Az 1956-os forradalom és szabadságharc 1848 szellemiségében gyökeredzett és azt folytatta tovább. Míg az utóbbi a polgári szabadságjogok kivívását és biztosítását, az előbbi azok visszaszerzését tűzte ki céljául. Teljesen természetes tehát, hogy ’56 forradalma ’48 szellemiségén, esetenként programján alapult, így csaknem teljesen annak szimbólumrendszerére épült. Ezeket a közös jelképeket gyűjtötte össze az 1956-os Emlékbizottság támogatásával a Néprajzi Múzeum és az Országgyűlési Múzeum A szabadság kódjai – Jelek és jelképek a függetlenség jegyében című közös tárlata.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Ha valaki az 1956-os események kronologikus, percről percre való bemutatását várja el a Néprajzi Múzeum november 4-ig látogatható kiállításától, rossz helyen jár. Ha viszont a forradalom egy, a megszokottól eltérő vetületére kíváncsi, itt megtalálja. Miközben ugyanis minden történész, sőt minden, a történelem iránt egy kicsit is érdeklődő ember számára nyilvánvaló az 1848-as és az 1956-os forradalom és szabadságharc közös szimbólumrendszere, ezeket eleddig senki sem próbálta meg összegyűjteni és a nagyközönség elé tárni. Ebből a szempontból tehát mindenképpen unikális ez a tárlat, ráadásul, miközben könnyen befogadható, az sem csalódik, aki részletesebben akar elmélyülni az összefüggésekben. A modern technikának köszönhetően ugyanis számos digitalizált film, fotó és dokumentum egészíti ki a kiállítás korabeli tárgyait.

Az első terembe lépve egy hatalmasra nagyított fényképfelvétellel találjuk szemben magunkat. Az 1956-os forradalom első napjaiban járunk Szegeden. A Klauzál tér Kossuth-szobrát körbeveszik a kokárdás tüntetők, a szoborra magyar zászlót erősítettek, talpazatára pedig Kossuth-címert és egy Petőfi-portrét támasztottak. Ez az egyetlen fényképfelvétel magába sűríti mindazt, amiről maga a kiállítás szól. Rajta van a magyar nemzet két legfontosabb jelképe: a címer és a zászló, s ott van Kossuth és Petőfi, akik a nép számára a szabadság és a függetlenség iránti vágy megtestesítői talán máig is.

– A nép körében Kossuth Lajos a legtöbbet emlegetett történelmi személyiség. Neve és alakja a honszabadság szinonimájává vált, így megjelent a különböző használati és ünnepi tárgyakon, a mindennapi környezetben, de a hivatalos politikai közegben is – mondja dr. Szabó Magdolna, a Néprajzi Múzeum muzeológusa, a kiállítás egyik kurátora, aki már mutatja is a kiterjedt kultusz kézzelfogható tárgyait, mint a politikust ábrázoló mézeskalács-mintafát, a Kossuth-kalapokat, a különböző fafaragványokat vagy éppen azokat a népi hímzéseket, amelyeken a Kossuth-bankó mintái tűnnek fel.

– A Kossuth-kultusz mellett párhuzamosan mindig jelen volt a Petőfi iránt érzett rajongás is, akit a szabadságharc költőjeként és hősi halottjaként az egyik legnagyobb hatású forradalmi szimbólumok között tartanak számon ma is – veszi át a szót a másik kurátor, dr. Kedves Gyula hadtörténész, az Országgyűlési Múzeum igazgatója. – Tisztelete az 1950-es évek első felében pártállástól függetlenül általános volt az országban, így nem véletlen, hogy a forradalom eszmei előkészítése a korabeli értelmiséget tömörítő Petőfi Kör ülésein zajlott le, a Nemzeti Parasztpárt pedig Petőfi Párt néven alakult újjá a forradalom alatt. 1848 népszerűsége és romantikája beleivódott az emberekbe, ráadásul 1956-ban még élénken éltek a centenáriumi ünnepségek emlékei, így evidens volt, hogy a forradalom első perceiben azonnal visszanyúljanak a kommunista diktatúra előtti időszakhoz, az 1949-ben még létező nemzeti jelképeinkhez.

Kézenfekvő volt tehát, hogy a forradalom hivatalos szimbóluma a Kossuth-címer lett, mely leglátványosabban a forradalmat támogató magyar harckocsik páncélzatára festve jelent meg. Aztán persze gyorsan elterjedt a forradalmi szervezetek röplapjain, plakátjain, igazolványokon és ruházaton, majd felkerült a fővárosi és vidéki sajtó címlapjaira is. A tüntetők kitűzték az 1848–1849-es forradalom hőseire és az általuk kivívott polgári szabadságjogokra emlékeztető nemzetiszínű kokárdát, a kormány pedig ’48-as mintára megkezdte a nemzetőrség megszervezését is.

– A két forradalom intézményei közül talán a nemzetőrség az, amely a legjobban összevethető egymással – mondja Kedves Gyula. – A nemzetőrség ugyanis nem katonaságként született meg, hanem több annál: a polgári forradalmak terméke. A katonaság szerte a világon mindig az uralkodó vagy a hatalom szolgálatában állt. A nemzetőrség azonban felelős állampolgárokból alakult olyan fegyveres testület, amely szavatolja a polgári szabadságjogokat, biztosítja a köznyugalmat és a közérdektől vezérelt belrendet, azaz a ’48-as szóhasználattal élve, a köz- és vagyonbátorságot. Ha kell, szembeszáll a hadsereggel, vagy éppen azt segítve harcol a külső ellenség ellen. Így lett a nemzetőrség 1848 tavaszán a forradalom fegyveres támasza, s így álltak be nemzetőrnek 1956-ban a forradalom szolgálatát vállaló katonák és rendőrök mellett felkelők és egyszerű civilek, férfiak és nők egyaránt.

S bár az ’56-os nemzetőröknek külön egyenruhájuk nem volt, így a tárlaton is csak egy hétköznapi öltözetet láthatunk, melyről egyedül a nemzetiszínű karszalag árulja el, hogy viselője egykor a nemzetőrséghez tartozott.

Aki pedig mindezek mellett kíváncsi, milyen is lett volna az idő hiányában meg nem valósult nemzetőrjelvény, hogyan vette át az 1848–49-ben használatos címerben a korona helyét a babérkoszorús huszárszablya, mi lehet a titka egy díszesen faragott talicskának, miként élték át az 1956-os forradalom napjait mel­bourne-i olimpikonjaink, vagy éppen azt szeretné tudni, hogyan került Sztálinra egy Kossuth-címer, mindenképpen látogasson el a kiállításra.

Barta Boglárka