A szerelem és a halál titka

Salome történetére – nevének említése nélkül – mind Máté, mind Márk evangélista kitért. E néhány versből álló szöveghelyek azóta számos alkotást ihlettek, melyek készítői megpróbáltak magyarázattal szolgálni mindarra, amit az evangéliumok szerzői lejegyeztek. Oscar Wilde franciául írott – és elsőként 1896-ban, Párizsban bemutatott – darabja például elveti az Újszövetségből kiolvasható indoklást, miszerint a lány az anyja hatására követelte mostohaapjától Keresztelő János fejét, ehelyett valami egészen mással szolgál.

Az egyfelvonásos tragédiából kiderül: Heródes Antipász, hogy trónra kerülhessen, meggyilkolta a bátyját, majd feleségül vette annak asszonyát, vagyis Salome anyját, Heródiást. Jochanán (Keresztelő János) vérfertőzőnek találta és elítélte e frigyet. Mivel Heródiás különösen sértőnek érezte az aszkéta róla szóló szavait, Jochanán Antipász palotájának börtönében találta magát. Ám azzal, hogy a fogollyal való találkozás mit vált ki Saloméból, egyikük sem számolt.

A lány e darabban nemcsak igézően szép, de öntörvényű és irányíthatatlan teremtés is. Az udvarban időző férfiak epekedése hidegen hagyja, ám Jochanánba első látásra beleszeret. Meg akarja csókolni, ám az aszkéta undorral és megvetéssel elfordul tőle, és felszólítja: keresse meg az Emberfiát (vagyis Jézust), és kérjen tőle bocsánatot a bűneire.

Ezek után színre lép Heródes Antipász és neje, Heródiás, és nyilvánvalóvá válik: az anyát bőszíti, hogy új férje egyfolytában a lányán legelteti a szemét. A férfi egy ponton kifakad és felrója asszonyának, hogy nem tudott neki gyermeket szülni. A nézőnek ezek után nem sok kétsége marad afelől, milyen gondolatok forognak az uralkodó fejében, miközben Salomét méregeti. De nem éri be ennyivel: kisvártatva unszolni kezdi, hogy táncoljon neki.

A lány kezdetben figyelmen kívül hagyja a kérést, ám amikor a fejedelem megesküszik, hogy a táncért cserébe bármit megad neki, amit kér, anyja többszöri felszólítása – mi több, tiltása – ellenére Antipász kedvére tesz. Aztán bejelenti: Jochanán fejét akarja. Az uralkodó hosszan próbálja kérésének megmásítására bírni, ám ő kitart, így végül meg is kapja, amihez ragaszkodott. Csakhogy viselkedését látva Antipász rádöbben: a lány távolról sem az, akinek addig hitte, ezért…

Az egyfelvonásos tehát az Újszövetségből ismert történet irodalmi átdogozása. Nyomasztó, vészjósló, baljós atmoszférája érdekes ellentétben áll a párbeszédek gazdagon díszített, míves szecessziós nyelvezetével. Mindezeken túl az is elmondható róla, hogy hatásosan mutatja be a különböző kultúrák és hiedelemrendszerek találkozását, a bizonytalanság és viszonylagosság kevéssé kellemes érzését közvetítve.

A Nemzeti Színház decemberi bemutatója megőrzi a mű e sajátosságait, Diana Dobreva rendező ugyanakkor egy nyitó és egy záró monológgal, valamint Jézus két csodájáról szóló – szintén az Újszövetségen alapuló – beszámolókkal egészíti ki Wilde szövegét.

Az ily módon kibővített és továbbgondolt Salome vizualitásában erős, hangulatában már-már hipnotikus, gondolati tartalmát tekintve összetett, súlyos alkotás lett. A már említett nyitó monológot például a Wilde-féle eredeti egyik mellészereplőjéből krónikássá „előléptetett” udvari hóhér, Námán adja elő, kifejtve: a királyság olyan, mint egy meder, amelyben a király akarata a folyó. A továbbiakban érzékelteti, mitől függ, kit miért kap el e folyó sodra, vagyis ki miért vonja magára az uralkodó figyelmét.

Ebből a Saloméból ugyanakkor csaknem teljességgel hiányzik az érzékiség, amely a korábbi színpadi és filmfeldolgozások többségében fontos szerephez jut. A rendező felfogásában a címszereplő ugyanis nem a végzet asszonya – aki hideg fejjel, fagyott szívvel veti be bájait, hogy elérje a célját –, hanem egy fejlődésben lévő, saját vonzerejének mértékét épp csak érzékelni kezdő, formálódó önmagával ismerkedő kamaszlány. Minderről a tánca vall legegyértelműbben.

Az eddigi ábrázolások jó része átveszi a hagyományt, miszerint Salome hét fátylat viselt, amikor járni kezdte, és egy sem volt rajta, amikor befejezte, vagyis egyfajta vetkőzőműsorral bűvölte el, babonázta meg a fejedelmet. A Nemzeti színpadán mindennek nyoma sincs: a néző energikus modern táncot láthat (koreográfus: Szent-Ivány Kinga), amely ugyan nem mentes az erotikától, ám alapvetően azt szeretné Antipász tudtára adni, hogy egy tizenhat éves bakfis hogyan érzi magát a nevelőapja udvarában, valamint a saját bőrében. És kiderül belőle: nem feltétlenül kellemesen.

Tabajdi Anna egyetemi hallgató hibátlanul formálja meg a címszereplőt, az érzéseiben megbántott, elkényeztetett lányt, aki azt vallja, hogy „a szerelem titka nagyobb, mint a halál titka”. Reakciójának hevességét, vagyis bosszújának végletes, véres voltát épp az teszi érthetővé, hogy – életkorából és megkülönböztetett helyzetéből adódóan – tapasztalatlan a párkapcsolatok, így a szerelmi csalódások terén.

Berettyán Sándor kiszolgáltatott, mégis erőt mutató figuraként ábrázolja Jochanánt, aki a rabság keservei közepette sem hajlandó feladni vallási alapokon nyugvó erkölcsi meggyőződését, függetlenül attól, hogy a többiek tébolyodottnak tartják-e vagy sem – vagy hogy egyáltalán értik-e, amit mond. Noha nem ő Jézus, alakjára rávetül a Názáreti alakja, így a nézőnek olykor az az érzése, hogy magát a Megváltót látja a színpadon.

Trill Zsolt minden uralkodói fensőbbségességtől, fejedelmi póztól mentesen ábrázolja Heródes Antipászt, az uralkodó alakjában tehát a tökéletlen, esendő ember, az átlagember jelenik meg a színpadon. E karakter távolról sem rokonszenves – testvérgyilkos, hatalomféltő, iszákos és buja –, valamit azonban mindenképpen a javára kell írni: az összes szereplő közül egyedül ő van tisztában azzal, hogy Jochanán szent ember, és közvetlen kapcsolatban áll Istennel. Tragédiája így végső soron abban rejlik, hogy nem képes kitartani eredeti elhatározása mellett, miszerint a Keresztelőt életben kell hagyni.

A Salome tehát a tökéletességre (vagyis az istenire) való törekvés és a tökéletlenség (vagyis az emberi) egymásnak feszülésének drámája. Az egyik legfőbb kérdés, amit felvet: milyen következményekkel járhat vágyaink beteljesülése? Mekkora árat kell adnunk érte, főleg úgy, hogy a végösszeggel előzőleg nem vagyunk – talán nem is lehetünk – tisztában, így az csak utólag derül ki számunkra, amikor már semmiképpen sem térhetünk ki a megfizetése elől?