Mondhatnánk azt is, csak azért esszük őket télen, mert akkor teremnek. Manapság azonban gyakorlatilag bármit, bármikor elérhetünk már, és kedvenc téli csemegéink már rég nem a létfenntartás, hanem hangulatuk és nem utolsósorban ízük miatt állnak hozzánk közel.

A szelídgesztenye egyike az emberiség legelső eledeleinek, megjelenése a történelem előtti időkre datálódik, s még Homérosz is megemlíti. Görögországból terjedt át Európa többi részére, de az egész mediterrán vidéken igen népszerű volt, kiváltképp Itáliában. A középkorban Toszkánában egész iparágnak számított a gesztenye szüretelése, válogatása, szárítása, tartósítása a hoszszú téli hónapokra. A gesztenyeszárítók tüze hosszan égett, s a családok emellett melegedtek télidőben. A háború utáni szükség idején kenyérsütésre használták lisztjét, s Toszkánában Szent Simon napján tradicionális eledelnek számított, Szent Márton ünnepekor pedig a szegényeknek adták.

Dél-Európában, ahol még ma is gyakran készítenek belőle kenyeret, tölggyel rokon fáját kenyérfának is nevezik. A legenda szerint, amikor a görög hadsereg visszavonult Kis-Ázsiából a negyedik század végén, a szelídgesztenyének köszönhette, hogy nem halt éhen. Az amerikaiak egyik legnépszerűbb karácsonyi dalának, a „Christmas Song”-nak is főszereplője, s hálaadásnapi pulykájuknak is hagyományos tölteléke. Nálunk leginkább az édes gesztenyemasszából készült püré terjedt el, de a vaskályhán pukkanó gesztenyék, s cilinderes gazdáik is képesek di-ckensi hangulatot varázsolni belvárosi utcáinkra.

Az ókorban mustalmának vagy aranyalmának is nevezett birsalma a Kaukázusból indult el világhódító útjára. Első említése egy Kr. e. 600-ra datált görög forrásban található meg, egy esküvő rituális ceremóniájának részeként. A legenda szerint, ha a várandós asszonyt birsalmából készült finomságokkal kényeztetették, magas intelligenciájú, törekvő gyermeknek adhatott életet. Az almának megtermékenyítő erőt tulajdonítottak, Aphroditének ajánlották, s a mítosz azt is tartja, hogy a Heszperidák kertjének aranyalmája, amelyet Párisznak adományozott a szerelem istennője, egy birsalma volt. Apicius, az első ismert római szakácskönyv szerzője a birs tartósításáról tesz említést, szárával és levelével együtt fűszeres forralt borral mézfürdőbe állítván. A klasszikus időkben továbbá póréhagymával, mézzel és húslevessel is kombinálták, vagy ecettel és mézzel főzött zseléként rakták el.

Nyugat-Európába Nagy Károly hozta be a nagy becsben tartott gyümölcsöt, s Franciaországban, a 15. században készült el gyermekkorunk nagy kedvencének elődje, az első birsalmasajt. A Cotignac d’Orlean alapjául szolgáló birsalmadzsúzt cukorral főzték fel, majd apró fadobozokba rakták, hogy megformázzák. Angliában a 16-17. században vált népszerűvé, ahol többek között Genoa pasztája névvel is illették, s állatokat és virágokat formáztak belőle. A birsalmasajt modern változatát ma naranccsal, narancsvirág vízzel és rózsavízzel főzik, és egy olajjal kikent edényben három hónapig tárolják, míg megérik, majd pecsenyékkel tálalják. Egyébiránt már a középkortól kezdve fogyasztották nehéz húsételek mellé, mert emésztést segítő hatást tulajdonítottak neki, s hagyományos kísérője volt a fogolypecsenyének is.

A Britanniából elterjedt tradicionális téli csemegének, a sült almának is a töltött birsalma volt az elődje. Először csupán cukrot szórtak a belé vágott üregbe, és hosszan sütötték, később mazsolával és diófélékkel töltötték meg. Ki ne emlékezne rá, hogy nagyanyáik a szekrény tetején tartották télidőben a gyümölcsöt, hogy aromás illattal töltse el a szobát. Ha szegfűszeggel tűzdeljük meg, még finomabb illatot idéz elő, s díszítésnek vagy ajándéknak sem utolsó karácsony környékén, akárcsak egy szép üvegcsényi birsalmazselé.

Az ősi eredetű sütőtök pedig Közép-Amerikából származik, ahol az őslakosok nagyon fontos eledele volt, sőt szárított héjából még szőnyeget is szőttek. A Újvilág bevándorlói hamar felfedezték, és Európába átterjedve is igen népszerű lett. Amerikában már az első hálaadási ünnepeken díszítette az otthonokat és a környéket: a Jack-o-Lantern nem más, mint az amerikai történetekből ismert töklámpás, a Halloween ünnepének évszázadok óta élő, fontos alakja. Legendája ír eredetű, egy mondából származik bizonyos Zsugori Jack-ről, aki meginvitálta a halált egy italra, ám fizetni nem akart, s rábeszélte a vén kaszást, hogy változtassa magát egy pénzérmévé. Az ráállt a dologra, ám Jack úgy döntött, megtartja a pénzt, s csak akkor engedi visszaváltozni a Halált, ha megígéri, hogy nem kerül lelke a pokolra. Jack azonban meghalt, s mivel az Úr nem akarta a mennyekbe engedni, s a Halál sem száműzhette az alvilágba, kitaszította őt a sötét éjszakába, ahol csupán egy szál izzó szén világította útját.

A tápláló tököt hazánkban a háziasszonyok kenyérsütő vagy búbos kemencében sütötték, s a második világháborút követő szűkös esztendőkben szinte néptápláléknak számított hideg napokon az utcai árusoknál kapható, forró és édes sült tök. Persze nem csak ebben a formájában fogyaszthatjuk. Kiváló krémlevesként, raguk vagy desszertek alapanyagaként, ivólének, sőt, leveleiből saláta is készülhet, nyersen pedig egészen hasonlít íze a dinynyéére, nem is csoda hát, hogy az eredeti görög kifejezés fordítása szó szerint: hatalmas dinnye. Az első sütőtök torta is Amerikából származik: a tetejétől megfosztott, kimagozott tökbe tejet, mézet és fűszereket raktak, majd hosszan sütötték.

Érdekesség, hogy a tök többször megjelenik a szépirodalomban is, olvashatunk róla többek között Az Álmosvölgy legendájában vagy a Hamupipőkében, még Shakespeare is említést tesz róla a Windsori víg nőkben.

Herbák Dóra