Az 1879. június 10-én Kolozsvárott született, mindvégig magányos, dúvadkodásaiban is esendő nagy magyar alkotó világlátását meghatározta az édesapja ridegségét áradó szeretetével ellensúlyozó édesanyja, erdélyisége és szülővárosa híres református iskolája, a Farkas utcai református „kolégyom”, amint arról Életeim című önéletírásában bőséggel beszámol.

Hirdetés
Fotó: Wikimedia Commons

Szabó Dezső magyar-francia szakos tanárként számos középiskolában tanított Budapesten, Lőcsén, Nagyváradon, Sümegen, Székelyudvarhelyen, Székesfehérváron, Ungváron. Diákjai rajongtak érte, kollégái és felettesei viszont nehezen viselték az efféle, tekintélyt nem tisztelő, impulzív, egyben hiú, vélt vagy valós igazságait gyakran maró gúnnyal kinyilatkoztató kollégát.

Szabó Dezső egész életében rajongva szeretett-féltett nemzetéért (saját, a korban a később rárakódott hamisan biologizáló értelmezéstől mentes szóhasználatával: fajáért) gyötrődött-vagdalkozott. Megvetette a történelmi politikai osztályt, meglátta a végzetet a baloldalban éppúgy, mint az 1930-as évektől a nemzetiszocializmusban, görénykurzusként tételezte a Horthy-korszak közéletét, és egyszemélyes intézményként egyforma tűzzel hadakozott az ellen, amit ő zsidó, germán, illetve szláv térfoglalásnak látott. Sok sebet ejtett méltánytalanul, még többet kapott.

Mégis, ellentmondásaival, tévedéseivel (idegen hódítás emberét látta például a nagy kultuszminiszterben, gróf Klebelsberg Kunóban éppúgy, mint Prohászka Ottokár székesfehérvári püspökben, a nemzet apostolában) együtt Szabó Dezső minden mégoly nyers rezdülésében ott van a történelmét visszafoglalni kívánó magyar életakarat.

Korábban írtuk

„Nem azt akarom, hogy a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, ha valaki más vérű. Azt kérem: ne legyen előny, ha valaki nem magyar”

– vallotta.

E gondolatiság lenyomatai olyan remekművei, mint a Megered az eső, Az elsodort falu vagy a Segítség! Szabó Dezső politikai, közéleti esszéket, pamfleteket, programvázlatokat, de művészettörténeti tanulmányokat is írt, nézeteit számos előadás keretében tette közzé, valódi rajongótábora alakult ki, hívei Mesternek hívták, amit ő el is várt. Szórakoztató, szellemes, találékonyan zuhatagos nyelvezete máig ható erővel nyomta rá bélyegét irodalmunkra.

Az óvatos utókor gyakran szemére veti antiszemitizmusát, amit egyébként zsidó lapoknak nyilatkozva maga sem tagadott. Ugyanakkor leszögezte: „Én ugyanazokat az emberi szempontokat és emberi követelményeket tartom szem előtt a zsidóság megítélésében, mint saját fajtám vagy bármely más faj megbírálásánál. Senki sem vádolhat azzal, hogy saját fajtám megmutatásánál nem láttam meg a bűnöket. Amint nem vagyok antimagyar, ha a magyart a maga valóságában látom, nem antiszemitizmus az, ha nem határolom el látásom a zsidók meglátásánál. Én ebben az országban a becsületes zsidó–magyar együttműködést mindkét faj s egy emberibb jövő alapszükségének tartom. (…) Sosem tartoztam párthoz, sohasem voltam részletérdek katonája. Két nyitott szem voltam. Két szem, mely végzetesen mindent látott, és nem tudott hazudni. Ez a látás volt minden erőm, minden szenvedésem és örök egyedülvalóságom.”

Ez az örök, szenvedő egyedülvalóság tette Szabó Dezsőt kiállhatatlan, egyetlen irodalmi táborhoz sem tartozó magányos prófétává, akinek sajátos harmadik utas, az európai műveltségű polgári modernizációt és egyfajta idealisztikus szocializmust a népiségben gyökerező demokráciával ötvöző programja mégis megtermékenyítette a magyar szellemi életet, gondolatai visszaköszönnek korunk közéleti vitáiban.

A táborokon kívüliség számkivetettségében Szabó Dezső egész életében szűkösen élt, albérletről albérletre vándorolt. Utolsó lakása Budapesten a József körút 31. egyik háromszobás lakása volt, innen költözött le a ház pincéjébe a többi lakóval együtt 1944 karácsonyán, amikor megkezdődött Budapest ostroma. Az idős író szervezete nem bírta ki az éhezést és a hideget, 1945. január 13-án egy nem sokkal korábbi szívrohamot követően éhen halt.

Közel két hét múlva temették el a Rákóczi tér fagyos földjébe egy cukrosládába. 1949-ben titokban került végső nyughelyére a Fiumei úti temetőben.

Szabó Dezső emlékét, örökségét évtizedekig elhallgatták, és csak a Budai Balogh Sándor irodalomtörténész elnökletével 1988-ban megalakult Szabó Dezső Emléktársaság hozta vissza a köztudatba. Az Emléktársaság 1990 nyarán szobrot állított tiszteletére a Gellérthegyen, a mű Szervátiusz Tibor alkotása. Ma már Szabó Dezső munkássága a Nemzeti Alaptanterv része.

Eszmeisége e, manapság már hála Istennek sokat idézett gondolatában foglalható össze:

„Minden magyar felelős minden magyarért!”