– Sok a vita mostanság az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház körül, te mégis magad jelentkeztél, hogy szeretnél itt játszani. Miért?

– Sok barátom dolgozik itt, akik mind azt mesélték, érdemes idejönnöm, mert jó dolgok történnek. Másrészt már játszottam itt egy előadást, a Jeget, ami alapján én is azt mondhatom, hogy az itteni színészek ugyanúgy dolgoznak, mint bárhol máshol a többiek, és egyáltalán nem igazak azok a vádak, amik ezt a helyet körbelengik.

– Az ellenzők legfőbb érve, hogy a mostani irány túlságosan alternatív, miközben a nemzet színházának a hagyományos, klasszikus formában felállított darabokra kellene koncentrálnia – a többire ott vannak a kisebb játszóhelyek a saját közönségükkel.

– Szerintem meg éppen az a nagyon rossz színház, amelyik nem feszegeti a határokat, nem tesz fel provokatív kérdéseket. Nyilván nem azzal a céllal, hogy megalázzon embereket, és sárba tiporjon mindenféle jogokat, de itt egyáltalán nem ez történik. Mellesleg az elején én sem hittem abban, hogy Alföldi jó irányító lesz, és a húzásait sem értettem. Aztán kellemesen csalódtam benne, mert azt láttam, hogy úgy működteti ezt a színházat, hogy az haladó, új szellemet, friss levegőt képvisel. Mintha Németországban lennénk, és azt mondanám, hogy akkor hívjunk meg mindenféle alkotókat, legyünk egy kicsit nyitottak, kicsit progresszívek. És közben meg persze megvannak a hagyományos előadások, mint a Szent Johanna, amiben aztán semmi provokatív nincs. De ilyen például a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból is, annak ellenére, hogy egy homokosról beszélünk benne, sőt kimondjuk, hogy buzi. Azért ez ma már nem lehet sok. Végül is színházban vagyunk.

– Éppen a Nemzetiben.

– Ez álszentség. Olyan, mint amikor két-három évvel ezelőtt egy iskolába nem engedték be a krétakörös Hamletet a sok csúnya beszéd miatt. Pedig ezt a tantervi programon belül vittük el száz másik iskolába is. Volt köztük például egy piarista gimnázium, ahol a pap beült, és amikor szétlőttem a fejét egy puskával, akkor azt ő eljátszotta, sőt, meg sem rebbent az Ophélia imitálta orális aktustól. Azt gondolnád, hogy ott ül egy nagyon konzervatív ember reverendában, akinek egyáltalán nincs humora, közben meg tök nyitott szellem, és érti, miről beszélünk. Furcsa dolog ez. Az emberek unatkoznak, folyton azért panaszkodnak, hogy nem változik semmi. Abban a pillanatban meg, ahogy mégis történik valami, rögtön mindenki azt akarja, hogy maradjon minden a régiben. Akkor most hülyék vagyunk? Idióták, hogy összevissza beszélünk? Egyszer azt mondjuk, hogy a változatosság gyönyörködtet, amikor meg jön, akkor rettegünk tőle? Miközben minden változik: a felhők jönnek-mennek, nő a fű, a nap sem ugyanúgy süt mindig. És a színház maga is folyton változik, alakul. A színészet erről szól: folyamatosan turkálsz magadban, önvizsgálatot tartasz, gondolatokat fogalmazol magadról, amiket meg már leírt valaki, átpörgeted magadon, kísérletezel.

– Ilyen értelemben nem léteznek azok a kategóriák, amelyeket legtöbbször alternatívnak, klasszikusnak vagy kőszínházinak nevezünk?

– De igen, csak én nem fogadom el őket. Annak idején például a Krétakört is alternatív színházként skatulyázták be, miközben profi módon működtünk, huszon- meg harmincvalahány előadást játszottunk egy hónapban, bejártuk a fél világot, profi fizetésünk volt. Akkor mitől lettünk volna alternatívak? Vagy itt van a Mundruczó Kornél rendezte Nehéz Istenek lenni, ami milliókból készült el, Brüsszelből, Lisszabonból meg Észtországból adtak hozzá pénzt, és az összes színész profi benne. Ez hol alternatív? Ha már mindenáron kategorizálni kell, hívjuk inkább ezeket kísérleti színházaknak. Az a színház pedig, és ez lehet kőszínház is, amelyik kísérletezik, új utakat keres, mindenképp kockázatos dologra vállalkozik. Nekem mindig az jut eszembe erről, amikor Sztálin elvtárs megkérdezte, hogy hány film készül egy évben. Mondták, ötezerhatszázhuszonkettő. És ebből mennyi a sikeres? Három. Akkor miért nem lehet csak azt a hármat megcsinálni, kérdezte Sztálin. Nem lehet így gondolkozni: vagy támogatják a művészetet, vagy nem.

– És most nem?

– Tény, hogy a kultúrában ma nagyon kevés pénz van. Vannak emberek, akik meg tudják teremteni a munkához szükséges feltételeket, mecénások, akik adnak erre egy-két évig pénzt. Akiknek meg nem sikerül, azok eltűnnek. De hát volt már máskor is ilyen, nem új dolog. De valahogy mindig túléljük, mert a színház nagyon erős szerkezet. Az is lehet, hogy végül egyáltalán nem lesz semmi, vagy csak egy-két támogatott színház, ahol a király bent ül középen, a mecénások odadobnak nekünk egy kis alamizsnát, mi meg nagyon mélyen meghajolunk érte. És lesz húsz-harminc fizetett színész az országban, az üdvöskék, aki forgathatnak akár filmeket is. De ettől nem kell félni. Majd kimegyünk sátorozni valahova, vagy pizzafutárkodásból fogunk megélni, és ingyen játszunk mellette. Persze, ha nem kerülünk be a harminc közé.

– Mit csinálnál, ha így lenne?

– Muszáj lenne valami más munkát keresnem. Főzni például nagyon szeretek, lehet, hogy szakács lennék vagy kukta. Vagy megtanulnék pálinkát főzni, lekvárt készíteni. De most még egyáltalán nem fenyeget ez a veszély, sőt, sokakhoz képest nagyon is szerencsés helyzetben vagyok: folyamatosan játszom, időnként beesik egy-két film, hangalámondás, néha egy-két reklám. Plusz most itt a Nemzeti, csinálhatom a régi előadásaimat Mundruczóval, Kárpáti Péterrel, megy még a Hamlet is a Krétakörrel. És persze jöhetnek újabb felkérések.

– Mondasz azért időnként nemet is?

– Persze, szelektálok. Odáig például soha nem szeretnék elmenni, hogy a Jóban rosszban-ban szerepeljek. De ez csak azért van így, mert most még választhatok. De ha nem tehetném, és annyira szeretnék dolgozni, és máshol nem lenne hely, még akkor is elgondolkoznék rajta, hogy azokat a szövegeket mondjam-e el, amiket ott megírtak, vagy azokat a hülye helyzeteket eljátsszam-e. Persze ha olyan nagy gondban lenne a családom, akkor elvállalnám.

– Egyelőre a nagyszínpadi léttel kísérletezel: első lépésként tavaly Othellót játszottad a Vígszínházban.

– Már régóta érdekelt, mi folyik egy kőszínházban, egy nagyszínházban, egy nagyszínpadon. A saját határaimat is feszegetem ezzel, mert sokkal kényelmesebb lenne stúdiószínházakban fellépni, amiket kívülről-belülről ismerek. De most az érdekel leginkább, hogyan tudok olyan hatást elérni itt, mint kisebb színpadon? Vagy az, hogyan lehetne behozni a filmet a színházba? Nem egészében, csak valahogy a stílust. Kicsit zavar néha, hogy a színészek egy nagyszínpadi nyelvet beszélnek, terebélyesebbek a mondatok, muszáj nagyon felnyomni a hangsúlyt. Szeretném megtudni, hogyan lehetne ezt teljesen eltüntetni. Hogy meg lehet-e egyáltalán csinálni, amit akarok.

– Az Othellónál sikerült?

– A saját belső elvárásaimhoz képest nem.

– Miért nem?

– Mert egy csomó olyan dolgot nem tudtam belerakni abba az előadásba, ami szerintem benne van, és ezért hiányérzetem maradt. De az mindenképpen pozitív tapasztalat volt, hogy lehet egy kőszínházban jól dolgozni, lehet például természetesen beszélni a színpadon, amit a hátsó sorban is értenek. Ezek voltak a legfőbb kételyeim, amiken túlléptem.

– És még valami megmaradt az Othellóból: azóta kungfuzol.

– Igen, még a próbák alatt készített fel minket egy kungfu mester, azóta csinálom. Megragadt. Fegyelmet ad.

– Ez fontos?

– Persze. Fegyelmezettség nélkül nagyon hamar elvész az ember ebben a világban. Két perc alatt szétesel, annyi csábítás, irány van. A gyakorlatok rendszeres elvégzése viszont fegyelemre és kitartásra nevel, nincs mese, ha csinálod, csinálni kell mindennap.

– Közben van három fiad is. Marad idő erre?

– Szakítasz. Ez is egyfajta fegyelem, kiszorítod. Nem ledőlsz és pihensz, hanem elmész futni, vagy lemész a balett-terembe, és ott nyomod. Elkezded eleve úgy rendezni a napodat, hogy minden beleférjen. És ha csinálod, akkor csak ezt csinálod. Ha meg a gyerekkel foglalkozol, ő az első, és a kungfu kerül hátulra: de akkor is elvégzed, amit kell, csak lehet, hogy már éjfél után. Ettől lesz erős az ember.

– És ha túlfeszíted magad?

– Azt sem szabad. Mert megbetegedsz, meghúzódsz, megrándulsz, kimegy a csuklód, és akkor úgyis mindenképpen le kell állnod. De ez csak ritkán következik be, mert szerintem működik egyfajta belső szabályozás, azaz jön egy külső erő, ami leállít, mielőtt ez bekövetkezne. Hogy ez a sors vagy Isten, mindenki döntse el maga.

– A fegyelem és az ösztönös szabadság furcsa kettősségként árad belőled. És úgy tűnik, a rendezők ezt ki is használják: a Vizsga című filmben egy ÁVH-s tartótisztet alakítasz, de voltál már ötvenhatos pesti vagány a Kolorádó Kidben, vagy az alvilág császára a méltatlanul visszhangtalan Zuhanórepülés című filmben. A figurákban leginkább az a közös, hogy nem tisztán jók vagy rosszak, nemcsak hősök vagy áldozatok, hanem egyszerre taszítanak, közben mégis szeretjük őket. Ez a te skatulyád?

– Egyelőre igen, mert nyilván a rendezők is gondolnak rólam valamit, ha megnézik az előző munkáimat, ránéznek az arcomra. És igen, ilyen is vagyok, mint a Guli a Szezon című filmből, aki kicsit rossz, de szeretjük, mert azért jó gyerek. Nyilván nem vagyok egy filozófus vagy kémikus alkat sem, egy filmben viszont nagyon fontos, hogy ránézel a figurára, és azt mondod, igen, hát persze, ő az. De egyszer például, és ez nagyon jó kritika volt, Ascher Tamás megnézett a Sirályban, ahol Trepljovot játszottam, és azt mondta, hogy bár ő soha nem adta volna nekem ezt a szerepet, most azt gondolja, hogy van bennem egy ilyen kicsit idegbeteg, rezignált ember is, amiért sikerült megcsinálnom. Nagyon örülnék, ha nyitottabbak volnának a rendezők, és nem csak Robert de Baudricourt, Vaucouleurs várkapitánya lehetnék a Szent Johannában, és nem csak a csibész fiúkat meg a gengsztereket adnák nekem ide.

– Hanem?

– Nagyon régóta szeretnék például egy jó kis szerelmes filmet eljátszani. Valami olyasmit, ami igazán a gyengédségről szól. Amiben nem lövöm le magam, nem fojtom meg a nőt a végén, nem verek szét baseballütővel valakit, nem emelem fel fél kézzel. Ami, erőszakos eszközök nélkül, de mégis keményen beszél az emberről, a férfiról, a nőről. Mert valójában ez vagyok én.

– A Vizsga ügynökfilm, de nem a hagyományos értelemben: itt az ÁVH emberei egymást figyelik meg, hogy megbizonyosodjanak a párthoz való lojalitásról. Könnyen át tudtad élni azt a szituációt, amelyben a „fortélyos félelem igazgat” mindenkit?

– Igen, mert szerintem most bizonyos értelemben még nagyobb az emberekben a félelem. A Kádár-rendszer utolsó jóléti időszakának, amikor az embereknek volt munkájuk, vége, és nem jött helyette semmi. Nem azt mondom, hogy az a rendszer jó volt, de volt valami biztonságos, kis barakkérzés, hogy jó itt minden, meleg van, elvagyunk. Aztán az egész megváltozott, felpörögtek az események, jöttek a nagyon gazdagok, velük a felismerés, hogy egyáltalán vannak ilyenek, és jöttek a nagyon szegények is, akik addig nem látszódtak. Most kint vannak az utcán a szerencsétlen hajléktalanok, a barátom egyik napról a másikra munkanélküli lesz három gyerekkel, kilátástalanná válik minden. A félelem pedig beköltözik beléd is, hogy én mikor fogom elveszíteni a munkám, mikor nem fogok tudni tanszert venni a gyerekemnek, mikor fizetik ki az elmaradt gázsim, miért nem fizetnek ki abból a filmből és így tovább. Közben meg mennek a nyomasztások: adóhatóság, kormány, gazdasági szankciók, nő az áfa, drága lesz a kenyér, a tej, kevesebb az olaj, hű, majd sokkal többe kerül a benzin… Olyan zúzdában vagy benne, hogy állandóan pörögsz, és észre sem veszed. Mielőtt megmozdulnál, százezreket kidobsz az ablakon csak arra, hogy a gáz meg a villany, a kocsi, a törlesztőrészlet, és még nem reggeliztél. És akkor hol vannak azok a dolgok, hogy szeretnél megvenni egy könyvet, elmenni színházba, hétvégén a családdal sétálni a Normafára, tök mindegy. De ha felmész, tuti otthagysz ötezer forintot, mert a gyereknek kell majd a vattacukor. Ha nincs rá pénzed, csak a kirándulás marad, otthon bekészítjük a szendvicseket, lehet így is szép, persze, csak akkor már megint benned van egy frusztráció, mert a másiknak viszont ott van a kezében a vattacukor, a gyereknek meg nem tudod megmagyarázni, hogy neki miért nincs. Csak azt tudod mondani, hogy nincs.

– Régen csengőfrász volt, meg lefüggönyözött Volga. Ma mi van ezek helyett?

– Amerikában vagy Európa nyugati felén megvannak már azok a filmek is, például az Összeomlás, amik pontosan erről beszélnek. Arról, amikor már a feje tetejéig telítődik egy társadalom, és a feszültség szétveti az egészet. És akkor nagyon könnyű belemarkolni akár a buzikba, de nagyon könnyű belemarkolni a nacionalizmusba is. Mert mindenki fél, nem érzi magát biztonságban. Más kérdés, hogy azért az őserdő is nagyon durva volt tizenöt-húszezer évvel ezelőtt, amikor jött az oroszlán, aztán csak egy falándzsa volt nálad, vagy az sem, és akkor tízen ráugrunk és befogjuk, vagy ki vagyunk belezve. Iszonyat lehetett, hogy jön a villám, az eső, a fagy, aztán mégis menni kell. Embernek lenni eleve nem könnyű.

– Lehetne könnyebb?

– Azt nem tudom, csak azt, hogy minél előbb el kellene gondolkozni azon, hogy minek van ez az egész. Arról, hogy ez az egész civilizáció milyen rohadt nagy pazarlás, a kivilágított tereinkkel, az óriási nagy színházainkkal, a fényes utcáinkkal, a kikövezett folyómederrel, a lebetonozott mindennel. Hogy ez az egész, ahogy belenyúltunk a természetbe, már visszafordíthatatlan, férgekként fel fogjuk zabálni magunkat, amíg van még egy darab föld, megyünk, és felfalunk mindent. Vannak haladóbb szellemű emberek, akik megpróbálnak vigyázni, mondjuk a természetre, azt mondják, hogy álljunk meg most, még vissza lehet fordulni, de akkor meg mit csináljunk a pénzzel, a gazdagok mit csináljanak a vagyonukkal? Ezt az egészet el kellene felejteni, egy újabb struktúrát kéne kialakítani, ami nagyon nehéz. Meg kellene érteni például azt is, hogy nem kell mindenkinek élni, nem lehetek olyan önző, hogy rakjatok be az inkubátorba mindenkit, mert nekik élni kell. Nem biztos. Mert túl fogunk szaporodni. Lehet, hogy ő azért született olyan betegen, mert meg kell halnia, az a nagymama meg azért lett beteg, hogy ne dugjunk rá csöveket, hanem engedjük méltósággal elmenni. De ezt ma még kimondani is kegyetlenség. Pedig ennél sokkal nagyobb a baj.

– Micsoda?

– Az, hogy mindenáron Istent akarunk játszani.

Farkas Anita