A Nibelung-lakópark Székesfehérváron
A terrortörpe bosszúja
Térey János A Nibelung-lakópark című verses drámatrilógiájának székesfehérvári színpadi változatában – amely a mű első kőszínházi bemutatója – egy XX. századi cégvezető jobbján csillog a hatalom gyűrűje. A darab alapvetően mai játszmákat és tusákat elemez, de közben a középkori hőseposzt, a wagneri operanégyest, valamint Tolkien alapművét is megidézi, rámutatva: a bomló világrend korában nem csupán a hatalom megszerzésének és megtartásának feltételei válnak képlékennyé, de a digitális kor küszöbét átlépő ember identitása is kétségessé válik.A Nibelungok elátkozott kincséről, a nagy erejű Siegfriedről, a harcias Brün(n)hildéről vagy éppen az istenek alkonyáról – értsd: a világvégéről – a germán és óskandináv mondákban olvashatunk először. E történetek közül használt fel néhányat az 1200 körül íródott Nibelung-ének ismeretlen szerzője, és e forrásvidékre látogatott el Richard Wagner, hogy létrehozhassa monumentális operanégyesét, az először 1876-ban bemutatott Ring-ciklust. A szembeötlő tematikus párhuzamok miatt még egy nagy hatású művet kell említenünk a Nibelung-örökségről szólva, ez J. R. R. Tolkien eredetileg 1954–1955-ben megjelent – és azóta a fantasyirodalom egyik alapművévé vált – trilógiája, A Gyűrűk Ura.
E művekhez nyúlt vissza Térey János, amikor papírra vetette A Nibelung-lakópark című, előjátékkal kiegészített, verses drámatrilógiáját. A 2004-ben napvilágot látott mű azonban nem pusztán tiszteletteljes főhajtás az inspiráló irodalmi elődök előtt, de a már említett örökséget új életre keltő alkotás is.
A mondakör karakterei és egyes motívumai ugyanis XXI. századi közegben bukkannak fel a darabban: a szereplők a Rajna-vidék pénzügyi és ipari életének meghatározó szereplői, ami annyit tesz, hogy elképesztően gazdagok és igencsak befolyásosak. A közönséges halandó úgy vélné, nincsenek különösebb problémáik, csakhogy téved: ha nem a magánéletük alakításán fáradoznak, akkor azon igyekeznek, hogy a saját pozícióikat javítsák, uralmukat erősítsék, ellenfeleikét viszont rontsák, gyengítsék.
E kíméletlen játszmában nagyon is fontos, ki viseli a hatalom gyűrűjét. Térey kétféleképpen is feloldja a „Ring” szó jelentésé – „Rajnai Ipar: Nyereség Garantált”, illetve „Rajnai Ipar: Nincs Garancia” –, ezzel is jelezve, milyen tényezők alakítják a gyűrűhordozó sorsát…
A mű elején Siegfried – jelen verzióban nem sárkányölő hős, hanem elnök-vezérigazgató – kezét díszíti az ékszer, és kezdetben úgy tűnik, ő a legmegfelelőbb személy erre a feladatra. Csakhogy a menyasszonya, Brünnhilde szíve másért kezd dobogni, a hatalomból kiszorított Hagen meg nem akarja annyiban hagyni, hogy kiakolbólították a legbelsőbb körből – és Siegfried képtelen kezelni e két fordulat nyomán előálló helyzetet.
Így Brünnhilde elhagyja, a sértett Hagen pedig bosszúhadjáratba kezd azok ellen, akiknek része volt megalázó lefokozásában. A mások által gúnyosan terrortörpének titulált alak dühe vérengzés közben egyre nő, végül már azzal fenyeget, hogy nem csak az őt felbőszítő Nibelungokat fosztja meg a jelentőségüktől és persze a vagyonuktól, de a világot is romba dönti.
A Nibelung-lakóparkot már megjelenése évében színre vitték: az előadást Mundruczó Kornél rendezte a fővárosi Sziklakórházban. A Székesfehérváron látható, Szikora János rendezte darab a mű első kőszínházi változata, amely a mintegy 450 oldalas drámatrilógia teljes anyagából készült – persze a tömörítést célzó, elkerülhetetlen húzásokkal. A kezdetben háromfelvonásosra tervezett, végül azonban egyetlen szünettel megszakított előadás hossza így is csaknem három óra.
A színpadkép meghatározó elemei a jókora kijelzők, amelyeken hol feliratok és animációk bukkannak fel, hol a színpadon látottakat kiegészítő filmjelenetek kezdenek peregni, sajátos színház-mozi hibriddé formálva az előadást. A díszlet – továbbá a LED-falak szerepe, mennyisége és mérete – egyértelmű utalás arra, hogy a XXI. században a virtuális valóság egyre nagyobb területet hódít el a hétköznapi valóságtól. Hogy az előbbi azért mégsem képes teljes mértékben elfedni az utóbbit, arra a digitális panelek között mutatkozó üres, csupasz részek emlékeztetnek.
És míg az előadás látványvilágát több médium egymásba kapcsolódása határozza meg, a szöveg esetében a különféle nyelvi regiszterekről mondható el ugyanez: a mondák és mítoszok emelkedettsége és drámaisága éppen úgy jelen van, mint a mai utcanyelv keresetlensége és közvetlensége vagy a különféle jelentéstartományokat egymásra vetítő humor. „Jöttél háztűznézőbe?”, hangzik el például egy lángokban álló épület előtt…
Gáspár Sándor különösen jó Hagen, a kezdetben szolgálatkésznek és lojálisnak tűnő, simulékony munkatársból a bosszú megszállottjává váló helyettes vezető szerepében, akinek csak a második felvonásban mutatkozik meg a valódi arca: érzéketlen, ugyanakkor következetes, tervének végrehajtásától el nem tántorítható, thrillerekbe vagy akciófilmekbe illően kíméletlen figura. Az alak jellembeli torzulásait elfedő – eláruló? – testi tökéletlenségét sántítással érzékelteti.
Ballér Bianka Brünnhildéje céltudatos és nehezen irányítható, az érzelmi elhanyagolásra gyors és határozott választ adó hölgy. Ladányi Júlia visszafogottabb, alkalmazkodásra hajlamos, de szíve szavának követésétől eltekinteni nem kívánó lánnyá formálja Gutrunét – kettősüket egy váratlan, a férfiszemeknek különösen kellemes tánc teszi még emlékezetesebbé.
A darab lezárása hosszan megmaradhat a befogadó emlékezetében: a fináléban egy emberszabású robot vonul be a színpadra, hogy átvegye az oly sok bonyodalmat okozó gyűrűt és elfogadja egy humán szereplő neki nyújtott kezét. Mindez előrevetíti, hogy a Götterdämmerung után olyan kor jöhet, amelyben az előzőben leszerepelt istenek és félistenek helyett – akik igazából a közönséges, halandó embereket jelenítik meg a színpadon – valami új határozhatja meg az élet alapértékeit és mindennapi rendjét: a gépi intelligencia.
E ponton nemcsak nagy hatású amerikai sci-fi filmek juthatnak a néző eszébe – a Terminátor 2-től a Mátrixig –, de Nagy László szavai is. A költő a róla készült, 1975-ös portréfilmben ugyanis így felelt az őt faggató riporter érdeklődésre, hogy mit üzen a száz vagy ötszáz év múlva megszülető nézőknek: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, csókolom őket!” A lezárás tehát azzal a felkavaró kérdéssel szembesíti a nézőt, hogy ha így folytatjuk, lesz-e a jövőnek emberi ábrázata?
A Nibelung-lakópark így kortárs allegóriává formálja a germán és óskandináv mondahagyatékot: egyfelől a hatalom akarásáról, a hatalomhoz való viszonyulásról szóló darab, másfelől olyan alkotás, amely hatásosan mutat rá, hogy világunk – e XXI. századi, értékvesztett, globalizálódott, mediatizált világ – rendje megroppant, ezért közeleg a maga Ragnarökje. Sőt: egyértelmű, határozott figyelmeztetésként is felfogható arról, hogy ha nem változtatunk bizonyos jellemzőkön, a pusztulás elkerülhetetlen.
A többrétegű, látványos, elgondolkoztató darab méltó lezárása a Vörösmarty Színházat tizenhárom éve vezető Szikora János igazgatói pályájának, és a modernség felmutatására buzdító búcsúként is felfogható.