A slammer esete a szerelemmel

Edmond Rostand 1897-es Cyrano de Bergerac című drámájának alaphelyzete jól ismert: a főszereplő szerelmes Roxane-ba, de ezt nem meri bevallani neki – holott nemcsak katona, de költő is, tehát a szavakat legalább olyan jól forgatja, mint a kardot.

Tartózkodásának oka, hogy az orra túlságosan nagy, ezért csúnyának érzi magát, és biztosra veszi, hogy Roxane így képtelen volna viszontszeretni őt. Ezért amikor értesül róla, hogy a lány szerelmes egy kissé üresfejű, ám tagadhatatlanul jóképű fiatalemberbe, Christianba – aki ráadásul ugyanabban az ezredben szolgál, mint ő, Cyrano! –, belemegy: segít katonatársának udvarolni, hogy célt érjen Roxane-nál. Csakhogy a szavak, amelyeket a szájába ad, a saját érzéseiről vallanak…

Martin Crimps brit drámaíró e műből készített szabad átdolgozást, amely 2019-ben debütált Londonban. Magyar változata idén áprilistól látható a Budaörsi Latinovits Színházban, Pelsőczy Réka rendezésében. A darab szövegkönyvét Závada Péter írta, Várady Szabolcs 2020-ban megjelent műfordításának felhasználásával.

Hogy a tradicionálist megközelítéstől eltávolodó előadásról van szó, azt a néző már akkor sejtheti, amikor megpillantja a díszletet: az 1600-as évek épített környezetét idéző kulisszák helyett sárga tömbökből összeállított, minimalista alakzat uralja a színpadot.

Ezek után aligha meglepő, hogy Cyrano nem visel műorrot, csupán felszólítja a jelenlévőket, hogy képzeljék az arcára. Vagyis: a szerző és a rendező nyilvánvalóvá teszi, hogy szakítani kívánnak a korábbi megoldásokkal, most valami új következik.

A leglényegesebb változtatás, amelyet Crimp eszközölt: a főszereplő alakjának átrajzolása és – ebből következően – az előadás nyelvezetének, szókészletének alapvető átalakítása. Cyrano ebben a változatban ugyanis slammer (ejtsd: szlemmer), vagyis a slam poetryt művelő költő és előadó.

És hogy mi az a slam poetry? Nos, meglehetősen kötetlen műfaj, a spontaneitás mellett a versengést és az egyediségre való törekvést szokták leggyakrabban említeni vele kapcsolatban. Ötletes nyelvi kreációk és lelemények éppen úgy jellemzik, mint a ferde, kancsal rímek vagy a különféle szóviccek.

Cyrano tehát a slam poetry bajnoka, szórja a rímeket és a poénokat: „Nekem a rapképtelen költő röpképtelen költözőmadár”, jegyzi meg például, míg Christiannak e szavakkal ajánlja fel a segítségét: „Te leszel a szexi flexikon, én meg a két lábon járó lexikon”.

Szóviccekkel és szellemes beszólásokkal persze a társai sem késlekednek. „Ki az, aki Cyranóhoz is és a madarakhoz is ért? Az orrnitológus!”, áll elő egyikük az élccel, míg egy társa a későbbiekben a következőképpen alakítja át az elhíresült Shakespeare III. Richárdjának elhíresült mondatát: „iPhone-omat egy hamburgerért!”

És ezen a ponton mutatkozik meg a Rostand, valamint a Crimp nevével fémjelzett változat közötti leglényegesebb különbség. Míg az eredetiben a szerelem az egyik ember által a másik iránt érzett vonzalmat és vágyakozást jelenti, addig az átirat a nyelv csáberejéről, valamint a használatával járó mámorról szól – Cyrano itt tulajdonképpen a szavakba szerelmes, ahogy egyébként Roxane is, részben ezért nem lehetnek egymáséi.

Hogy a nyelv és a nyelvhasználat az új verzió vezérmotívumai, azt két további megoldás is igazolja. Az első: az előadás során többször elhangzik a Platon Karataev zenekar Elmerül című számának visszatérő sora: „Az elme elmerül, nem beszélem nyelved, de beszélek emberül.” A másik: a kortárs hazai irodalmi életre és annak szereplőire tett megjegyzések, utalások külön vonulatot képeznek a darabban. A magyar szöveg alkotója még önmagának is kioszt egy fricskát: az egyik szereplő szájába adja, hogy Závada jobb volt, amikor még rímes verseket írt…

De kiütköznek a darab gyengeségei is. Nehezen hihető például, hogy a hangsúlyosan jelenlegi viszonyok közepette a szómágus Cyrano ne merne közeledni Roxane-hoz és ne merne szerelmet vallani neki. Hiszen manapság a kapcsolattartás fő színtere az internet, a szerelmi levelezés jó része is a világhálón bonyolódik le, és az ilyen-olyan felületeken való jelenléthez nem feltétlenül szükséges élethű portré.

Szintén furcsa, hogy Christiant hallgatva Roxane nem jön rá időben, hogy a fiatalember Cyranót visszhangozza és a kedvesétől kapott levelekből is annak szavai hömpölyögnek felé. Hiszen a lány e verzióban irodalmat tanul, és maga is szokott slammelni. Okkal feltételezhető hát, hogy ismeri a színtér egyik meghatározó szereplőjének stílusát, szófűzését, gondolatritmusát – már csak azért is, mert az egyéniségkultusztól ihletett slammerek ügyelnek rá, hogy egy-egy művük irodalmi névjegyük is legyen.

A darab lezárása érdekes és elgondolkodtató: az utolsó jelenetben Cyrano elnémul, egyetlen szó sem jön ki a száján. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy immár legfőbb támaszai és szövetségesei közreműködésére sem számíthat, végleg elveszítette hát a csatát. De akár arra is gondolhatunk: vannak helyzetek, amelyekben a nyelv nem segíthet. És ha így van, lehetséges, hogy a slam poetry – és maga a költészet – nem más, mint öncélú játék, pótcselekvés?

Böröndi Bence remek alakítást nyújt: Cyranója hol magabiztos és domináns, hol visszahúzódó és önbizalomhiánytól sújtott. Az ember szívesen elfogadná az általa alakított figurát a haverjának, ivócimborájának vagy költőtársának – nézeteltérésbe vagy irodalmi csörtébe viszont nem szívesen bonyolódna vele. Fröhlich Kristóf néhol esetlen, néhol komikus figurává formálja Christiant, a kissé lassú eszű szépfiút, akinek azért mégiscsak nyilvánvalóvá válik, hogy addig mi történt körülötte.

Ebben a változatban Roxane határozott és erős nő, aki nem csupán ábrándozik arról, hogy kiszemeltje az általa áhított – mi több: elvárt – módon udvaroljon neki, de tesz is vágyai valóra válásáért, váltatásáért. Koós Boglárka ennek megfelelően ábrázolja a rá bízott karaktert, de a néző a lány alapvetően szimpatikus boldogságkeresése ellenére sem tud nem arra gondolni, hogy rövidlátásának szerepe van abban, hogy Christian frusztrált, Cyrano pedig boldogtalan.

A Cyrano de Bergerac Crimp-féle változata tehát alapvető módosításoktól sem visszariadó átirat, amely számos ötletes megoldással állít középpontba egy szubkultúrát és próbál közelebb hozni a mai nézőkhöz – elsősorban a fiatalokhoz – egy mára klasszikussá, ugyanakkor kissé távolivá is vált alkotást.

A Cyrano Budaörsön / nem fura börtön, / ahonnan a mit sem értő, / sértett néző / megbántottan menekülne, / ahelyett, hogy rá beülne. / Bergerac / csaknem mindenkit helyrerak, / közben ezt-azt azért elront, / de ez nem slampont. / Újrának ütős, zamata kiváló, / Crimp, Závada, Pelsőczy, Cyrano!