A Szentlélek hárfája

– 2002-ben alakult meg a Szent Efrém Férfikar. A Zempléni Művészeti Napokon léptek fel először a bizánci rítusú keresztény egyházzene darabjai­val, mára pedig professzionális együttesként működnek számos külföldi turnéval és neves zenei előadókkal közös koncertekkel a hátuk mögött. Mikor történt a fordulat a kar életében?

– Az első években tizenketten voltunk, még meg is van az eredeti felállás névsora. Sokáig nem változott a kar tagsága, öt évvel ezelőtt azonban azt kértem a fiúktól, tényleg csak az maradjon, aki meg tudja oldani, hogy a Szent Efrém fellépései alá rendeli a többi munkáját. A kollégák mindegyike profi zenész, van, aki operaénekesként, van, aki más énekkarok tagjaként is dolgozott. 2018-tól olyan megkeresések érkeztek az együtteshez, amelyekre már nem lehetett azt mondani, hogy elvállaljuk, de néhány kolléga egyéb elfoglaltság miatt nem biztos hogy fel tud lépni. 2019-ben létrehoztuk a Szent Efrém Alapítványt, amely gazdasági szempontból szilárd hátteret ad, a tagok ugyanis ma már teljes állásban énekelnek.

– Pont mire megteremtették a lehetőséget a szabad utazásokhoz, megérkezett a koronavírus-járvány?

– Tél végén még megtarthattuk a finnországi turnénkat, márciusban pedig bezárt minden. Azért nem kellett teljesen leállnunk, voltak lazább időszakok: igaz, hangversenyekről szó sem lehetett, de az istentiszteleteken énekelhettünk. A pandémia alatt felvettünk öt vicces zenés videót, olyan feldolgozásokat adunk elő, mint a Fonográf Viktória című száma vagy Mozart Török indulója – ezek a „pandeók” körülbelül tízszer annyi emberhez értek el, mint a Szent Efrém koncertfelvételei. Az online sikerek ellenére azonban nem vagyok híve a streamelésnek. Tavaly húsvétkor az Orientale Lumen koncerten az üres templomban énekeltünk, rettenetes érzés volt, hiszen a közönség, akikért és akiknek szól a zene, nem lehettek jelen.

– Az elmúlt évek során a bizánci rítusú keresztény egyházzenei darabok mellett a magyar férfikari hagyományokat is igyekeztek feleleveníteni, vagy inkább megismertetni a közönséggel. Hogyan kerültek a látókörébe a zenei köztudatból javarészt kikopott, férfikarra írt darabok?

– Évekkel ezelőtt egy kárpátaljai kolléga hívott fel azzal, tudok-e róla, hogy Liszt Ferenc egyházi szláv nyelvre írt egy kórusművet. A Zeneakadémia könyvtárában Liszt műveinek összkiadásában meg is találtam a szóban forgó darabot. Aztán kiderült, hogy Liszt számtalan férfikari művet komponált, lelkesen pártolta az amatőr férfikari mozgalmat, csakhogy ezek a darabjai nem sikerültek valami könnyűre. És lévén kevés a professzionális férfikar az országban – jelenleg a Honvéd Férfikar és a Szent Efrém sorolható e kategóriába –, nem igazán volt, aki műsorra tűzze ezeket. Hihetetlen, de a világ férfikari zeneirodalmának legértékesebb darabjait Liszt, Bartók Béla és Kodály Zoltán írta. Persze nem számítjuk ide a „Tafelmusik”, a könnyedebb irányt jelentő német férfikari irodalom darabjait. Talán Kodály művei a legénekelhetőbbek, de ezekhez is jó technikai tudású énekkar szükséges, a nehéz darabokkal pedig nem igazán szeretnek küzdeni a karnagyok. Ám ha elfogadjuk, hogy a sportban gyakorolni kell az eredményért, be kell látnunk, miért működne ez másképp a zenében? És mindegy, hogy milyen műfaj! Ezért is tartom félrevezető fogalomnak azt, hogy „könnyűzene”, ugyanis egyáltalán nem könnyű a könnyűzenét jól csinálni.

– Eszerint félrevezető lehet a komolyzene-könnyűzene felosztás?

– Nehéz kérdés ez, hiszen mit gondolunk mondjuk Johann Straussról? Klasszikus műfajban alkotott? Ha akarom, igen, ha akarom, nem, hiszen operettet is írt. Vagy hova sorolnánk például egy kortárs afrikai szakrális zenét? Népzene, szakrális zene, világzene, vagy helyi klasszikus? Tőlem idegen a műfajokban gondolkodás. Számomra két típusú zene van: az Isten dicsőítésére szolgáló szakrális zene, valamint a profán vagy világi zene. Az emberek kategorizálnak ahelyett, hogy énekelnének. Simon Albert, a Zeneakadémia legendás tanára mondta: amit a fül igenel, az a jó zene.

– Ám ehhez szükséges némi zenei előképzettség…

– Valóban, idáig el kell jutni. Aki egész életében egy bantu törzsben élt, nehezen igenelné mondjuk egy európai szerző klasszikus vonósnégyesét. A klasszikus és a könnyűzene felosztása a zeneipar produktuma, ezek körülbelül százötven éve létező kategóriák. Az emberek azelőtt a templomban Isten dicsőségére énekeltek, a kocsma előtti téren pedig jobbára saját szórakozásukra.

– És hogyan került a zene a koncertszínpadokra?

– Az arisztokraták majmolásával. A reneszánsz korától a klasszikus értelemben vett zenész templomi orgonistaként, karnagyként működött. A XVI. században élő komponistának, Orlande de Lassusnak már volt saját zenekara, a fél évszázaddal később élő J. S. Bach pedig mesterien orgonált, főállásuk a templomhoz kötötte őket. A régiek egészen más attitűddel fordultak a zenéhez, mint a maiak, nem passzív befogadók voltak, nemcsak hallgatták a muzsikát, hanem játszottak is: Haydn apja egyszerű bognármester volt, aki nagyszerűen hárfázott. Ez a jelenség ma is megfigyelhető a világtól elzárt településeken, ahol az egyszerű falusiak között páratlan muzsikusokkal találkozhatunk. Édesapám egy kis falu görögkatolikus lelkészeként működött, és pontosan tudta, hogy a zene létfontosságú, hiszen megemeli a lelkeket. Nem véletlenül szervezett a falunak énekkart – kétezer éves kórusnak hívtuk, mert ennyi volt a tagok életkora összeadva.

– Eszerint mindegy a műfaj, a lényeg, hogy értékes legyen a zenei produkció, ami eljut a közönséghez?

– A Szent Efrém olyan neves előadóművészekkel lépett fel pályája során, mint például Jevgenyij Nyesztyerenko operaénekes, a King’s Singers, Abir Nehme libanoni énekesnő, Sebestyén Márta, az Óbudai Danubia Zenekar, a Budapesti Fesztiválzenekar, Dés László, Presser Gábor vagy az Anna and the Barbies. Művészeti vezetőként csak azt figyeltem, elég nyitottak-e a művészek, és hogy egy hullámhosszon gondolkodunk-e a zenéről. Mert ha kiderül, hogy számukra az a legfontosabb, hogy a művészetükből pénzt teremtsenek, és az már a harmadik hangnál hallatszik, akkor hiába kiváló előadók, nem szeretnénk többet együtt dolgozni velük. Mi mindig arra törekszünk, akár istentiszteleten, akár koncertteremben lépünk fel, hogy a produkciónk legyen makulátlan. Énekeljünk bár mély tónusú ortodox zenét, hajlékony mediterrán bizánci dallamokat, játékos Bartók-műveket, veretes Liszt himnuszokat vagy világslágereket: mindig egyetlen cél lebeg a szemünk előtt, hogy legyen jó, amit csinálunk. Legyen jó énekelni – és a közönség számára legalább annyira jó hallgatni.