A végső bizonyosságok kutatócsoportja
– Lesznek új VHK-számok is, vagy ez csak emlékkoncert?
Grandpierre Atilla: – A VHK nagy dobásai mellett új számokat is bemutatunk. Az élet hátborzongató erejébe beavató élményekre lehet számítani. Most egyszerre fog kirobbanni az, ami a kilencévnyi várakozás alatt összegyűlt bennünk.
– A VHK az emberiség legmélyebb múltját a legtávolibb jövővel köti össze. Másképp értelmezitek a zenét, mint ahogy a mai világ teszi?
G. A.: – Mi az élet teljes lényegét akarjuk, megalkuvás nélkül. Nem vagyunk a világhoz alkalmazkodott, beletörődött emberek. Ez egy ösztönös zene, amelyben egyedül az életerő számít. S ez az életigenlés akkor jelenik meg a legjobban, amikor együtt vagyunk. A mai világ hamis álarca mögött izzó csodálatos, emberi jövő kitörése a tanúsága annak, hogy a modern ember is képes teljesen ép emberi lény mivoltában érezni. A VHK ősrobbanás eltemetett reményeink cseppkőbarlangjában.
– A kultúrpolitika betiltotta a működéseteket, ennek ellenére hamar az ország egyik legismertebb zenekarává váltatok. Hogyan találtátok meg a csatornát a közönség felé?
Szónusz: – 1978-ban már országos hírűek voltunk mint a legvadabb zenekar, aztán 1980-ban a Beatrice adott újabb lökést. Az E-klubban előttük játszani nagy dolognak számított.
Fritz: – Az egész rock műfaj velünk volt, négy élvonalbeli zenekar írt rólunk számot, és nyakig voltunk a művészvilágban is. Elég volt egy klub mosdójában elmondani, hogy holnap koncertünk lesz, másnap ott volt az egész értelmiség.
– 19 éven át voltatok a csúcson, miért lett vége mégis?
G. A.: – 1999-ben jelent meg a Naptánc album, s utána megszűnt a varázslat, mintha elvágták volna. Addig minden koncert és próba igazi életélmény volt. Azután is jöttek új ötletek, de nem tudtunk együttműködni.
F.: – Igazából nincs rá magyarázat. Számomra hihetetlen volt, mert 16 évesen kerültem a zenekarba, tehát ott nőttem fel, ott töltöttem több mint a fél életemet, nekem a VHK egy isten volt. Majdnem megőrültem, amikor felfogtam, hogy vége. Sírtam, és éjszaka hívogattak az ismerősök, rajongók, hogy igaz-e a hír. Senki nem akarta elhinni. A mai napig nem fogom fel.
G. A.: – Én sem értem, de megjelent egy feszültség annak nyomán, hogy megszűnt ez a varázslat. Ezt pedig már nem tudtuk kezelni. Másrészt sorsszerű volt ez az egész. Azt hittem, rám szakad az égbolt, hiszen kiléptem a saját életemből, de rájöttem, hogy a sorsban rejlő mély értelem nyilvánult meg a történtekben. Furcsamód azért, mert túlzottan kötődtem a zenekarhoz.
– Miért baj ez a kötődés?
G. A.: – Mert van világ a zenekaron kívül is, és nekem egyedül is szembe kell néznem az egész világgal.
F.: – Van világ a zenekaron kívül is, de számomra nem sok. A zenész élete mindig visszaüt a zenére, és fordítva. A lakásom megvásárlása és berendezése is a VHK-hoz fűződik, még mindig ez a nagycsaládom, ezért hihetetlen lett volna, ha nem zenélünk együtt újra.
Sz.: – Én ’94-ben léptem ki, akkor az egész életpályám megváltozott, otthagytam az iskolát, a munkahelyemet, szakítottam a nőimmel. Akkor állt rá az életem egy konszolidáltabb pályára, család, utazások, bejártam a fél világot. 50 éves koromban apuka lettem.
– Ki mondta ki először, hogy vége?
F.: – Atillának kellett.
G. A.: – Soha nem gondoltam, hogy ki fogok lépni a zenekarból. De amikor másfél éven át semmit nem tudtunk letenni az asztalra, a feszültség kezdett elviselhetetlen mértéket ölteni. Ekkor ketten bejelentették: ha ez így megy tovább, két hónap múlva kilépnek. Megkérdezték tőlem, mit fogok én csinálni? S miután régóta hiába próbáltam megoldást találni a problémákra, rávágtam, hogy akkor én is kilépek. Letelt a két hónap, és el kellett mennem a próbára, meg kellett mondjam, hogy kilépek, mert a szavamat tartanom kell.
F.: – Én fél évig rá haragudtam. Folytattuk nélküle, de rájöttem, hogy teljesen hülye vagyok, mert az már nem ugyanaz. Fél évig tartott, néhány koncertet adtunk, s Isten és ember előtt kimondom, hogy botrányos volt. Mint zenész azt gondolom, nem kellett volna tovább csinálni Atilla nélkül, de mint ember tartom, hogy a jó szándék vezérelt. Nem tudtam elviselni, hogy egy világhírű zenekar lezuhan a földre és belefúródik. Az eredeti felállásban a koncerteken telt ház volt Nyugat-Európától Százhalombattáig, de Atilla kilépése után csak tíz százalék. A varázsló elment, s ezzel lényegében megszűnt a zenekar.
– Mihez kezdtetek ezután?
F.: – Akkor hihetetlenül gyorsan megszületett a Magura. Gyorsan vége is lett. A történetem aztán a Yava együttessel folytatódott, ami jelenleg is működik.
G. A.: – Pár évbe beletelt, amíg felocsúdtam. Ahhoz, hogy el tudjam képzelni, hogyan fogok zenélni a VHK után, vissza kellett térnem a VHK előtti korszakomhoz. Így jött létre a Vágtázó Csodaszarvas. Miután az első CD aranylemez lett és a második talán még jobban is sikerült, elértem azt szintet, amit egy új zenekarral el lehet érni. De valami hiányzott még… A többiek hiányoztak. A VHK megszűnésével fellépő lelki válság megtanított arra, hogy jobban értékeljem a barátaimat. Volt egy év szünet, de mivel mi egy család vagyunk, nem szűnt meg semmi közöttünk. S most úgy érzem, még erősebb a kötelék, mint annak idején, amikor pedig a legjobb barátaimnak hittem őket.
Sz.: – Nagy személyiségfejlődés volt ez a kilenc év.
– Így álltatok újra össze.
G. A.: – A VHK az életünk, és az ember az életétől semmi áron nem akar megválni. A VCSSZ igazán nagyszerű zenekar, de a VHK-t nem pótolja, még akkor sem, ha teljesen egyenrangú vele. A VHK-val együtt zenélni olyan élmény, amit ha megfeszülök, sem tudok elérni másképp. A Világegyetemben rejlő sorsszerűséget kutatjuk, és eljutottunk odáig, hogy átéljük: a Mindenségben valami eget verő, felfedezetlen titok, varázserő lappang. A világ végső bizonyosságainak kutatócsoportja vagyunk. Barátságunk ereje világítja meg az utat az életre szóló élmények minden valóságnál valóságosabb ereje felé. Mi ebben a világrengetésben vagyunk társak, az élet és a halál túlvilági egységének felkutatásában, az emberiség gyönyörű jövőjének megálmodásában.
– Mi a különbség a Vágtázó Halottkémek és az új zenekarod, a Vágtázó Csodaszarvas között? Mindkettő kötődik a népzenéhez.
G. A.: – A VCSSZ népi, ősi akusztikus hangszereken is játszik, a VHK elektromos hangszereken. Más emberek – más zenét játszanak. Míg a VHK-ban ösztönösen jelenik meg a magyar népzenei vonulat, a VCSSZ-nél ez hangsúlyosabb és tudatosabb. Persze a tudatosság mögött ott van az érzelmi azonosulás, ami az egésznek alapot ad. Az egész magja a közös érzésvilág, szellemi háttere a magyarság sorsának átélése.
– A VCSSZ koncertjein a közönség körében egy furcsa kettősség tapasztalható: sokan a régi VHK-életérzés miatt mennek el, míg másokat a nemzeti tartalom érdekel. S néha nagyon különböző embereknek tűnnek.
F.: – Ez nagyon jó, mert mindjárt kétszer annyian vannak, ha belegondolsz.
A.: – Számomra mindig egységes a közönség, az érzelmi erőterüket, a várakozást érzékelem. Abban az állapotban képes vagyok az összhangulatot érzékelni, de nem bontom le személyekre.
F.: – Én a VCSSZ-t lentről szoktam nézni mint a közönség része. Én is érzékelem ezt a kettősséget, vannak, akik elől ugrálnak, és vannak, akik hátul állnak díszmagyarban. De ettől csak tágul a dolog, még több emberhez jut el. S ez a kétféle társaság egymással teljesen megfér.
Sz.: – Mindenki másként él meg egy élményt. Én is VCSSZ-rajongó vagyok, s úgy látom, a két zenekar kiegészíti egymást. Így kerek a torta.
– Atilla, a VCSSZ-szel meddig tervezed a közös munkát?
– G. A.: – Úgy 3-400 évig legalább.
– Miért adtatok új nevet az egykori VHK-nak, miért lett halottkémekből életerő?
G. A.: – Ugyanaz a gondolat jelenik meg benne, csak a másik oldala: a „halott” szónak most az „élet” felel meg, a „kémek”-nek pedig az „erő”. Ami akkor egy kritikai éllel fejezte ki az alapgondolatot, az most életigenléssel válaszol rá. Az évek során sokat változott a szemléletem. Nem a morbid oldalt szeretném kiemelni, hanem az életet. Nem is akarjuk ugyanazt folytatni, mert mi is változtunk. A Vágtázó Életerő egy új, önálló zenekar. Ráadásul Ipacs Laci dobos nincs benne, s tiszteletben akarjuk tartani a döntését, 26 éven keresztül nagyon sokat adott a zenekarnak.
– Akkor folytatódni fog a történet?
G. A.: – Kilenc éve vártuk ezt az alkalmat. Mintha azt kérdeznéd: Ha eljutottál az égboltig, mit tervezel utána? Majd meglátjuk. Az égbolt elég tágas és végtelen ahhoz, hogy örüljünk neki, ha odáig jutunk. Az életünk egyik legfontosabb eseménye lesz ez a koncert. Több mint negyven próba áll mögöttünk, és elmondhatom, hihetetlen élményekben volt részem. Olyan mértékig tudtam bepillantani a Mindenség mélyére, annak törvényerejű, hihetetlen varázserejébe, hogy bármilyen merész is a képzeletem sokszor, erről nem is álmodtam. Végső bizonyosságot szereztem a Mindenség varázserő mivoltáról. Ez egyértelművé tette a számomra, hogy ennek a zenekarnak léteznie kell. Ha nem lenne, ki kellene találni.
Kerékgyártó Edina