A rövid órából a feledés végtelenjébe?

A negyvenhat éves korában elhunyt Howard Phillips Lovecraft (1890 – 1937) amerikai író és költő munkássága kapcsán két dolgot szoktak leggyakrabban említeni. Az első: ő alkotta meg a Necronomicon című, baljós grimoire-t, vagyis varázsszöveg-könyvet, amely ősi kultuszok nyomait őrző, mágikus praktikák leírását tartalmazza, melyek segítségével rémséges lényeket lehet e világra idézni.

(A fiktív Necronomicon idővel olyan népszerűvé vált, hogy napjainkban többen valósnak hiszik. E vélekedést erősíti, hogy több kötet is napvilágot látott e címmel, csakhogy egyiknek sincs köze a Lovecraft által leírt varázskönyvhöz.)

A grimoire mellett ő alkotta meg a Cthulhu-mítosz néven emlegetett – több szerző által épített, napjainkban is egyre bővülő – irodalmi univerzum magját. A mítosz központi alakja az 1928-ban megjelent Cthulhu hívása című novellában lépett az olvasó elé.

Egy óriási termetű, visszataszító külsejű – általában polipfejjel, denevérszárnyakkal, karmos végtagokkal ábrázolt – csillagivadékról, egy kozmikus faj képviselőjéről van szó. Társaival együtt az ember megjelenése előtt érkezett a Földre, itt hosszú ideig országolt, majd halálhoz hasonló, mély álomba merült.

Csakhogy nem tűnt el végleg: létezik egy jóslat, mely szerint ha a csillagok állása megfelelő lesz, feltámad a Csendes-óceán mélyén rejtőző hullámsírjából, és folytatja félbeszakadt uralmát. Hiszen ahogy a Necronomiconban – hol másutt? – szereplő, enigmatikus négysoros fogalmaz: „Meghalni nem halhat meg az, / mi örökkétig áll, / számlálatlan korok során / enyészik – a halál” (Kornya Zsolt fordítása).

Fantáziájához képest Lovecraft élete szürkének tűnhet. Édesapja korán kilépett az életéből, családja elszegényedett. Édesanyjával nem volt zökkenőmentes a viszonya., házassága nem volt tartós, sosem tett szert jól fizető, stabil állásra. Az életrajzát böngésző olvasónak az a benyomása támadhat, hogy az írás volt számára a legfontosabb – még úgy is, hogy novellái alacsony presztízsű pulpmagazinokban jelentek meg, és nem tudott megélni belőlük.

Munkássága a halála után kezdett igazán ismertté válni, nem utolsósorban azon írók, szerkesztők, irodalomszervezők tevékenysége miatt, akikkel életében kapcsolatba került. Ma a kozmikus horror atyjaként, a dark fantasy egyik legnagyobb hatású alkotójaként tartják számon. Hazánkban is megvan a maga közönsége: alkotásaiból háromkötetes sorozat kínál válogatást; létezik az életművének megismertetését és népszerűsítését célul kitűző Magyar H. P. Lovecraft Társaság, továbbá egy lovecraftiánus magazin, az Azilum is, amely immár a 31. számához közelít.

Lovecraft – rajongóinak és tisztelőinek csak HPL – alakja és munkássága immár a popkultúra része. Műveinek nyomán – vagy azok inspirációjára – több film, tévésorozat, szerepjáték, videójáték, zenei album készült. A képregényes színtéren való jelenléte is elvitathatatlan. A francia Romuald Giulivo által írott és a lengyel Jakub Rebelka által rajzolt Howard Phillips Lovecraft utolsó napja ennek újabb bizonyítéka.

Ami elsőként feltűnhet mindazoknak, akik kézbe veszik az eredetileg 2023-ban, franciául megjelent – és a közelmúltban magyarul is napvilágot látott – albumot, az az, hogy kiállítása kimondottan igényes: nagy formátumú – csaknem A/4-es méretű –, keménytáblás borítóján mélyített, aranyozott betűkkel szerepel a címe és alkotóinak neve, lapjai vastagok, könnyen forgathatók.

Története szerint Lovecraft kórházban fekszik, végstádiumban lévő daganatos megbetegedéssel, és kezelőorvosa konstatálja: immár semmit sem lehet tenni érte. Így az ápolónő bead neki még egy adag morfiumot, hogy csillapítsa a fájdalmait, majd beengedi hozzá a fiatalembert, aki hosszú ideje türelmesen várja a folyosón, hogy beléphessen hozzá.

E látogató úgy néz ki, mint maga Lovecraft. Azt állítja, a neve Randolph Carter – csakhogy az író életművében járatos olvasó tudja, hogy Carter egy Lovecraft által alkotott szereplő, az Álomföldek-ciklus központi alakja. E jelenetben egy irodalmi teremtmény lép teremtője ágyához, így a befogadó gyanítani kezdi, hogy a találkozásra Lovecraft képzeletében kerül sor. Kisvártatva kiderül: így is van – és nem Randolph az egyetlen „látogató”.

A képregény tehát azt tárja az olvasó elé, hogy élete utolsó óráiban mi játszódik le a morfiummámorban agonizáló író fejében. Nem csak saját teremtményei ötlenek eszébe, de életének tényleges szereplői is – például a felesége, Sonia –, vagy eseti munkatársai – például Harry Houdini, a neves szabadulóművész, aki egy kalandját elbeszélő történet megírására kérte fel.

A kórházi ágyon heverő író képzelete – vagy tudata – nem csak térben bolyong, de időben is, és nem kizárólag elhunyt emberekkel találkozik útja során, de elevenekkel is, sőt: olyanokkal is, akik a cselekmény jelenében, 1937 márciusában még meg sem születtek.

(Az egyik leghatásosabb, legszellemesebb jelenetben például egy triumvirátus elé kerül, melynek tagjai ugyan nem nevezik meg magukat, de az olvasó könnyen azonosíthatja őket: egyik a horror királyaként emlegetett Stephen King, másik a fantasyszerzőként, valamint képregényíróként egyaránt nevet szerzett Neil Gaiman, harmadik a kortárs képregény egyik legendás alkotója, Alan Moore.)

És mindenki, akivel találkozik, azt akarja tőle, hogy még egyszer használja a tehetségét, fogja munkára a tollát, írjon egy utolsó történetet. HPL ellenáll, ugyanis más kérdések foglalkoztatják, és egyre görcsösebben próbál választ találni rájuk: ki volt ő? Milyen hatások formálták, miért lett olyan, amilyen? Miért éppen arról írt, amiről? Egyáltalán: mi volt az élete értelme, és mennyit ér a munkássága?

E számvetés során nem csak azt ismerhetjük meg, hogyan vélekedik saját magáról, de – úgy tűnhet – azt is, hogy mások milyen véleményt formáltak róla. De mert a kötetben szereplő találkozások során nem valós, hanem képzelt – csak a fejében létező – szereplők tűnnek elé, beszélgetőtársai szájából is saját gondolatai szólnak.

Így amikor Harry Houdini – pontosabban: az általa kezdetben Houdininek vélt entitás – az egyik panelen a képébe vágja, hogy „Maga mocsok ember, Lovecraft. A saját korának embere, de akkor is mocsok egy alak. Egy igazi szemétláda”, az nem a kortársak ítélete, valójában azt mutatja, hogy HPL nem volt jó véleménnyel önmagáról.

Emögött persze külső ok is állhat: talán az egyik szerző, Romuald Giulivo nem tartja Lovecraftot szimpatikus figurának. De miért írna valaki közel százötven oldalas képregényt egy alakról, akit amúgy nem kedvel, és nem tart különösebben jelentősnek? Feltehetőleg másról van itt szó.

A kozmikus horror talán legfontosabb megállapítása: az emberi fajt nehezen lehet pozitív kontextusban említeni, ahhoz túlságosan tökéletlen, túlságosan jelentéktelen. És Giulivo éppen ilyennek ábrázolja annak egyik képviselőjét, az alkotás főszereplőjét – vagyis a lovecrafti felfogásnak megfelelően vázolta fel Lovecraft alakját.

„Az én történeteimben a jó és a rossz, a szeretet és a gyűlölet, és ennek az önmagát emberiségnek nevező, jelentéktelen és mulandó fajnak minden egyéb tulajdonsága értelmetlen. Minden történetem erről szól, és a saját életem is ilyen lenne, ha írnék róla valamelyik novellámban”, jelenti ki egy ponton a főszereplő a munkáiról és saját magáról.

Az elénk lépő HPL tehát sokat szenvedett, meggyötört, de nem túlságosan rokonszenves figura. A kötet lapjain nem csak valóban meglévő, taszító tulajdonságai kapnak bemutatást – például nyilvánvaló rasszizmusa –, de olyanok is, amelyek talán sosem jellemezték. Úgyhogy akkor járunk helyesen, ha a képregényt valós és nem valós életrajzi elemeket egyaránt tartalmazó alkotásnak tekintjük, de úgy is mondhatjuk: biográfiaszerű fantáziának.

És ha Lovecraft, a személy képe nem feltétlenül pontos, Lovecraft, az író bemutatása megkapó: Giulivo feltérképezi az őt foglalkoztató témákat, és – sajátos kulturális idegenvezetéssel felérő, lázálomszerű utazás során – bemutatja irodalmi univerzumának főbb jellemzőit. Ehhez általában a saját – HPL stílusában írott – mondatait használja, bár olykor Lovecrafttól származó sorok, részletek is felbukkannak a szövegkönyvben.

„Ahogy közeleg a halál, az emberek szeretnek az álomvilág szivárványos rejtekébe menekülni. […] Van, hogy elvarázsolt erdőkben járnak, illatos szélben bolyonganak, a bíborvörös alkony és az ismeretlen csillagok alatt. […] Megint máskor pedig egy romokhoz és árnyas ligetekhez vezető völgy mélyén kóborolnak. Félhomályban barangolnak óriás, kitekeredett fák között, elfeledett templomok maradványa mellett kanyargó, szürke ösvényeken. Mindig a sötétség leple alatt térnek vissza, és ahogy az ébredés okozta fájdalom egyre elviselhetetlenebbé válik számukra, azon kezdenek gondolni, vajon miként tehetnék a völgyet örök otthonukká”…

Íme, az album kezdő sorai, amelyekkel Giulivo Lovecraft Álomföldek-ciklusára tekint. És hogy hogyan fogalmaz a központi alak – amúgy meg Romuald, persze –, nem sokkal az elkerülhetetlen bekövetkezése előtt?

„Nem éltem számtalan életet. Nem keringtem a Földdel együtt az idők hajnalán, amikor az ég még csak gomolygó lángnyelvként pislákolt, a sötét bolygók pedig céltalanul sodródtak. De ismerem az igazságot, és a szívem könnyű, az elmém pedig nyugodt. A vég nem egy új kezdet, és ez így van jól […]. A vég nem jelent semmit. Nincs kapu, nincs kulcs, […] nincs múlt és nincs jövő. Csak a beláthatatlan, elnéptelenedett terek végtelen ragyogása marad. A szikrázó űr arany és azúrkék színekben pompázik, én pedig derűsen nézek vissza a kristályos feledés ártatlan végtelenjébe, ahonnét az élet egy rövid, egyhangú órára kiragadott”, búcsúzik a címszereplő.

Mintha nem is közönséges képregényszöveget olvasnánk, hanem emelkedett hangulatú, elégikus prózaverset!

A Lovecraft utolsó napja szövegkönyve tehát elsősorban a nyelvezete, és a belé foglalt irodalmi mimézis miatt emlékezetes. Ami meg Jakub Rebelka munkáját illeti: a képek érzékletesen jelenítik meg Lovecraft kissé sötét és baljós, de mindenképpen egyedi világát. Így a rajzok is ijesztőek és nyugtalanítóak, helyenként szürreálisak, helyenként expresszívek, egyszerre hordoznak bizonytalanságot és fenyegetést, fenyegetettséget.

A kevés szín még inkább a tartalomra irányítja a figyelmet. A vörös és a fekete, a fekete és a fehér, a kék és a szürke által dominált képek egyike-másika olyan, mintha nem is egy papírmozi valamelyik panelje, de festmény volna. E képek vizuális pompát biztosítanak a kötetnek, és definitív jelleggel is bírnak: mostantól kezdve sokak számára elválaszthatatlanok HPL-től és munkáinak irodalmi univerzumától, efelől nincs kétségünk.

A Multiverzum Kiadó kiadványa tehát igényes kiállítású, művészi értékkel bíró kötet, amely a kozmikus horror atyja szellemiségének megfelelően rajzolja meg az író portréját, és próbál válaszokat találni az élet értelmére, a tehetség értékére vonatkozó kérdésekre. A Romuald Giulivo által írott szövegkönyv stílusában olykor Lovecraft írásait idézi, míg Jakub Rebelka rajzai elvitathatatlan kreativitással adnak vizuális arculatot a lovecrafti világnak, világoknak.

A gyors tempójú, akciódús történetekre vágyóknak nem ajánlható, ahogy azoknak sem, akik kényelmesen olvasható, egyszerű szerkezetű képregényre számítanak, vagy eleve kerülik filozofálástól sem visszariadó, belső vívódást bemutató műveket. Lovecraft rajongóinak és a kozmikus horror olvasóinak viszont bizonyára emlékezetes élményt nyújt. A művészi kivitelű albumok – no meg a melankolikus hangvételű képregények – kedvelőinek semmiképp sem okoz majd csalódást!

(Romuald Giulivo – Jakub Rebelka: Howard Phillips Lovecraft utolsó napja/Le Dernier Jour de Howard Phillips Lovecraft. Fordította: Nagy András. Multiverzum Kiadó, Budapest, 2025, 152 oldal. Ára: 12 900 forint.)