„A toll rajzol, én csak követem”

– Hatvan esztendeje lakik a budapesti Százados úti művésztelepen, itt születtek mesekönyvei varázslatos alakjai, tankönyvei realista rajzai, és itt keltek életre álomvilágának szürrealista figurái is. Az előbbiek a biztos mesterségbeli tudást adták ahhoz, hogy rátalálhasson az utóbbiakra, amelyek teremtésére valójában elhivatott. Emlékszik a megérkezés pillanatára?

– Az maga volt a csoda. Persze kellett hozzá a rengeteg mesekönyv és az a kilenc év, amit az Apáczai Kiadónál töltöttem. A profi grafikusok érthető módon nem szeretik a tankönyvet, mert nem lehet művészkedni. Ellenben utána kell járni, milyen a cséphadaró, és úgy is kell lerajzolni, mert a gyerekeknek nem szabad hazudni. Pénzben ezt ugyan nemigen honorálta az igazgató, Esztergályos Jenő, utólag mégis azt mondhatom, hatalmas fizetséget kaptam érte. Az ujjaimat ugyanis úgy betanította a sok rajzolás, mint a zongoristát a napi négy-öt órai gyakorlat. Segített abban, hogy felszabaduljak, és igazán közel tudjak kerülni a művészethez. Jenőt az Isten áldja meg érte! Ha pedig éppen nem kellett könyvet, tankönyvet illusztrálnom, akkor is mindig rajzoltam, csak úgy, a magam kedvére. Mert nem lehetett kibírni, ha ott volt előttem egy szép papír és egy szép toll! Egyszer, amikor egy reneszánsz figurát rajzoltam, aki a tenyerén saját kicsinyített mását tartotta, Gábor fiam ott állt mögöttem, és kérte, írjam rá a dátumot. 1997. szeptember 20-a volt. A mai napig beleborzongok. Ettől kezdve, amíg a szemem el nem romlott, megállás nélkül csak rajzoltam. Szó szerint éjjel-nappal.

– Fontos, hogy milyen az a szép papír, és hogyan fog az a szép toll?

– Akármilyen nem jó, mert a papír és a toll már fele a rajznak. Ezért lényeges, hogy a toll angol legyen, a papír pedig Schoellershammer. Ha ezek ketten egymásra találnak, az én dolgom már csak az, hogy fogjam a toll végét, és engedjem menni a maga útján. Nem misztikus, mégis varázslatos dolog. A toll rajzol, én csak követem.

– Minden varázslat itt, ezen az íróasztalon történt?

– Ez az asztal a munkahelyem. Ha akarnék sem tudnék rendet csinálni. Nem bírok. A szemem miatt már nem rajzolok, de a mai napig itt vannak a tollaim, a festékeim, és körülvesznek a tárgyiasult emlékek. Panna unokám Chicagóból hozott madarai, a pisai ferde torony és a párizsi Eiffel kicsinyített mása, Olivér, a medve és Pupók, aki valójában Pinokkió.

– És gondolom, mindannyiuknak megvan a maga története, emlékek, amelyek visszarepítik az időben…

– Az összesnek van élete, jelentősége. Különösen Pupók áll közel a szívemhez, amit néhány évvel ezelőtt a Vatikánban kaptam. Tanúja volt annak, amikor a szentmise után Benedek pápa megáldott engem. Hiszem, hogy ez az áldás azóta is ott van az életemen.

– Ahogy a játékok iránti szeretete is örök?

– Mind a négy testvérem kitűnően tanult. Én egy teljesen más karakterű, szőke, helyes kislány voltam, aki mindent elhagy és elfelejt. Szegény édesanyám mondta is mindig: Magdika, egyszer a fejedet fogod elhagyni! Az iskolában is csak közepes voltam, egyszerűen azért, mert más érdekelt. Mesevilágban éltem, élőnek hittem a zsebemben hordott babáimat, és beszélgettem velük. Mindeközben folyamatosan rajzoltam. A rajz sokszor többet jelentett, mint maga a beszéd. Azzal fejeztem ki magam, és mindent meg is kaptam rajta keresztül, ami érdekelt, amiről tudni akartam.

– Ezek szerint igazuk van azoknak, akik azt mondják, ceruzával a kezében született, vagyis a grafikusművészi pályája eleve elrendeltetett.

– A háború után rögtön a Török Pál utcai Iparrajziskolába kerültem, ami később képzőművészeti gimnáziummá alakult. Délelőtt letudtuk a kötelező tananyagot, délután pedig jött a komoly dolog, a művészet tanulása. Ez kockológiával kezdődött, perspektívával, drapériával, krokival és élő modell rajzolásával folytatódott. Az iskolában töltöttem az életemet, mentem reggel nyolcra, és este hét után értem haza. Ez a négy év maga volt az elvarázsolt tündérkert! Szuper tanáraim voltak, köztük az osztályfőnököm, a nagyszerű szobrászművész Somogyi József, aki nagyon szeretett. Kiemelkedő tehetségnek tartott.

1 2 3 4 5 / 5

– Innen egyenes út vezetett volna a Képzőművészeti Főiskolára, ahová jelentkezett ugyan, de még csak a felvételi rajzát sem fejezhette be. Mi történt?

– Ék Sándor, aki a grafikai tanszéket vezette akkoriban, valóban elküldött a tanulmányrajz készítése közben. Ez annyira felháborított egy fiatalembert, hogy meg is kérdezte tőle, miért nem hagyja, hogy legalább befejezzem!? Ék Sándor erre dühbe gurult, azt ordította, hogy osztályellenségnek nincs helye a főiskola falai között! Merthogy annak számítottam. Családunk a Csallóközből származik, szüleim vidéki, gazdálkodó emberek voltak. Trianon után csónakba ültek, és átemigráltak Magyarországról Magyarországba. Apám a Horthy-korszakban rendőrként szolgált, és ez elég volt ahhoz, hogy a főiskoláról hazaküldjenek. De szerencsére amit lehetett, a gimnázium négy évében összeszedtem, utána jöttek a feladatok, a mesekönyvek, a tankönyvek. Így maga a rajzolás tanított rajzolni.

– Amikor eltanácsolta a főiskola „fura ura”, egy pillanatra sem vetődött fel önben, hogy abbahagyja?

– Az nem. De mivel szükségem volt pénzre, elvállaltam mindent, még ha nem is éppen művészi feladat volt. A sikertelen felvételi után azonnal munkába álltam. A József körút 53.-ban volt egy ruházati bolt, oda vettek fel betűírónak. Hamar kiderült, hogy nem csak betűt tudok írni, így kilenc évig dolgoztam ott műteremvezetőként. Közben a gyerekeimnek szüksége volt rám, így otthon maradtam, és bedolgozóként gomböntést vállaltam darabonként négy fillérért. Erre alapozva kitaláltunk egy ékszert, és elkezdett működni a dolog; nem ment, hanem jött a pénz. Olyannyira, hogy kocsink lett! Tudtunk venni egy húszéves bogárhátú Volkswagent. A sikertörténetnek végül egy betegség vetett véget, allergiás lettem az egyik vegyszerre. Gyorsan váltanom kellett, megtanultam dukkózni, és egyedi tervezésű fa használati tárgyakat, így például gyertyatartót, sószórót készítettem.

– Vagyis az alkotás, akárhogy is, de mindig az élete része maradt. Hogyan talált vissza a rajzhoz, művészethez?

– A rajzolástól ettől függetlenül soha nem szakadtam el. A képgrafika végigkísérte az életemet, ezeket magamnak rajzoltam, ebben találtam örömet. Ha időrendi sorrendben tennénk egymás mellé a képeket, naplószerű lenyomatát kapnánk az életemnek. Mert mindig volt valami, amit muszáj volt lerajzolnom. Hol a paraszti származású unokanővéremet, aki a háború után befogadott és etetett bennünket, hol Andris fiam surranóját, aki belebetegedett a katonaságba, alig ismertünk rá, annyira lefogyott. Közben azért be-befutott egy-egy mesekönyv is. A hetvenes évek végén valaki beajánlott Kormos Istvánhoz, aki akkor a Móra Könyvkiadó szerkesztője volt. Amikor találkoztunk, azt kérdezte tőlem, tudok-e ötlábú lovat rajzolni. Egyből barátságot kötöttünk, valójában ő fedezett fel. Elsőként egy vastag, háromszáz oldalas nagy könyvre, a zömében baranyai népmeséket tartalmazó A bűbájos lakatra kaptam tőle megbízást. Átütő sikert aratott. A könyveim fogytak rendesen, de a Móra Kiadóban utáltak, egy biennáléra sem hívtak meg soha. Rajtam volt a bélyeg, hogy nem vagyok közéjük való. Tudták ugyanakkor, hogy nagyon jól rajzolok, így mégiscsak jó üzlethez tudom őket segíteni.

– A mesekönyvek illusztrálásakor volt valamilyen megkötés, beleszóltak, mit és hogyan csináljon?

– Csaknem teljes szabadságot kaptam. Persze a szerkesztővel folyamatosan kellett egyeztetnem például a terjedelemről, arról, hogy hány rajz legyen és milyen méretben. De azt, hogy mit és hogyan, rám bízták. Végül soha nem érkezett kifogás. Pedig sokszor a családomat, a fiaimat és az unokáimat is belerajzoltam az illusztrációkba.

– Önmagát is rácsempészte egy-egy képre?

– Érdekes módon soha nem jutott eszembe, hogy magamat lerajzoljam. Valószínűleg azért, mert nem én vagyok a fontos. Soha nem foglalkoztam magammal, mint ahogyan nem foglalkoztatott az idő múlása sem. Csak most, a kilencvenedik születésnapom döbbentett rá, hogy megöregedtem. De a Jóisten nagyon szerethet engem, mert izgalmas és csodálatos életem volt.