– Karácsonykor új albuma jelenik meg, mit kell erről tudni?

– Kettő is megjelenik most: úgy beleállt a földbe a lemezeladás, hogy gyorsan kettőt is kihozunk. Az egyik egy karácsonyi album, ami azért érdekes, mert egyáltalán nem vagyunk vallásos zenekar, de azért ez az ünnep fontos számunkra. Gryllus Dániel minden évben megjelentet valamelyik bandával egy hasonló albumot és most mi kerültünk sorra. Gospeleket muzsikálunk rajta, úgy vettük fel, mint ahogyan az ötvenes években volt szokás: egy mikrofont álltunk körül és egyszerre játszottunk, javítás és minden utómunka nélkül került fel a korongra. Jó piszkos lett, de így az igazi. Nagyon megszerettük mostanában ezt a technikát, mert annyira természetes a végeredmény. Olyan szinten odafigyel mindenki a játékára, ha így vesszük fel, hogy mindenki tízszer jobban játszik, mintha sávonként rögzítenénk. Így belekerülnek azok a finomságok, amik csak akkor jelennek meg, ha együtt játszunk. A masteringben csak az egyes dalokat húzzuk egy hangerőre, hogy egyik se dominálja túl a másikat. Teljesen felesleges már a rádiólejátszás miatt úgy írni dalokat, ahogyan majd nekik jó lesz, én inkább úgy készítem el őket, ahogyan nekem tetszik.

– És a rádiók maguk sem készíthetnek a dalaiból a számukra elfogadható verziót?

– Szép is lenne, ha mondjuk Miles Davis felvételeit a Petőfi Rádió dj-i masterelnék, hát álljon meg a menet! Most már van internet és megszűnt a rádiós hegemónia, sokkal jobban is működik a dolog, mert minden médiának van természetes konkurenciája. Áttoltuk az egész reklámfelületünket a világhálóra és ez olyan szabadságfokot biztosít, hogy nem vagyunk már senkinek kiszolgáltatva, úgy veszünk fel lemezeket, ahogyan az a bandát legjobban előreviszi. Már több mint tíz éve belevágtunk ebbe és mostanra már egész jól megy. Sokat kellett tanulni, de már egész jó felvételeket készítünk így.

– És mi a helyzet a másik lemezzel?

– A másik is elég beteg dolog. Felmentünk Bálványosra Székelyföldön − egyik barátunknak van ott egy vadászháza − és bezárkóztunk oda egy hétre hárman a zenekarból: Pintér Zsolt, Apáti Ádám és én, és felvettük egy iPhone-nal az ottani játékunkat. Ezt adjuk ki: az lesz a címe, hogy Csíkhágó Blues és olyan szájharmonikalemez lesz, ami egy újfajta, magyar fejlesztésű szájharmonikára épül, amely alkalmas arra, hogy magyar népzenét vagy cigányzenét, jazzt meg klasszikust muzsikálj rajta, miközben egy blues-harmonikáról van szó.

– Ha ennyire fontos az élő hangzás, miért nem koncerteket vesznek fel?

– Hiába veszel fel egy koncertet, úgysem adja vissza a hangulatot. De egyszer szeretnénk készíteni egy DVD-t, csak akkor annak tényleg nagyon egyszerűnek kell lennie: mondjuk egy egymikrofonos koncertet adni a stúdióban harminc-negyven barátunkkal. De az a baj, hogyha meghirdeted, akkor kitalálod előre az egészet és már nem lesz ugyanolyan a hangulata. De akkor is nagyon szeretnék, mert ez a zenekar élőben jó igazán, a lemezek csak kiindulási pontnak számítanak: felvesszük a dalokat, aztán ahogyan elkezdjük játszani őket, kell fél év, hogy végül elnyerjék a saját formájukat, önálló életet élnek, beilleszkednek a műsorba, megtalálják a saját helyüket, aztán túljátsszuk őket és végül kiesnek a műsorból. És az is kérdés, hogy melyik koncertet vegyük fel? Egy egész szezont kéne rögzíteni, egy iPhone-nal és egy digitális keverőpulttal már könnyedén meg lehet tenni ezt és utána meg lehetne mondani, hogy melyik a megfelelő buli.

– Önök elég öntörvényű zenekar, nem is fontos közönség kiszolgálása?

– Dehogynem, ezer százalékig, de azzal a zenével, amit mi akarunk játszani, nem vagyunk slágerzenekar. Ez is egy hatalmas előnye annak, hogy ki lehet küszöbölni a rádiót, így az emberek ugyanis nem egy-egy dal miatt, hanem a teljes koncertprogram miatt jönnek. És nekünk aztán olyan közönségünk van, hogy ihaj, ilyen nyitott rajongói nem is tudom, kiknek vannak, ahogyan reagálnak erre az eszementségre, az hihetetlen.

– Működik ez a hozzáállás különböző fesztiválokon vagy olyan rendezvényeken is, ahol nem ismerik önöket?

– Rétegzenekar vagyunk, így abból áll az életünk, hogy a koncertjeink felén nem ismernek minket az emberek. Azokat a bulikat szeretem a legjobban, ahol így van, mert nem egy elborult művészforma vagyok, hanem szeretem szórakoztatni a közönséget. Abból nem engedek, amilyen zenét akarok játszani, viszont azt úgy játszom, hogy azok is jól érzik magukat, akik nem is hallottak még rólunk. Vidéki rendezvényen például, ahol öreg nénik és öreg bácsik vannak a közönségben, csak annyit kell mondani, hogy Petőfi Sándor verseit muzsikáljuk el és onnantól már azt figyelik, hogy mi a jó benne. Nagy csata ez, de egy ilyen csatát megnyerni nagy büszkeség.

– Honnan jött az ötlet, hogy Petőfit énekeljen?

– Petőfit Gryllus Dániel látta meg bennünk: azt gondolta, hogy mi olyan formában tudnánk eljátszani a verseket, hogy egy csomó fiatal megszeretné. És igaza volt. Egy csomó arc kérdezget a szövegünkről buli után és nem hiszik el, amikor kiderül, hogy Petőfiről van szó, nem is gondolták volna, hogy ennyire jó költő.

– Erdélyben mostanában sokat játszotok. Mi ennek az oka, nagyon hálás a közönség?

– Az a kilencvenes évek közepén volt jellemző, ma már minden banda átjár havi rendszerességgel a nagyobb városokba és a kisebb településekre is és a kereskedelmi média káros hatása már ott is tetten érhető. Inkább azt mondanám, hogy most kezd beérni az a folyamat, ami a kilencvenes évek közepén indult el: gyakorlatilag benzinpénzért játszottunk sokszor, de rengetegszer koncerteztünk arra, illetve Felvidéken is. És tíz éven keresztül csak jó fellépéseket adtunk nekik, így már ismernek, és komoly elvárásokat támasztanak velünk szembe. Nagy-Magyarország óriási piac: március elején elkezdtük a Pál Apostol levelei turnénkat és november közepén fejeztük be. Voltunk külföldön is, de a koncertek kilencven százaléka magyar területen volt. És érdekes volt, hogy mindenhol láthattuk azokat az igazi klasszicista, gyönyörű művelődési házakat. Ilyenkor érzi az ember, hogy milyen hatalmas és erős ország voltunk egykor.

– A külföldi fellépéseket hogyan kell elképzelni, milyen az ottani közönség?

– Németországban például szokniuk kell még minket, nem nagyon látnak hasonló bandákat. Az első szám után döbbent csend van mindig. Például Türingiában volt hat koncertünk egy hét alatt legutóbb, oda már nagyon régóta járunk, és ez a mostani műsor azokat is meglepte, akik évek óta eljönnek megnézni minket. Most kezd az akusztikus hangszereknek létrejönni az az ereje, ami eddig az elektromosok sajátja volt: nagyszínpadon is ugyanakkorát szakítanak már. Az első nótával le kell tenni a pontot egy erőteljes dallal, hogy megmutassuk, milyen zenét játszunk. Ülnek, és döbbent csend van a taps előtt néhány másodpercig. Ahol ismernek minket, ott nagyon sokan vannak, ahol nem, ott senki. Németországon kívül még a lengyeleknél van nagyon jó közönség, egy apró bányászfaluban is nagyon nagy a lelkesedés, igazi zeneértő népség. Hat évvel ezelőtt kétszáz ember előtt három és fél órás koncertet adtunk és szerintem a zenekarnál és a közönségnél összesen nem volt ötszáz euró, mert megszűnt a bánya és mindenki csóró volt, mégis hatalmas buli kerekedett, nem tudtunk leállni. Algírban ugyanez volt, szenzációsak ott az emberek, hiába más kultúra és magyarul játszottunk, őrülten tapsoltak.

– A magyar nyelv nem akadály ilyenkor a dalaikban?

– Angolul sem értenek az emberek, szóval ez nem probléma. Oké, pár szót elkapnak, de real time-ban a németek sem tudják követni. Nem fontos ez, kapnak egy élményt, egy hangulatot, ez pedig magyarul is átjön. Meg egyébként is, ez a világzene lényege.

– Annyi műfajban kipróbálta már magát, ez nem okoz identitászavart?

– Van bennem egy négy-öt hangos saját melódia, amely annyira erős, hogy nem is igazán tudok rajta változtatni. Fontos, hogy az ember folyamatosan művelődjön, hogy ezeket különböző módon tudja kifejezni. A bluesharmonikát én azért találtam meg, mert pont ez a négy-öt hang van benne. Ezért is fontos, hogy mindig egy picit más legyen a környezet, mert nem tudok rajta egy önálló, hosszú szólót játszani, nem egy szaxofon vagy egy trombita. Viszont ebbe vagyok szerelmes és inkább a műfajokat váltogatom.

– Van még olyan műfaj, amit ki akar próbálni?

– Mindegyiket!

– Akkor lehet, hogy legközelebb egy rapzenekar oldalán látjuk?

– Már dolgoztam a Launch nevű rapzenekarral. Egy teljes őszi szezonon át jammeltünk Shotgunnal, Zkarral, Billyzone-nal meg egy csomó olyan underground arccal, akiket nem is ismertünk korábban. Nagyon jó volt, olyan rapperek voltak, akár egy jó perkás, hihetetlen koncerteket nyomtunk.

– Mi a véleménye a magyar könnyűzene helyzetéről?

– Van egy olyan része, ami nem létezik, de nagyon sok pénzt tesz bele az a pár ember, aki működteti hosszú évek óta. Van egy másik része, akik erre nem kíváncsiak, ezekhez csatlakozott számos népzenész is mostanában: több olyan generáció is van, amelyik nagyon komolyan gondolja, hogy ki kell nyílni a világ felé. Még az adatközlők is, mint a nemrég elhunyt Halmos Béla, akinek fontos volt, hogy a népi kultúrát belecsempéssze a fiataloknak szóló zenébe. Talán lehet érzékelni, hogy mennyivel komolyabb dolgok ezek, mint mondjuk a Megasztár: nem akarom őket bántani, ott is sok tehetség van, csak az út, ahová viszik ezeket a fiatalokat, az véleményem szerint bűnözés.

Német Dániel