– November 30-án meghívott vendég volt a Djabe együttes Up and Down lemezbemutató koncertjén. A CD öt felvételen ugyan maga is játszott, egy fellépéshez azonban próba is szükséges. Mennyi idő volt rá?

– Egyszeri alkalommal mindössze néhány röpke óra. A Djabe vendégeként minden korábbi esetben is improvizáltunk, hiszen ez nem okoz gondot a tehetséges jazzmuzsikusoknak. Egyébként már a Genesisnél is azok voltak a legjobb pillanatok, amikor rögtönöztünk.

– A lemez Tears For Peace című dalának szövegét felesége, Jo írta. Segített neki?

– Csupán néhány szót módosítottam a jobb elénekelhetőség kedvéért. A zenét a Djabe szerezte, majd megkérték Jót, hogy írjon hozzá angol szöveget. Ezt követően én is játszottam benne, végül rám bízták a feléneklését.

– Ez a bizalom igen bensőséges együttműködést sejtet. Van-e még zenekar a világon, amellyel hozzájuk hasonlóan közeli a kapcsolata?

– Úgy érzem, hogy ők az egyetlenek. Olyasmit csinálnak, ami teljesen szabad és ihletadó.

– Pályafutása során a brit progresszív rock egyik vezére, a Yes több tagjával is, Steve Howie, Rick Wakeman, Trevor Horn, Chris Squire, Bill Bruford, játszott. Az együttes zenéjét vagy inkább a zenészeit kedvelte?

– Természetesen közel állnak hozzám bizonyos számaik, mint például a Relayer album The Gates of Delirium című tétele Patrick Moraz orgonajátékával, de hasonlóképp kedveltem a Yours is No Disgrace szabados stílusát Steve Howe gitárossal. Megemlíthetem még az elképesztően jó 90125 című album időszakát is, hiszen ezek mind rendkívüli zenei alkotások. De hiába lettek volna a nagyszerű zenék, ha a fent nevezett muzsikusokkal – én még Peter Banks orgonistát is hozzájuk sorolom – nem játszottam volna szívesen. Ennek ellenére, amikor megkérdezték, hogy nem csatlakoznék-e a Yes-hez, nemleges választ kellett adnom. Ahogyan a Genesis, úgy a Yes is túlzott kötöttséget jelentett volna, márpedig számomra az alkotói szabadság mindennél fontosabb.

– Ezért vállalta a kockázatot, amikor a már befutott Genesist elhagyta a bizonytalan szólópályafutásért?

– Igen, hiszen akkor még senki nem láthatta a jövőt, de a zenekarban alapjaiban változott meg a légkör. Amikor 1970-ben csatlakoztam hozzájuk, még minden demokratikusan működött. Ez az egyensúly az évek múlásával megbomlott, s már semmi biztosítékot nem kaptam, hogy saját szerzeményeim felkerülhessenek a lemezekre, sőt már a dalok alakításában sem vehettem részt. Mivel Tony Banks és Mike Rutherford azt sem fogadta el, hogy szólólemezeket készítsek, nem maradt más választásom, mint a búcsúzás 1977 őszén.

– 2012 októberében jelentette meg a dupla Genesis Revisited II. CD-t a zenekar azon felvételeiből, amelyeken annak idején játszott. A Genesis tagjai nem szerepelnek rajta, egyedül Phil Collins fia, Simon, apjához hasonlóan szintén dobosként.

– Bármikor kerestem is meg a Genesis tagjait az 1980-as évek óta, mindig ellenállásba ütköztem. Bevallom, belefáradtam a hiábavaló várakozásba és be kellett látnom, hogy nincs tovább értelme a próbálkozásnak, mert a Genesis még átmenetileg sem fog összeállni. Hiába kérdeztem tőlük, hogy számítanak-e rám bármilyen koncerten, nemmel válaszoltak. Ezzel együtt továbbra is nyitott vagyok egy ilyen javaslatra, hiszen a rajongói igény óriási. Persze nem panaszkodom, inkább saját változatban játszom el a régi dalokat és rangos helyeken adok teltházas koncerteket. Terveim között szerepel 2013 októberében egy fellépés a londoni Royal Albert Hall-ban, amit szeretnék filmre venni.

– A lemezen huszonhét muzsikus játszik. Hogyan választotta ki őket?

– Bár a gitárrészeket egyedül is feljátszhattam volna, de szerettem volna alkalmat adni más tehetséges zenészeknek is. Őket kérdeztem meg sorra, hogy volna-e kedvük a közreműködéshez? A végén magam is meglepődtem, hogy ilyen sokakat hozott lázba a lehetőség.

– A CD borítója képmontázs, amelyen a velencei Szent Márk teret óriási árhullám borítja el.

– Olyan fényképet kerestem, ami eredetileg az 1972-es Foxtrott albumon megjelent és a legnehezebben ábrázolható 23 perces Supper’s Ready témához legjobban illik, azaz reveláció, ugyanakkor őrült és persze gyönyörű. Nagyszerű fénykép, amelynek láttán az embernek a Holnapután (The Dy After Tomorrow) című, utópisztikus film jut az eszébe. Drámai, kataklizmaszerű. Velence egyébként a lemez Blood On The Roof Tops című számában név szerint szerepel.

– Legalább ilyen kataklizma ami Magyarországon a minőségi pop/rock helyzetét jellemzi, mert a rádió- és képcsatornák egyáltalán nem ezt a vonalat népszerűsítik. Mi a helyzet Angliában?

– A rádió ma már csupán egyetlen szelete annak, ami megismerteti az emberekkel a zenét. Mivel rengeteg a rádióállomás, sokaknak van saját kiadójuk, honlapjuk, megszűnt az egyeduralkodás, ezért eljött a zene egészséges időszaka. Sokkal nagyobb szerepe volt a rádiónak 1966-ban, amikor 16 évesen a Beatles, a Stones és Bob Dylan lemezeit hallgattam. Volt ott minden Dylan hatperces Like A Rolling Stone dalától a countryig, rockig, a kalózrádiók választéka pedig csupán a lemezlovasok ízlésétől függött. A legjobb zenék hagyták, hogy a klasszikusok, a soul, a jazz, a társadalmi magyarázatok, a költészet, a pantomim, a humor hatással legyenek rájuk, ezért mindezeket befogadták. Ha csak válogatnánk közülük, az már egyes ötletek eltékozlását, kihagyását jelentené, márpedig a zenének mindenre nyitottnak kell lennie, legyen az jazz, blues, pop, rap, dance vagy bármilyen irányzat. És ami legalább ennyire fontos, a zenében megszűnt az amerikai, brit és német fennhatóság.

– Ez igaz, a magyar valóság azonban ennél sötétebb.

– Ugyanakkor azt is látom, hogy itt nagyon egészséges jazzélet folyik, nagyszerű muzsikusok zenélnek. Ha majd a gazdasági helyzet is javul, az emberek eljutnak arra a pontra, amikor azt mondják: A pokolba a recesszióval! Továbbra is azt mondom, a jó zene ismét visszatér, mert erős az 1970-es évek progresszív szellemisége. A siker azonban nem csupán a zenétől, hanem a teátralitástól is függ, gondoljunk csak a Rolling, a Pink Floyd, Rick Wakeman koncertjeire! Emlékszem, hogy a Genesis sem jutott semmire, amíg nem alkalmaztunk light-show-t, Peter Gabriel pedig feltűnő öltözékeket nem húzott. De ha megnézzük a fiatalabbak közül a Muse együttes színpadképét, látjuk, hogy a fények és a show tökéletes összhangban vannak, maguk pedig izzanak az energiától, ugyanis az előadásmód mindennél fontosabb.

– A külsőségek valóban fontosak. De mi szükséges még a tehetségen kívül ahhoz, hogy egy előadóra évtizedek múlva is emlékezzenek?

– Erő és őszinteség, ami még az 1920-as, 1930-as években készült, egykori, 78-as fordulatszámú lemezekről is lejön. Ez az előadásmód hallható többek között a különleges képességű Django Reinhardt gitárostól, akinek akkordot fogó balkezén csupán három ujja volt! Az őszinteség viszont olyan énekesnők erénye, mint Buffy St. Marie, Joni Mitchell, Bonnie Raitt, Joan Baez. Ők ezzel a képességükkel helyettesítették a show-elemeket.

Szakács Gábor