Hadik, Centrál, New York, Philadelphia, Japán – legendás helyek, legendás vendégekkel. Az elsüllyedt félmúlt kedves színterei, ahol a szegény író éjszakákat gründolhatott át egy csésze kávé és víz mellett, hogy az alkotás végre szárnyra kapja. Műfajtól és világnézettől függetlenül ide járt mindenki, aki számított, a büszke szemű Adytól a szerényen óriás Babitson át az önmagát folytonosan megrágó, majd végül kiköpő József Attiláig. A csillogó üvegtáblák mögött zajlott a valódi élet, a kintiek csak ámulva figyelhették az Egyetem utcai kirakatban üldögélő Karinthyt, aki nagyképűség nélkül szédült bele önmaga hódolatába, akárcsak az ablaka előtt álldogáló járókelők. Az igazi írók ezekben az épületekben voltak otthon, ahol a világ végéig tartott a hitel, volt lámpafény és meleg, úri kiszolgálás és megfelelő társaság. Sokuknak nem is a második otthonuk volt, hanem az első, ahová leveleiket, telefonjaikat kérették, titkos vagy éppenséggel hitvesi találkájukat bonyolították. Legendás folyóiratok íródtak és szerkesztődtek a füstös kávéházi éjszakákban, köztük a néhány nap múlva immár századik születésnapját ünneplő Nyugat, amit Osvát Ernő és társai a Centrálban hívtak életre 1908. január 1-jén, hogy Ady megkezdett művét forradalommá változtatva összefogja az új, modern törekvéseket.

Az 1887-ben megalapított Centrál különben is a kávéházak királya volt. Ezt nemcsak impozáns berendezésének, hanem későbbi tulajdonosának, Mészáros Győzőnek is köszönhette, aki igazi vendéglátóként, gyengéd kézzel egyengette a néha igencsak hektikus művészemberek kusza sorsát. Alakja, akárcsak a mindentudó főpincéreké, Gusztié és Ernőé, nem egy irodalmi műben köszön vissza. Az előkelő megjelenésű, diszkrét tanácsokkal és hitelekkel korlátlanul szolgáló Gusztiról Ottlik Géza például így ír egy visszaemlékezésében: „Gusztikám, tud visszaadni tíz pengőből? – mondtam a fizetőnek, ha egy vasam se volt, és Guszti elegánsan leszámolt kilenc negyvenet, s szaladt, meg se várta, hogy hozzátegyem: Pénteken behozom.”

A legkevésbé hivatalos nevén Központi kávéháznak említett helyen kezdődött meg a magyar irodalom megújhodása. Az 1890-es évektől itt íródott a Nyugat előfutárának tartott Hét, Kiss József merész hetilapja, amiről Ignotus a következőket írta: „Furcsa egy újság a Hét. Kávéházban írják és kávéházban olvassák.” Kiss kerekasztala körül gyülekeztek azok a szépreményű írók, újságírók, kritikusok, akikből kinőtt az első Nyugatnemzedék. A főként publicisztikában erős újság indította útjára többek közt Krúdyt, Schöpflin Aladárt és Ignotus Pált is. A „pezsgő, forró modern akadémián, ahol pletyka, pénz s száz terv lengett a szivarfüstben”, ahogy Szabó Lőrinc írta a Tücsökzenében, nem csak irodalmi élet folyt. Szerelmek szövődtek, alkuk köttettek, titkos párbajok készültek. Babits – a Nyugat-asztal élénk drukkolásától kísérve – itt kérte meg a későbbi írónő, Török Sophie kezét, Karinthy pedig szokásos kirakati helyén, a kávéházban érzékelte először az agyában zakatoló vonatok kérlelhetetlen zúgását. Ez utóbbiból született a nagy sikerű Utazás a koponyám körül, amelynek kezdősoraiban pontosan megjelenik a Centrál. Különben Karinthy csak a harmincas évek után telepítette ide törzshelyét népes sleppjével és feleségeikkel együtt, a Tanár úr kérem még a Hadikban íródott kora délutánonként.

A Nyugat mind a négy generációja kötődött azonban valamilyen módon ide, illetve az 1894-től üzemelő New Yorkba. A XX. század legnagyobb hatású újságja nem csak egy irodalmi lap volt, sokkal inkább egy nem is túl egységes szellemi árnyalat, amely Kassákék avantgardizmusát kivéve mindent elbírt. Első szerkesztőinek egyike, a zseniális szemű Osvát Ernő szokásos kávéházi asztalánál fogadta a remegő kezű írópalántákat, itt válogatta az aktuális anyagokat, szerkesztette Fenyő Miksával és Ignotusszal együtt a lapot. Később az addigra már irodalmi tótumfaktummá váló Babits vette át a posztot, s szintén elég gyakran a kávéházban „rendelt”. Eleinte minden áldott nap összegyűltek az új utakra lépő irodalmárok, később már csak kedd délutánonként tartottak a szeánszok, szerdánként pedig az írónők – köztük Kaffka Margit – üldögéltek a helyükön. A lap korai szerkesztő- és írógárdájának tulajdonképpen két irodája volt, egyik a Centrál belső sarokasztalánál, a másik a Nyehó – azaz New York – karzatán.

A második világháború után Hungáriára átkeresztelt kávéház is igazi művészbarát hely volt. Itt vezették be elsőként az úgynevezett „irodalmi tálat”, ami a szegényebb sorsú betérőknek gyakran a szó szerinti túlélést jelentette. A sonkát, felvágottat, sajtot, zsömlét bőven tartalmazó hidegtál mellé természetesen ingyen járt a korlátlan mennyiségű tinta és a hosszúkás jegyzetpapírhoz hasonló „kutyanyelv” is. A tulajdonos Harsányi fivérek persze nem az ágrólszakadt költőkből tervezték a megélhetést, de jó szemmel ismerték fel a belőlük fakadó egzotikum vendégcsalogató voltát. A főpincér, Reisz Gyula ugyanolyan lelke volt a helynek, mint a Centrál Gusztija. Ha kellett, házastársi botrányokat simított el, vagy tapintatosan az asztalra tette kissé kótyagos vendégének a cég ajándékát, egy szem aszpirint. A 30-as évektől lassú hanyatlásnak induló nagykörúti épület 1947-ben zárta be kapuit, és mi sem mutatja jobban jelentőségét, hogy a korabeli újságok vezércikkben siratták el a legendás helyet. A néhány évvel később ugyanitt megnyitott Hungária a megváltozott viszonyok miatt már nem ugyanaz volt.

A képzeletbeli kávéházi dobogó harmadik fokát a Hadik foglalta el. A Budán, a mai Bartók Béla úton található épület legfőbb vendége és vitathatatlan királya a közelben lakó Karinthy Frigyes volt, egészen a 30-as évekig, míg a család a pesti oldalra át nem települt. A Szatyor néven elterjedt hely elnevezését szintén a humoráról ismert írótól kapta. A megnyitó előtti napon a tulajdonos, Kaiser Sándor megmutatta ugyanis az épület belső terét Karinthynak, aki a falak gyékényborítására utalva egy szatyorhoz hasonlította a helyet. Kaiser, kapva az ötleten, a másnapi megnyitón minden vendégének egy akkoriban divatos, kis, gyékényből font táskát ajándékozott. Sok kávéházzal ellentétben – ahol csak zene szólt –, a Hadikban táncolni is lehetett, sőt biliárdasztal is volt. A Déry Tibor által csak foglaltpáholynak nevezett Karinthy-asztal szinte minden nap délután öttől vacsoraidőig társalgott a szokásos helyén. A prominens társaságban időnként megfordult Móricz Zsigmond, Vaszary Gábor feleségével, a kor ünnepelt színésznőjével, Muráti Lilivel, vagy a szintén színésznő Turay Ida író férjével, Békeffy Istvánnal. Déry Ítélet nincs című regényében egyébként nyilvánvalóvá tette, hogy főként az írófeleségek jelentették a hely vonzerejét, különös tekintettel a rendkívüli erotikus kisugárzással rendelkező Karinthyné Böhm Arankára. Kettejük tisztázatlan viszonya pletykaként terjedt szét az egész városban, ahogy a legendás pesti vicc is, melynek terjedési sebességét szintén Karinthy vizsgálta meg évekkel később. A már a Centrálban fészkelő író visszatért a Hadikba, hogy elmondjon egy viccet, majd lóhalálában a Központi Kávéházba vágtatott, ahol Devecseri Gábor némileg megmásítva már hallotta a barátja által kitalált élcet. Így mérték meg hát ketten, hogy a pesti vicc terjedési sebessége úgy másfél óra.

A Karinthy család egyéb tagjai is gyakran megjelentek a Hadikban. Szigorú csendben, folyton egy asztalnál körmölve ült itt a tragikus sorsú Fájdalomherceg, Karinthy Gábor, de be-beszaladt a később maga is jelentékeny íróvá váló Ferenc, azaz Cini is. A bohém társaság – köztük a Nyugattól gyakran idevetődő Tóth Árpád, Kosztolányi, vagy a tiszteletbeli tagoknak kikiáltott Füst Milán, Rejtő, Nagy Lajos, Hunyady Sándor és még sorolhatnánk – minden napra kitalált valami újat. Az asztalnál általában valamilyen játék, barkochba, szógyűjtés, nyelvi rímek faragása folyt, s ez utóbbiban különösen Kosztolányi és maga a „hely szelleme”, Karinthy jeleskedett, akik fogadásából órákon át hányták a rímeket a vendégek nagy örömére. Így születtek meg „az éhes bálna-zabálna” típusú ötletek, az igazi nagy művek, például az Így írtok ti alapjaiként.

Ha képzeletbeli sétánkat folytatnák a korabeli Budapesten, a három monstrum mellett csaknem félezer kisebb kávéházra bukkanhatnánk. Elég a Kassákot és körét befogadó Meteorra, a Rippl-Rónaiékat tömörítő művészházra, a Japánra, Ady kedvenc Három hollójára, vagy a 20-as évektől a nyugatosok egy részét megöröklő Magyar Koronára gondolnunk. De a kávéház volt mind a városi, mint a vidékről fellátogató polgár legkedveltebb helye, amelynek friss véráramán keresztül lüktetett néhány évtizeden át az ország szíve.

Farkas Anita