Török Zoltán
Hirdetés

– A 2011-es Vad Magyarország – A vizek birodalma című rendezése hatalmas nemzetközi sikert aratott, azóta viszont nem forgatott itthon. Mivel foglalkozott az elmúlt tíz évben?

– A National Geographic felkért, hogy az amerikai Nemzeti Parki Szolgálat századik évfordulójára készítsek egy filmet a floridai Everglades Nemzeti Parkról. Nyilván visszautasíthatatlan lehetőség volt. Ezután jött egy dokumentumfilm a lemmingekről, illetve a szibériai vadonban élő családról szóló A fehér szarvas, és a Vadlovak – Hortobágyi mese munkálataiba is belevágtam már 2017-ben. Viszonylag kevés filmet forgatok, mert szeretem az adott témába alaposan beleásni magam, így tíz esztendő pillanatok alatt elrepül.

– Elvitathatatlan érdeme van abban, hogy a magyar természetfilm a reneszánszát éli. Követi az itthoni eseményeket?

– Szinte egyáltalán nem nézek természetfilmet, mert mindig attól félek, hogy belefutok egy olyan produkcióba, amelynek a témája átfedésben van valamely jövőbeli filmtervemmel, és prekoncep­cióim lesznek. Amikor megtudtam például, hogy Mosonyi Szabolcs, a Vad Magyarország egyik operatőre Vad Kunság címmel forgat, előre jeleztem neki, hogy nem fogom megtekinteni a kész produkciót, mert addigra épp a szomszédos régióban akad majd munkám.

Korábban írtuk


– Milyen különleges képességekre van szüksége egy jó természetfilmesnek?

– Elengedhetetlen a türelem és a kitartás, hogy az ember jól tudja kezelni a kudarcot, mert gyakran előfordul, hogy több tucatszor próbálsz felvenni valamit, sikertelenül. A legfontosabb azonban az alázat. Nem lehet „letegezni” a természetet, a fölényes hozzáállás mindig visszájára fordul. Újra és újra rá kellett jönnöm arra is, hiába gondolom, hogy egy-egy jelenetet pillanatok alatt rögzítünk, mindig akadnak meglepetések, nincsenek rutinfeladatok. Sokan persze nagy mellénnyel, büszkén hangoztatják, hogy „kerül, amibe kerül”, és mindenáron megörökítik az előzetesen elképzelteket, de ez szörnyen etikátlan mentalitás. Egy film sem éri meg, hogy a legcsekélyebb kárt okozzuk vele a környezetben, vagy akár stresszeljük az állatokat. Végtelen alázattal szabad csak bemerészkedni a természet templomába.

– A technika fejlődése mennyire lehet segítségükre?

– Természetesen megkönnyíti a munkánkat, hogy a drónoknak köszönhetően nem kell méregdrágán helikoptert bérelnünk egy-egy légi felvétel kedvéért, az egyre szélesebb körben elterjedt, jó minőségű kamerák viszont alaposan feltornázták az ingerküszöböt. Közhely, de vizuálisan végtelenül telített korban élünk. Manapság, amikor az Instagram és az egyéb közösségi oldalak tele vannak professzionális minőségű, olykor művészi értékű fotókkal, önmagában néhány szép felvétellel nem lehet igazán emlékezeteset alkotni, ehhez nagyon erőteljes és mély érzelmeket kiváltó történetek kellenek. Ezért nézek inkább hagyományos játék- és dokumentumfilmeket, illetve televíziós sorozatokat a természetfilmek helyett, és mindig kielemzem, hogy a különböző narratív és képi elemeket hogyan lehetne átültetni az én műfajomba.

– Új alkotása a Magyarországra telepített, szabadon élő ázsiai vadlovakat mutatja be. Mi volt az érzelmi kapcsolódása ehhez a történethez?

– A Hortobágy önmagában kimeríthetetlen témaforrás, ez az ázsiai sztyeppékhez hasonló kultúrtáj egyedülálló egész Európában. A Przsevalszkij-ló az egyetlen vadlófajta, amelyet még soha nem háziasítottak, de nem csupán ezért izgalmas a története. Mongóliából származik, az orvvadászok és az élőhelye kipusztítása miatt a XIX. század végére csaknem kihalt, mindössze tizenöt, állatkertben tartott példány maradt fenn, a most élők mind ezek leszármazottjai. Először Kazahsztánban, Oroszországban, majd 1997-ben Magyarországon is állományokat alakítottak ki a megmentésük érdekében. A Hortobágyon mindig is nagy testű állatok legeltetésével őrizték meg a füves pusztát, egykor őstulkok, majd más vadlovak is éltek itt, így a nemzeti park ideális körülményeket tudott nyújtani számukra. A rezervátum létesítésekor huszonhárom egyedet szállítottak ide, a ménes létszáma azóta kétszázhetven példányra duzzadt, itt van a második legnagyobb Przsevalszkij-ló-állomány a világon. Ha Mongóliában ismét veszélybe kerülnének ezek az állatok, a nálunk őrzött példányok révén a faj megmenthető, illetve az őshazájába visszatelepíthető lenne.

– Érték most is meglepetések a felvételek során?

– Láttam egy fényképet, amelyen a Hortobágyon egy róka a darvak közé settenkedik, és azt gondoltam, könnyen megörökíthetünk egy hasonló jelenetet, de nem jártunk szerencsével. Azt viszont álmomban sem sejtettem volna, hogy sikerül felvennünk egy kanca ellését, ezt még a több mint húsz éve a parkban dolgozó kutatók sem tudták soha tanulmányozni. Az is bámulatos volt, hogy milyen erős baráti és rokoni viszonyok figyelhetők meg a vadlovak között. Miután a csikó megszületett, az anya csak a hozzá közel álló társait engedte oda, a többi lovat a segítői elkergették, a csődör is csak távolról ügyelt a biztonságra.

– És az önök jelenlétéhez hogyan viszonyultak a lovak?

– Rendkívül óvatos állatok, ha valami gyanús, inkább elszaladnak. Szerettünk volna közeli jeleneteket készíteni, ezért GoPro kamerákat helyeztünk el, de egyből kiszúrták. Először lemerevedtek, majd alaposan szemügyre vették a készüléket, belehajoltak a képbe, azaz egy pillanatra sem viselkedtek természetesen. Ekkor jött az ötlet, hogy félig mű, félig igazi lócitrommal bekenve álcázzuk a gépet, de így sem lehetett becsapni őket. Végül egy olyan forgatóautóval követtük őket tisztes távolságból, amilyennel az oroszlánokat is filmezik Afrikában, ennek a jelenlétét idővel megszokták.

– Az ismeretterjesztésen kívül mi az ön számára ennek a filmnek a legfőbb üzenete?

– Hazánk élővilága páratlanul gazdag. Amikor a nemzetközi stábtagjaim lepillantanak a szántóföldekre a repülőgépből, eleinte nem értik, mi látnivaló lehet itt, a terepen meg már elképednek, amikor meghallják, ahogyan zeng az élettől a puszta. Számomra természetes, hogy gólyák tucatjai kelepelnek egy faluban, tücsökzenétől hangos a rét, és rétisas szeli át az égboltot, Nyugat-Európában azonban az iparosítással és a mezőgazdasággal eléggé kipusztították az értékes élőhelyek többségét. Nem beszélve a világ számos más pontjáról. Szerencsére nálunk még van mit megőrizni, de hogy ez a jövőben is így maradjon, fontos megismertetni minél szélesebb réteggel a hihetetlen értékeinket. Ezért igyekszem minden munkámmal a természetfilmektől alapvetően idegenkedő nézőket is megszólítani.