Könyvébresztő

Hirdetés

Rovatunkban a távoli és a közeli múlt elfeledett vagy eleve méltatlanul kevés megbecsülést kapott könyveit ajánljuk az Olvasó figyelmébe. Istennek hála, nem a Zuckerberg-, hanem a Gutenberg-galaxisban eszmélkedtünk, a világháló korában is hiszünk a kinyomtatott gondolatok erejében és időtállóságában. Annál inkább, hiszen a virtuális világban felhalmozott információk sérülékenyek, nemcsak azért, mert az első áramszünetnél hozzáférhetetlenné válnak, hanem azért is, mert utólag bármilyen szempont szerint könnyen módosíthatók, manipulálhatók a „szebb múltat” elv jegyében. A nyomtatott könyvek viszont változatlanul őrzik a maguk korának lenyomatát, szerzőik világlátását, legyen szó szépirodalomról, közéleti esszéről, filozófiai vagy vallástörténeti munkáról. Épp erre van egyre nagyobb szükségünk egyre gyorsuló, egyre felszínesebb világunkban: életünket a múltban felhalmozott tudásra, értékre, bölcsességre építeni. Személyes megközelítésű újraolvasásaink e célt szolgálják, „mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.” (Babits Mihály: Ritmus a könyvről.)

Lehangoló gyalázkodások kereszttüzébe került pillanatnyi pártpolitikai okokból a napokban nagy magyar történészünk, Padányi Viktor, akinek 1920. június 4. című megrendítő visszaemlékezését a fájdalmas emléknapon Magyar Péter idézte. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy fölösleges és méltatlan viharocska kerekedjék a nem létező ügyből.

Abban nincs semmi meglepő, hogy az örök SZDSZ-t élethosszig megtestesítő Vásárhelyi Mária és a hasonszőrűek ideológiai fixációból kifolyólag reflexszerűen nekiesnek Padányinak. Az viszont bántó intellektuális kisszerűség, hogy a jobboldali média egyes újságírói is elhordják mindenféle holokauszttagadó zsidógyűlölőnek nagy történészünket, érezhetően anélkül, hogy egyetlen sort is olvastak volna tőle.

Pedig volna mit. Padányi Viktor 1906. január 26-án született a Borsod vármegyei Vattán. Szegeden és Budapesten végezte a Tanárképző Főiskolát, majd a Szegedi Tudományegyetemen doktorált filozófiából és magyar irodalomból, ezután tanárként kereste kenyerét. 1944 tavaszán kinevezték a szegedi Tanárképző Főiskola egyetemes történelem és módszertan kara tanárának, egyszersmind a szegedi Ferenc József Tudományegyetem történettudományi tanszékén tanársegédnek. Mindemellett folyamatosan kutatta a történelem összefüggéseit, és írt.

Korábban írtuk

Az 1945-ös szovjet bolsevista megszállás miatt száműzetésbe kényszerült, előbb a bajorországi Oberammergauban élt, majd 1951-től Ausztráliában, Melbourne-ben telepedett le, ahol volt tanár, műszaki rajzoló és könyvelő is. Emigrációjában is számos történeti munkát és szépirodalmi művet, főleg regényt írt. 1963. december 6-án, mindössze 57 évesen hunyt el. 2006. január 26. óta Vattán, szülőházán emléktábla őrzi emlékét.

Nagy jelentőségű őstörténeti kötete a halála évében Buenos Airesben megjelent Dentu-Magyaria, amelyben egyedülálló módon mutat rá a ló és a lovaglás történelemformáló, a távolságokat lerövidítő, az embert mobilizáló szerepére.

Legfontosabb munkája, az A nagy tragédia 1952-ben jelent meg először. Hatalmas lélegzetvételű, mélyenszántó és lényeglátó történelmi elemzés, Európa voltaképp korunkig érő tragikus pusztulásának látlelete ez. Padányi a tömegek felszabadításának és a politikaformálásba, tehát ilyképp a történelemformálásba való belépésétől eredezteti a félresiklást, a torzulást, amelynek megnyilvánulásaként látja a nemzetiszocializmust éppúgy, mint a nemzetközi szocializmust, vagyis a bolsevizmust.

„Miután népemet rabszolgaságra vetették, hazám elsüllyedt, bútoraimat, könyveimet elkótyavetyélte a csőcselék, otthonomba idegen ült bele, egy közel öt évtizedes élet sivár romjain kuporogva, a Bajor-Alpok egy kis falujából éveken át figyeltem, mi történik a második és nagyobbik hazámmal, Európával, és kutattam, boncolgattam az okokat és összefüggéseket, a bűnöket és a hibákat. Ez a könyv öt esztendei tépelődésnek az eredménye. Nem politikus írása, hanem a történészé és európai emberé, aki Közép-Európából szemlélte azt a megrendítő komplexumot, amit a kegyes hazugságokkal rosszul leplezett mohóság, irigység, önzés, erőszak és bosszú az utolsó emberöltő folyamán létrehozott”

– írja nagy műve előszavában, amelyben – mintha csak ma vetné papírra gondolatait – azt is megállapítja, hogy

„ma már nem azért van a termelés és a kereskedelem, hogy az ember szükségleteinek kielégítéséről gondoskodjék, hanem az emberiség van azért, hogy a nagyipar és a világkereskedelem a maga öncélú életét élhesse. Egyszerűen az ipar és a kereskedelem alattvalóivá és jobbágyaivá váltunk és sorsunk, életünk, háborúink és pusztulásunk meghatározója ez a két rettentővé növekedett emberfaló szörnyeteg lett. Egykor királyok uralkodtak rajtunk, ma kalmárok lettek az uraink: ez a világ helyzetében beállt változásnak a lényege.”

Padányi ezután alapos elemzésnek veti alá Európa történelmi folyamatait a késő-középkortól a XX. század közepéig. Földrészünk szellemi és politikai egységét meglátása szerint az Egyház és a Német-Római Birodalom tartotta fenn, elfojtva minden bontó szervezkedést. Ugyanakkor arra jut, hogy

„egy hosszú és elkeseredett küzdelem végén a humanizmus-reneszánsz-reformáció néven ismert folyamat és annak konzekvenciái szétrobbantották Európának mind szellemi, mind politikai egységét”,

és végül eljutottunk az Istenné emelt liberális emberhez, aki nem teremtmény, pusztán a természet produktuma, emberállat, ezért „irtható gázkamrával vagy tarkólövéssel akár tízezerszámra, ha fölösleges vagy engedetlen”, és ennek nincs semmi következménye, mert ha nincs természetfölötti valóság, akkor nincs erkölcsi felelősség – akkor csak az erő számít.

Padányi azt is fölismerte, hogy

„a nagy európai tragédia háttere a tömegek lázadása.”

A nagy tragédiában mindezeket alapul éve elemzi a vezetettek és a vezetők viszonyának problematikáját, éleslátóan megállapítva, hogy

„a tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a ‘vezető’, az ‘elit’ egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat.”

Ugyanakkor a XX. századra a hagyományos elit is válságba került, kiüresedett, elvékonyodott a középréteg, és megsokasodtak az alsóbb néprétegek. Ez hozta létre a bolsevizmust éppúgy Padányi szerint, mint a fasizmust és a nemzetiszocializmust. Ott volt emellett a virágkorát érő pánszlávizmus, a sovinizmussá fajuló nacionalizmusok, a pusztító és a második világháborút törvényszerűen előkészítő Párizs-környéki békediktátum-rendszer – egyszóval a XX. század első felére Európa egy széttöredezett, vezetetlenné vált, ideológiáktól, nemzeti ellentétektől, sérelmektől sebzett, magatehetetlen masszává vált, amiből megszületett a német nemzetiszocializmus, amibe maga a németség is csaknem belepusztult, és „pusztulásába magával rántotta a kontinens más nemzeteinek sorát.”

Az összecsapás ugyanis, állítja Padányi, elkerülhetetlen volt a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus között, és mivel a liberalizmus utóbbi oldalára állt az előbbivel szemben, Közép-Európa szinte törvényszerűen vált a kommunizmus martalékává évtizedekre. És miként a megszállt országok nemzeti törekvései iránt szükségképpen ellenséges volt a megszálló szovjet bolsevizmus, ugyanúgy, bár más megfontolásból, nyugaton is ellenségesen viszonyult a nemzeti ambíciókhoz a liberális kapitalizmus. Ilyképp tehát a liberalizmus és a marxizmus hosszú távon egymás szövetségeseivé vált – szembenállásuk ellenére is.

A társadalmi mélyrétegek összefüggéseit rendszerszinten értő Padányi Viktor tehát a középkor keresztény Európa-ethoszától a vallási-ideológiai széttöredezések mentén meghasadt és végül a XX. században kivérzett népek Európa-törmelékéig húz történelmi ívet, pontos és logikus folyamatábrát felrajzolva. Nem kell feltétlenül minden állításával egyetérteni, de munkássága megkerülhetetlen, értékelésekor pedig kizárólag akkor járunk el méltányosan, ha figyelembe vesszük az akkor rendelkezésre álló információkat.

Így például messzemenően méltánytalan és hamis holokuszt-tagadónak beállítani. Ugyanis, bár tény, hogy a náci zsidóüldözés áldozatainak számát jóval a ma bevett 6 milliós szám alá becsülte, de az is tény, hogy az általa akkor, az 1940-es és 1950-es évek fordulóján elérhető adatokból dolgozott, egyébként igen gazdag forráshivatkozással. És persze egyetlen szóval sem tagadta, pláne nem helyeselte a faji alapú tömeggyilkosságokat.

A tények nélküli vagdalkozás, az alátámasztás nélküli jelzőáradat, a pillanatnyi politikai megfontolásból bevetett legvadabb SZDSZ-es narratíva ezért nemcsak tenyérbe mászó, hanem méltatlan a gondolkodó emberekhez és egyáltalán, bárkihez, aki magát a keresztény-nemzeti oldalhoz sorolja. Hogy egyértelműek legyünk:

kitűnő történészünk, 1963-ban elhunyt Padányi Viktor nem tehet róla, hogy a 18 évvel halála után született Magyar Péter a trianoni tragédia június 4-i emléknapján tőle idéz.

Az idézet egyébként magasztos és megrendítő, tehát méltó, akkor is, ha az azt használó személy alantas és méltatlan.

Padányi Viktor a magyar kulturális örökség fontos szereplője, munkássága saját erkölcsi alapjaink építőköve. Megtagadása, meggyalázása pillanatnyi vélt politikai haszonért nem csak intellektuális silányság, hanem végső soron önfeladás.