísérletezés helyett inkább jól bevált, évtizedek óta működő sémákra építenek.

Az internet a hagyományos sztárkultuszt is átalakította. Korábban egy-egy énekest szinte misztikus köd lengett körül, magánéletéről csak a pletykalapokból vagy egy-egy interjúból tájékozódhattunk; manapság maguk a zenészek engednek be önként bárkit az otthonukba a közösségi médiát elsődleges reklámfelületként használva.

Korábban írtuk


– Az utolsó szupersztárnak talán Lady Gaga tekinthető, aki David Bowie-hoz vagy Marilyn Mansonhoz hasonló kultuszt teremtett részben azáltal, hogy miközben felépítette a saját extravagáns alteregóját, az álarc mögött megbúvó emberről sokáig alig tudhattunk valamit. De túlzott eredetiséggel ő sem vádolható: zenei világában, színpadi megjelenésében vagy klipjeinek vizualitásában a korábbi évtizedek korszakos popikonjainak stíluselemeit gyúrta össze – magyarázza Smid Róbert kultúratudós.

Lady Gaga

Generációk csöndje

A közösségi médiumok révén elveszítettük ugyan a megközelíthetetlen bálványok illúzióját, ám a zenészek a korábbinál jóval szorosabb kapcsolatot építettek ki kedvelőikkel. Az angol énekesnő, Charli XCX például a járvány alatt lakásán vette fel az új albumát, a rajongók végigasszisztálhatták a folyamatot, sőt, még a borító is az Instagram-követői rajzaiból állt össze. Persze nem minden híresség közvetít hasonlóan őszinte képet magáról az online térben. Jól illusztrálja ezt Az amerikai mém című dokumentumfilm, amelyből kiderül, hogy a világ első igazi influenszere, Paris Hilton részben mesterségesen építette fel a buta, elkényeztetett örökösnő szerepét. Mindeközben a közösségi média nemcsak a sztárok hozzánk, de a mi hozzájuk való viszonyulásunkat is átalakította.

– Hans Ulrich Gumbrecht 1926 című könyvében írja, hogy legbelül mindig vágytunk arra, hogy lássuk elbukni a bálványainkat, hiszen ezáltal tudatosult bennünk: ők is ugyanolyan halandók, mint mi. Marilyn Monroe, Jim Morrison vagy Amy Winehouse imázsához hozzátartozott az alkohol- és drogfüggőség, és előre borítékolható volt korai haláluk. Manapság a folyamatos önpusztítás már nem menő – mondja Smid Róbert. Ennek ellenére a diszkógömbben fénylő, szintipoptól hangos és a kábítószerektől bódult nyolcvanas évekre hajlamosak vagyunk az ártatlanság koraként tekinteni. E hamiskás nosztalgia a kultúratudós szerint nem új keletű jelenség, általában húsz­évente váltják egymást a divathullámok. A jelen inkább attól érdekes, hogy az ezredforduló utáni időkben egyszer már visszavágyakoztunk a nyolcvanas évekbe, így a mostani popkultúra lényegében a retró retrója. A könnyűzenében azért akadnak elvétve új színek, így a modern kori szorongásoktól telített emo rap például (Lil Peep, Juice WRLD), az ehhez hasonló műfajok képviselői azonban soha nem törtek ki igazán az undergroundból, és nem váltak Kurt Cobainhez vagy a Linkin Park 2017-ben elhunyt énekeséhez, Chester Benningtonhoz hasonlóan egy teljes generáció hangjává.

Joker
Az ír

Bevált receptek

A megújulás képtelensége a hollywoodi filmgyártásban még inkább tetten érhető, igaz, ennek oka a múltban keresendő. A Csillagok háborúja 1977-es bemutatója után kiderült, hogy a filmhez kapcsolódó merchandise-termékek (akciófigurák, pólók, bögrék képregények, könyvek, számítógépes játékok) összességében jóval nagyobb bevételt termelnek a mozijegyekből befolyónál. És az is bebizonyosodott, hogy az ilyen végtelenségig folytatható produkció igazi aranybánya: a korábbi rész(ek) népszerűsége önmagában megalapozza a következő epizód(ok) sikerét. Ez az üzleti modell a nyolcvanas években jelent meg, és olyan filmek fémjelezték, mint a Terminátor-, a Die Hard- vagy az Alien-széria. 2019-re pedig az esztendő tíz legnézettebb produkciója között egyetlen olyan alkotás sincs, amely eredeti ötleten alapulna, és ne egy franchise tagja lenne.

– Az ezredforduló tájékán nőtt fel az első olyan fizetőképes nemzedék, amelynek meghatározó gyermekkori élménye volt a Csillagok háborúja, a Jurassic Park és a nyolcvanas-kilencvenes évek más slágerfilmjei, valamint az e korszakban különösen népszerűvé vált képregények és az azok alapján készült akciódús rajzfilm­sorozatok. Ez a kellemes nosztalgia és a kíváncsiság a mai napig becsábítja őket a moziba, ha újabb feldolgozás vagy folytatás kerül terítékre, sőt, már a gyermekeiket is magukkal viszik. A nagy filmstúdiók így nyilván nem érdekeltek abban, hogy a bevált recepteket új ötletekre cserélve anyagi kockázatot vállaljanak – mondja Smid Róbert. Így egyre kevesebb az aktuális társadalmi problémákat feszegető és a jelenünkre őszintén reflektáló film születik, azok is jobbára a művészmozikba vagy a streamingszolgáltatók kínálatába költöztek. Szinte hihetetlen, hogy Martin Scorsese életműösszegző gengsztereposzát, Az írt egyetlen stúdió sem támogatta, és végül a Netflixen debütált.

Hollywood kiüresedéséért persze nemcsak a franchise-ok vagy a nézői érdektelenség, hanem a politikai korrektség és megsértődés kultúrája is felelős. Már a szaksajtóban is mindennapos jelenség, hogy egy adott filmet kizárólag vélt vagy valós politikai mondanivalója alapján ítéljenek meg. A Batman nemezisének eredettörténetét bemutató Jokert például több kritikus azzal támadta, hogy a mozi az elégedetlen, aluliskolázott és dühös Trump-szavazókat dicsőíti, a Netflix Hollywood című sorozatát viszont annál inkább kedvelték, mert lerántja a leplet az álomgyár negyvenes évekbeli aranykoráról, és a közeget kifejezetten rasszista és a nőket tárgyiasító oldaláról ábrázolja. Smid Róbert szerint azonban a forradalmak idővel mindig felfalják a saját gyermekeiket. A nyíltan homoszexuális Ryan Murphy rendezőnek például éppen az LMBTQ-közösség ment neki a decemberben bemutatott The Prom – A végzős bál című vígjátéka kapcsán, amiért a filmben egy heteroszexuális angol komikus, James Corden alakít egy meleg szereplőt, akinek a karaktere ráadásul túlságosan sztereotip. Ebben a hisztérikus közegben nem csoda, hogy a művészek is inkább visszamenekülnek a múltba.