Gladiátorok, politika, gasztronómia és erotika – az ókori Római Birodalom egy szegletének nem éppen szürke hétköznapjai tárulnak fel Szegeden, a Móra Ferenc Múzeum nyár elején nyílt grandiózus, Pompeji – Élet és halál a Vezúv árnyékában című kiállításán.

Goethének tulajdonítják a megállapítást, hogy a pompeji katasztrófa a világtörténelem egyetlen tragédiája, amelynek a mai ember örül. A kissé kegyetlennek tűnő mondat mélyén – a katasztrófában meghalt több mint tízezer ember – az a felismerés rejlik, hogy a XVIII. század közepén újult érdeklődés övezte az egykor virágzó antik kultúrát. A Kr. u. 79-ben bekövetkezett vulkánkitöréskor a városra zúduló hamu konzerválta Pompejit, időkapszulában őrizve meg a múltat, a város kétezer évvel ezelőtti, intim, bensőséges pillanatait.

Százéves álom

Az antik világ mindennapjait idéző pompeji anyagot – komplexitásának megfelelően – három helyszínen láthatja a közönség: a Móra Ferenc Múzeumban, a Fekete házban és a Kass Galériában – ez utóbbiban a Vezúv témáját feldolgozó képzőművészi alkotásokból nyílt tárlat. A Nápolyi Múzeumból – pompeji, herculaneumi ásatásokból – több millió euró biztosítási értékben körülbelül százhúsz tárgy érkezett – ez adja a kiállítás törzs­anyagát. Az egykori Pannonia provincia területéről előkerült leletek a tematika kiegészítését adják – legyen szó akár gasztronómiáról, akár a halállal kapcsolatos tárgyi kultúráról –, az Aquin­cumi Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum kölcsönzött anyagának köszönhetően.

– Kelet-Közép-Európában nem volt még ilyen fontosságú Pompeji-kiállítás. A tárlat ötlete közvetetten a múzeum névadójához, Móra Ferenc íróhoz, régészhez köthető, aki 1919-ben igen aktív közéleti tevékenységet vállalt, ám miután csalódott a politikában, a kulturális témák felé fordult. Ekkoriban vetette papírra gondolatait arról, hogy el kellene hozni Szegedre az ókori Egyiptom, az ókori Pompeji vagy Trója kultikus tárgyait. 2014-ben a nagyszabású egyiptomi kiállítással, 2016-ban pedig a most nyílt tárlattal teljesült Móra kívánsága, igaz, az ókori Tróját bemutató tematikával még adós az intézmény – mesél a messzire nyúló előzményekről Medgyesi Konstantin, a múzeum kommunikációs vezetője. Hozzáteszi, két és fél évvel ezelőtt kezdték szervezni a kiállítást, és idén januárban fogtak hozzá a tényleges megvalósításhoz. Hazai oldalról fontos munkát végzett Gabler Dénes régészprofesszor, aki szakmai szempontból fogta össze a pompeji anyagot. Az év végéig látható tárlatot június végi megnyitása óta már húszezren látták, ami a vidéki múzeumi szcéna látogatószámait tekintve nem akármilyen eredmény.

Marketing az ókorból

A tárgyak szemtanúk: e gondolat kétezer év távlatából, az idő mélységét tekintve szinte szédítő felismerés, ezért is illetődik meg az ember a Móra Ferenc Múzeum dísztermében állva, az antik kultúra zárványának is tekinthető Pompeji emlékei között. Az élményhez persze hozzájárul, hogy a múzeum munkatársai rendkívül impozáns és átélhető enteriőrt álmodtak a csupasz a falakra.

Kr. u. 79. augusztus 24-én hatalmas katasztrófa rázta meg a mai Nápoly térségét. A Vezúv kitörése a három ókori várost, Pompejit, Herculaneumot és Stabiaet alig huszonnégy óra alatt tüntette el a föld színéről. A közel harminc kilométeres – vagyis egészen a sztratoszféráig lövellő – forró hamuoszlop és a vulkáni tevékenységgel járó mérges gázok okozták a pompejiek halálát, de a tenger felé menekülők is mind odavesztek. Az események ismeretéhez az írott források közül – korabeli szemtanúként – ifjabb Plinius munkájára támaszkodhattak a kutatók, akinek Tacitushoz, a híres ókori történetíróhoz írt leveleiből rekonstruálható, mi is történt pontosan azon a baljóslatú napon. Mindehhez persze a modern technológia is hozzátette a magáét: a kiállításon egy rövid animáció mutatja be pár percbe sűrítve a Vezúv kitörését és a város pusztulását.

A múzeum díszterme a tárlat idejére Pompeji város fórumává változott, megidézve a Vezúv árnyékában zajló életet a Kr. u. I. század gyorsan lepergő évtizedeiben. A falon látható hatalmas várostérkép jelzi a mindennapok legkülönbözőbb helyszíneit a színháztól a fürdőkön át a közéletig, valamint a nyugalom szigeteinek tűnő pompeji lakóházakig, amiknek berendezései, a mindennapok emlékei is megjelennek az enteriőrben.

– Létezik olyan történészi vélekedés, miszerint a vízhálózat csövei okolhatók, persze közvetett módon, a birodalom bukásáért. A csövek ugyanis ólmot tartalmaztak, amelyek az évszázadok alatt kioldódtak és lassan mérgezték az itt élőket: e teória szerint a birodalom széthullását már egy legyengült szervezetű nép nézte végig. Erre a gondolatra, és persze a híres római fürdőkultúrára is, emlékeztetnek az egyik tárlóban látható pompeji vízvezeték fémszerkezetei – említ egy érdekességet Medgyesi Konstantin, majd hozzáteszi, az antik rómaiak bár szerettek fürdőzni, a polgári házakban a saját kád kuriózumnak számított. A kiállításon látható bronz fürdőalkalmatosság tehát luxuscikk volt, ahogyan a szépészeti eszközök is, amelyeket egyébként a várost vezető derék patríciusok azért sem szívleltek, mert a köznép ezek használatakor hajlamos volt megfeledkezni a tisztálkodás fontosságáról.

A hamu alá merült város ásatásakor előkerült, egykor színes és aranyozott hajú, karcsú Vénusz-szobor, a sudár termetű Poszeidón idézi az antik szobrászok tehetségét – és a katasztrófa pillanatait is. A műalkotásokon, így például Poszeidón vagy az Ephebosz fiú szobrán látható felszíni sérülések a lezúduló forró hamu és lávadarabok nyomait őrzik. A legkülönösebb történet talán az Epheboszé: a szobor szó szerint feketére sült a kiömlő forró hamutól. Mikor a régészek rátaláltak a műalkotásra, majd nagy nehézségek árán kiásták a hamuréteg alól, alig hittek a szemüknek: a szobor állt, mintha kétezer éven át strázsált volna a város romjainál.

A fórum az ókori Római Birodalom városainak legfontosabb tere, a közélet helyszíne volt. S ha már közélet, egy ugrás a politika: választási feliratok amolyan ókori politikai marketingként korteskednek a római aedilisek – a mai jegyzőnek megfelelő tisztség – jelöltjei mellett. Ha a populizmus gyökereit keressük, az itteni feliratoktól nem érdemes messzebb menni: „Marcus Casellinus Marcellus a jó aedilis, és nagy ajándékokat ad a gladiátorjátékok szervezéséhez.”

Főzelék- és kéjfaloda

A tárlat hármas koncepciójában a Fekete ház kiállítása leginkább az ösztönök és a test örömeire koncentrál. Az enteriőr itt is élményszerű, belépéskor a tabernába vagy thermopoliumba, vagyis a mai gyorséttermeknek megfelelő ókori büfébe cseppenünk. A pompeji polgárok, akárcsak a rómaiak, a városi utcákon szinte tucatszám található büfék egyikében ettek-ittak: meleg italok, édes bor, méhsör, illetve a főleg lencséből, babból, zöldségből készült egytálételek közül választhattak. Minden fogáshoz járt a garum, a lesózott apróhalból erjesztett és fűszerezett mártás, ez a meglehetősen erőteljes aromájú ókori ételízesítő. Apicius szakácskönyvéből származó jó néhány receptet is olvashatunk, ezekből is kitűnik, az antik polgárok bizony meglehetősen fűszeresen étkeztek, a mi ízlésünknek igen meglepő ízpárosításokat alkalmazva: az osztrigához való mártáshoz például borsra, lestyánra, tojássárgájára, ecetre, garumra, olajra és persze borra volt szükség. Apicius egyébként megengedőn bánt az ízekkel, e különös recept alá odabiggyesztette: „ízlés szerint tehetsz hozzá mézet is.”

Az evés örömei mellett a halál és az öldöklés kultuszát a gladiátorviadalok idézik meg, ezeket kezdetben az arisztokraták gyászszertartásainak elemeként rendezték. S bár szertartási jellegüket a köztársaság korára sem veszítették el, népszerűségük okán lassacskán a propaganda és a manipuláció eszközévé váltak, a császárkorra már egyértelműen e célból tartották a viadalokat: erre emlékeztetnek a tárlókban látható, épen megmaradt bronz lábszárvédők, rajtuk Niké, a győzelem istennőjének alakjával és persze két gladiátorsisak – a díszest reprezentációs céllal, az arcot szinte teljesen elfedő, egyszerűbb darabot pedig a tényleges közelharcban használták. A domborművekkel díszített gladiátorsisakra egyébként még a filmipar is felfigyelt: erről mintázták a Rid­ley Scott rendezésében és Russell Crowe főszereplésével készült nagy sikerű holly­woodi szuperprodukcióban, a Gladiátor című filmben használt sisakokat.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Mint minden római városban, Pompejiben is működött lupanar, vagyis bordélyház – a kutatók szerint körülbelül harminc –, amelyet a tárlat tizennyolcas karikás kiállítási szekciója mutat be. A leletek közül csak egyetlen házról állapították meg teljes bizonyossággal, hogy ilyen profillal működött, méghozzá egy bizonyos Africanus és Viktor üzemeltetésében. A kutatást egyébként az nehezítette, hogy városszerte találtak obszcén feliratokat és szexuális tartalmú képeket, de nem tudták egész pontosan kideríteni, milyen céllal készültek az ábrázolások. A kétemeletes épület földszintjét és apró helyiségeit megidéző enteriőr szerint a lupanar nyilvánosház volt, abban az értelemben is, hogy az itt zajló események semmiféle intimitást nem kaptak, az utcáról csak egy függöny takart a kíváncsiskodó szemek elől. A fülkékben egyébként ugyancsak találtak falfeliratokat, festményeket, amelyek valószínűleg erotikus képeskönyvként szolgáltak. A korunknál némiképp szabadabban értelmezett testi szerelemért kár elítélni a pompejieket, a polgárok egymás közti, házasságon kívüli érintkezése igen, a bordélyház hölgyeivel történő légyottok viszont nem számítottak erkölcstelen cselekedetnek. A lányok egyébként bérleti díjat fizettek a nyilvánosház tulajdonosainak és adót az államnak, ám a fizetésük egy-egy alkalomért csupán néhány kupa bor ára volt.

Új időszámítás

Pompeji pusztulása az akkori uralkodó, Titus császár szerint az istenek büntetése volt, így a kortársak nem bolygatták a rommá lett várost. Másfél évezred telt el, mikor a XVI. században, a Sarno folyó szabályozáskor nagyobb tömegben kerültek elő antik kincsek a föld alól. Az ásatásokra Goethe idején került sor, a XVIII. század közepén, Rocque Joaquín de Alcu­bierre spanyol mérnök vezetésével.

Ekkor már helyenként nyolcméteres réteg fedte a várost: az évtizedeken át folyó munka során napvilágra került a nagyszínház, Ízisz temploma, a Diomédész-villa is – mivel pedig nem volt sem műtárgy-, sem örökségvédelem, a pompeji tárgyak a nápolyi királyok gazdagságát reprezentáló ajándékként sokszor a legkülönbözőbb európai udvarokba kerültek. A gyakorlat ellen Johann Joachim Winckelmann emelte fel a szavát, neki köszönhető, hogy az ókori római művészetet sikerült elfogadtatni, így integrálni az európai kulturális kánonba. A XIX. században Giuseppe Fiorellit bízták meg az ásatás vezetésével: az ő nevéhez köthetők a híres gipszlenyomatok. Fiorelli az ásatásokkor jött rá, ha gipszet önt az egykor élt emberek és állatok alakját őrző üregekbe, majd mikor az megkötött, lebontja róluk a megkövesedett hamuréteget, az ókori testeket szobor formájában őrizheti meg.

A történelmi távlatból csupán évszámként jegyzett katasztrófa emberi tragédiáit az enteriőrbe helyezett romok és az emlékezés terme mutatja be a látogatóknak. Szép gesztus, hiszen kétezer év elteltével sem foszlott le az eseményekről a személyes dráma. Ezek talán a legmegrázóbb mozzanatai a kiállításnak, így például annak a várandós asszonynak a gipszöntvénybe zárt földi maradványa – három Fiorelli-féle gipszöntvény látható a tárlaton, ám eredeti lelet csak az asszonyé –, aki pompejii házában a földre borulva, hasát és arcát eltakarva várta a vulkán kitörésekor a segítséget – ami soha nem érkezett meg.

Szentei Anna

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Demokrata, 32. szám, 2016. augusztus 10.