– Decemberben volt a Nemzetiben a Szent Johanna premierje, míg az Úrhanám polgár február elején debütált. Szent Domonkos és Jourdain úr – két teljesen eltérő szerep, melyikre volt nehezebb felkészülni?

– Talán Jourdain úr volt keményebb dió, már csak a rengeteg, közel hatvanoldalas szövegterjedelmet tekintve is. És nagyon más persze a két szerep, ha valaki megnézi őket, láthatja, mekkora különbség van a színészi megfogalmazásban. Szent Domonkos testvér Johanna kísérője, gyóntatója, védelmezője, oltalmazója, aki végig mellette áll, és akivel együtt megyünk végig ezen a furcsa történeten. De nem a szokásos módon, hanem egyfajta flashback technikával, visszafelé az időben, hiszen a darab a máglya meggyújtásával kezdődik, majd fokozatosan jut el a gyerekkorig. Ez egy kifejezetten drámai szerep, hozzátéve, hogy a rendező, Vidnyánszky Attila egy teljesen új megfogalmazásban, állította színpadra. Igazi összművészeti színházat csinált belőle, prózai színészekkel, operaénekesekkel, női, férfi és gyerekkórussal, Bozsik Yvette tánctársulatával és a MÁV Szimfonikusok élő zenéjével, így ez az ismert tragikus történet furcsa, egyedi, különleges módon, szinte árad le a néző felé. De nemcsak ezért nagy öröm számomra részt venni benne, hanem a címszereplő, Tompos Kátya miatt is: aki a maga törékenységével, esendőségével ugyanakkor drámai erejével, sugárzó személyiségével tökéletes választás Johanna megformálására. Az ő tragikus útját kíséri végig Domonkos testvér. Jourdain úr ezzel szemben egy szélsőséges bohócszerep, egy nagy bohócéria, miközben nagyon izgalmas ügy is. Mert mindig felvetődik a kérdés a klasszikusokkal kapcsolatban, hogyan lehet időszerűvé tenni őket úgy, hogy ne didaktikusan, szájbarágósan, hanem egy mai formavilágban, mégis megtartva a lényegüket, kerüljenek a nézők elé. Hogy értsék, ezek a mániákusan, ám kultúra nélkül felkapaszkodni vágyó Jourdainek ma is közöttünk élnek.

– Moliére ráadásul nem ismeretlen az ön számára, alakította már Tartuffe-öt, Orgont és Harpagont is. Mi köti össze őket a mai valóságunkkal?

– A mánia. Mind mániákus alakok, valamit a fejükbe vesznek, nem szabadulnak tőle, és aztán ez a valami növekszik naggyá, válik szenvedéllyé, majd mániává. Harpagonnál ez a pénzmánia, a gyűjtés, a kaparás, Orgonnál a hiszékenység, Tartuffe-nél az emberek becsapása, átrázása lesz az életelem, míg Jourdain a felkapaszkodás mániákusa, aki mindenáron ki akar lépni abból a közegből, ahova eredetileg tartozik. Ez persze akár még pozitív tulajdonság is lehetne, hogy többet akarok, mint amennyire predesztinál a születésem vagy a sorsom, de nála ez pont fordítva van: úgy akar többet, hogy nincs hozzá kultúrája. Ő tulajdonképpen a minket körülvevő mai újgazdagok lenyomata, akik talán a rendszerváltozás környékén, a spontán privatizáció idején jutottak hirtelen nagy pénzmennyiséghez, de ezzel párhuzamosan nem kulturálódtak, nem mecénásokká váltak, hanem az ízléstelenségig elmenően próbáltak polgárosodni. A másik érdekes dolog, ha az ember Moliére-t néz – van is talán egy ilyen mondás –, mindig azért nevet, mert ráismer a szomszédjára. Én meg azt mondom, hogy egy kicsit talán önmagunkra is kell ismernünk általa, és szeretném, ha a játék folyamán, az előadások sorozatában ez is előjönne. Hogy milyen az ember, amikor bezárkózik a maga rögeszméibe, amiből még egy olyan realista asszony, mint a feleség – Béres Ilona játssza – sem tudja kimozdítani. Nem véletlen, hogy Csiszár Imre rendező az egészet úgy képzeli el, és ezt húzza alá a díszlet és az én kissé bizarr, „ízléstelen” jelmezem is, hogy ez a történet akár egy hetedik vagy nyolcadik kerületi bérház lakásában is megeshetne. Ez a modern közeg és a Mészöly Dezső fordította picit archaikus, de azért mai nyelvezet közt feszülő kettősség pedig már önmagában érdekes helyzetet hoz létre.

– A darabban ráadásul mindenhol ott nyüzsögnek a talpnyalók, akik, bár tudják, hogy Jourdain úr őrült és ízléstelen, a pénz kedvéért remekül kiszolgálják a hóbortjait. Ez a mindenkori művész sorsa: behódolni az aktuális hatalomnak, ahonnan a támogatást kapja, várja?

– Talán nem is annyira a hatalomnak, mint a pénznek. A pénz uralja a mai világot, az irányítja az életünket. A művészsors pedig tényleg érdekes vonulata a darabnak, úgy is kezdődik, hogy a tánctanár és a zenetanár vitatkozik, melyikük művészete a fontosabb. Egymást győzködik csak azért, mert mindketten több pénzt szeretnének kiszedni ebből a kótyagos emberből. Az egyik azt mondja, hogy jó, jó, csináljuk meg, amit kér, de azért azt is szeretném, ha közben kulturálódna, a másik szerint meg minek, ezen az emberen úgysem lehet segíteni, kapja meg a pénzéért, amit megrendelt, aztán húzzunk el gyorsan. A művész és az újgazdag viszonya pedig nem is áll távol a mi világunktól, mondhatni korjelenség: olvasom, hallom, hogy újgazdag szülők a kislányuk tízéves szülinapjára megrendelik a művészt, hogy akkor most ő fog tréfálni, vagy az énekest, aki majd elénekli a kedvenc dalát. A papa meg utána szépen kifizeti a kialkudott gázsit – ez is egyfajta kiszolgáltatottság. És persze adódik belőle a kérdés, kell-e csinálni, vagy azt mondja az ember, köszönöm szépen, én erre alkalmatlan vagyok, ez nem a hivatásom része.

– Hasonló ez, mint a tévés főző­show-k világa, amelyekben gyakran neves színészeket, énekeseket is láthatunk. Nincs más felület, ahol látszódhatnak, megmutathatják magukat a szélesebb közönségnek?

– Van ebben is valami igazság. Mert a televíziójáték, televíziófilm, színházi közvetítés, ami mégsem egy drága dolog, három kamerával beállni egy nézőtérre, abszolút megszűnt. Beszédes példa, hogy most, az Úrhatnám polgár főpróbáján ugyan több televízióállomás is felvett anyagot, de ez 23.30 előtt nem megy le egyetlen csatornán sem. Szégyen, hogy ma Magyarországon a kultúra ott tart, hogy akinek éppen elgurult az altatója, véletlenül belenéz valami éjjeli kulturális műsorba.

– Vagy megírják címlapsztoriként, hogy a József Attila Színház új darabjában Blaskó Péter Fehér Anna melleit csókolgatja.

– Ami már csak azért is nevetséges dolog, mert ez így nem igaz: Jourdain úr csókolgatja Dorimene melleit. Ami lehet, hogy a konzervatív vagy az idősebb nézőknek talán kevésbé tetszik, de érteni kell, hogy a mi felfogásunkban egy ilyenfajta ember így gondolkozik: ha megfizette a gyűrűt, a tűzijátékot, az ebédet, joga van birtokolni a nőt is. De szörnyű, amikor egy szerep így keveredik a valósággal. És hogy gyakran megtörténik, azért van, mert elveszett a szakma rangja: ma az a színész, aki azt mondja magáról. A teljesítmény nélküli emberek dáridója zajlik, akik mögött nincs munka, csak arcuk van a televízióban hetente ötször, hatszor. És akkor ők már celebek, sikeremberek, valakik. Pedig ez nagyon messze van a színművészettől, attól a fajta minőségi színjátszástól, emberábrázolástól, amit, a Jóisten adományaként, a belülről jövő tehetséget alapnak tekintve, az ember tanult, művel. Mert az nem úgy van, hogy az utcáról a cúg behúz a színpadra, és akkor én már színész vagyok. És hogy mégis borzasztó sok ilyen van, azt jelzi, hogy a színészet társadalmi elismertsége egyre lejjebb süllyed.

– Mit kell, mit lehet ez ellen tenni?

– A fiatalokat kell valahogyan megnyerni arra, hogy jöjjenek, szeressék a színházat, mert ez egy olyan furcsa dolog, amiből lelkileg-szellemileg táplálkozni lehet. Én abban a színházban hiszek, ami ad. Ha a ruhatárban, a kabátfelhúzás közben már elfelejtem, amit láttam, az nem jó színház. De ha még négy-öt nap múlva is gondolkozom rajta, az a rész vajon miért lehetett úgy, és milyen jó, hogy úgy volt, és közben viszem magammal azt a szellemi-érzelmi muníciót, amit a színésztől, a színpadtól kaptam, egyedül annak van értelme. De ez csak akkor jöhet létre, ha az ember egyfajta szenvedéllyel csinálja a dolgát. Ha csak úgy elszöszölöm az orrom alatt a szöveget, aztán meghajolok a végén, mert ez a munkám, majd hazamegyek, nincs sok értelme az egésznek, mert nem adtam semmit a közönségnek, így nincs is mit elvinnie haza. És akkor marad választásnak a televízió. Ami szintén borzasztó, hogy tömegeknek ma a tévé alakítja a ízlését, gondolkodását, az mondja meg nekik az igazat. Meg hogy kiről, miről mit kell gondolniuk.

– A média által mesterségesen gerjesztett közhangulatból önnek is kijutott időnként, hol azért, mert visszautasította a Kossuth-díj átvételét Gyurcsány Ferenctől, hol azért, mert védelmébe vette Alföldi Róbertet. Sosem bánta meg, hogy elmondta a véleményét?

– Nem. Mert ha valahol az ember azt érzi, hogy az a belső hang, ami diktálja benne a morális részt, jelez, hogy most szóljál, mert ideje van, nem lehet mérlegelni. Így volt ez akkor is, amikor nem fogadtam el a Kossuth-díjat. Egy művész életében ritkán van olyan pillanat, amikor országos reflektorfénybe kerül. De az egy olyan volt, így felhasználhattam arra, hogy beszéljek arról, ami szerintem már tűrhetetlen. Pici zárójelben teszem hozzá, hogy ez hat éve volt, és most ugyanezeket az arcokat látom gyülekezni, akik ellen akkor vétót emeltem. És ott a másik dolog, Alföldi védelme. El kellett mondanom a dolgokat vele kapcsolatban is, annak ellenére, hogy magánemberként egészen másként gondolkozunk a világról, ám bizonyos szituációkban az ő bántását, sértegetését szintén méltatlannak éreztem. Ha igazságtalanságot tapasztalok, szólok, nem mérlegelek, mi lesz. Különösen, ha a Nemzeti Színházról beszélünk. Amivel kapcsolatban egyvalamit mindenkinek meg kellene érteni végre: ezt az intézményt mindig az aktuális kormányzat tartja el, ezért politikafüggő – ez így volt még a háború előtt is. Nyilvánvaló tehát, hogy ha egy mandátum lejár, jön egy másik igazgató, hiszen az új kulturális kormányzat másként képzeli el a Nemzeti Színház jövőjét, sorsát. Ezzel semmi probléma nincs, nem is értem a mostani áldatlan vitákat meg a külföldi jelzéseket, amit azért Magyarországról táplálnak, erősen átszínezve, hozzá nem értéssel. Érthetetlen például most is, hogy a pozsonyi színház Márai A gyertyák csonkig égnek című darabját azért nem hozza el Magyarországra, a Nemzeti Színház fesztiváljára, mert nem ért egyet a magyar színházi viszonyokkal. Ez abszurdum. Mivel nem ért egyet? És különben is, ők honnan ismerik a magyar színházi viszonyokat? És mik azok a pontok konkrétan, amiért ők haragszanak a magyar színházi viszonyokra? Arról meg ne is beszéljünk, hogy Vidnyánszky Attilát, még be sem tette a lábát, már ütötték-vágták. Pedig a szakmában mindenki jól tudja, hogy minden színházi érának meg kell adni azt a türelmi időt, egy-két, sokszor két és fél évadot, amíg összeáll egyfajta társulattá az a színészcsapat, akik újraszerveződtek benne. Alföldinél is volt az első egy-két évadban jó néhány bukta, csak később állt össze az a fajta színház, amit egyesek nagyon, mások kevésbé szerettek. És azon belül is akadtak kifejezetten nagyszerű és gyengébb előadások is – a jó színházra nincs recept.

– A kritikusok ugyanakkor egyelőre úgy tűnik, nem hagyják meg ezt a türelmi időt: a Szent Johanna például igencsak kíméletlen kritikákat kapott. Bántják még a hasonló negatív vélemények?

– Különösen már nem foglalkozom vele, ki mit gondol. Kaptam én nemrégiben jobboldalról is olyanokat, csak azért mert elvállaltam az Alföldi-féle István, a királyban egy szerepet, hogy könnyen a lelkemre vehettem volna. A tehetséges emberek esetében viszont nem érdekel a színezetük, szívesen dolgozom velük. Ráadásul az én szerepem pont mentes volt azoktól a pontoktól, amikkel így visszagondolva, én magam sem értek egyet ebben a feldolgozásban. De azt sem lehet, hogy eldöntöm, mostantól csak jobboldali rendezővel dolgozom, és jobboldali színészkollégának adok szigorúan jobboldali végszót. Nem akarok ilyen abszurdot játszani, mert a színház, meg egyáltalán a művészet, nem erről szól. És nem akarok kirekeszteni sem senkit, ahogyan azt a balliberális oldalon, az állítólagos alapértéküknek számító tolerancia ellenére, gyakran teszik. Ezért is adok hálát a Jóistennek, hogy mindig adott erőt hozzá, hogy kiálljak a döntéseim mellett, közemberként vállaltam, hogy közöm van a közhöz. Viszont az eltelt időben rájöttem arra is, hogy tévékbe, beszélgetős műsorokba mégsem nekem kell mennem a közügyekről beszélgetni, mert az meg már nem az én dolgom. Nem megmondóember vagyok, az én dolgom a színpad: Jourdaineket, Harpagonokat és Domonkos testvéreket alakítani.

Farkas Anita