Hirdetés

–  Az elismerésről évről évre döntő ötfős bizottság tagjaként Eszenyi Enikő méltatásában nemcsak az energiádat, humorodat, szenvedélyességedet hangsúlyozta, hanem azt is mondta, nagyon örül neki, hogy a Nemzeti Színház tagja vagy, ahol „a teátrum fiataljai egy igazán nagyszerű csapattá kezdenek válni”. Hogy érzed, tényleg kialakult itt egy igazi közösség?

–  Legalábbis nagyon jó úton haladunk ebbe az irányba. Kétségtelen, hogy rengeteg fiatal került ide az utóbbi években, és a bennünk lévő energiák kezdenek összeadódni: sok új gondolatot és talán másféle lendületet tudtunk behozni a nagyobb csapatba. A tapasztaltabb kollégák pedig nemhogy eltűrik mindezt, hanem, én legalábbis ezt érzem, szeretnek minket, segítenek nekünk, sőt, egyre inkább odafigyelnek a szavunkra. Mi pedig, ilyen módon is megerősítve, egyre jobban kezdjük megérteni és megfogalmazni, hogy mit is szeretnénk a színházzal kezdeni. És most nem csupán a Nemzetiben lévő csapatra gondolok, hanem más színházak fiataljaira is: tartjuk a kapcsolatot, figyeljük egymás munkáját, beszélgetünk róla, ebből adódóan sok a hasonlóság a különböző társulatokban működő fiatal alkotógárdák közt.

–  Bizonyság erre annak a „képzeletbeli társulatnak” a léte, amely Sztalker Csoport néven már a többedik közös munkán van túl, és számtalan fiatal színész, színházi alkotó, köztük te is, jön-megy benne egy-egy aktuális produkcióhoz kapcsolódva. Biztató jel a jövőre nézve?

–  Remélem, hogy igen. Legalábbis ez a fő cél: kihozni a magyar színházi közeget a régi sérelmekből, megszüntetni a formák és játszóhelyek közt húzódó törésvonalakat, és valóban csak a színjátszás igazi lényegére koncentrálni.

–  Meg lehet fogalmazni, mi az? Vagy legalább azt, hogy neked mit jelent?

–  Nehéz ezt szavakba önteni. Számomra a legfontosabb a valódi közösségek létrehozása, nem csupán egy színházon belül, hanem a színházak között, és ami a fő, a közönséggel együtt lélegezve. Mert csak akkor lehet a színháznak igazán hatása, csak akkor változtathat meg akár emberi életeket, sorsokat is, ha több, mint egyszerű kiszolgáló-szórakoztató kultúrakínálás és -fogyasztás. Ehhez viszont az kell, hogy szorosabbá tudjuk tenni a közös gondolkodást, közvetlenebbé, élőbbé a kapcsolatot előadás és nézője közt: így valóban nyitottabbá és megértőbbé válhatunk egymás problémái iránt.

–  Mint mondjuk a vándorszínészek vagy a vásári komédiások idejében, amikor a színész nem szigorúan fentről, a nagyszínpadról beszélt a lent, az árok mögötti nézőtéren ülőknek?

–  Nem is a forma a lényeg, mert a modern színházi nyelvezetben, az alternatív játszóhelyeken ezek a hierarchikus viszonyok, a szó szerinti falak már évtizedekkel ezelőtt leomlottak. Hanem hogy szellemi-érzelmi értelemben jobban kapcsolódhassunk egymáshoz.

–  Van erre igény nézői részről is?

–  Egyre inkább, ezt tapasztaljuk például itt, a Nemzetiben gyakori közönségtalálkozókon is. Egy ilyen alkalom mindig többről szól, mint hogy a néző kérdez, a színész meg válaszol: a beszélgetések közben mi is közelebb kerülünk az adott előadáshoz, darabhoz, karakterhez, az alkotói szándék pedig talán érthetőbbé válik a másik oldalon. Nagyon kellenek ezek a találkozások, mert az életben amúgy is olyan kevés az idő és a hely, amikor igazán odafigyelünk a másikra. A forma persze még nem tökéletes, folyamatosan keresgéljük a megoldásokat, hogyan lehetne ezeket a beszélgetéseket még kötetlenebbé, szabadabbá tenni.

–  A nézők bevonása, az, hogy a színész nemcsak kiszól, de fizikailag is lejön a színpadról, ma már szintén egyre több előadásnak része, például a Nemzetiben néhány hete bemutatott Tartuffe nagyban épít erre. A többnyire nem az alternatív színjátszó helyekhez szokott közönség mennyire vevő minderre?

–  Tőlünk függ. Nagyon kell vigyázni, hogy a színész ne legyen sok, bántó vagy erőszakos, mert akkor pont az ellenkező hatást éri el: bezárul valami a lelkekben ahelyett, hogy megszületne. Akár egy szemvillanásból érezni kell, kivel meddig mehetsz el és mit tehetsz meg. Az egyik kedvenc élményem ezzel kapcsolatban a tavalyi Mitemen volt, a Szlava Polu­nyin rendezte Snowshow-n. Ott pontosan megtörtént az, amiről eddig valamiféle vágyálomként próbáltam beszélni: a kétévestől a kilencvenévesig mindenki egyetlen közösség részévé vált a teremben. A titok, hogy az első pillanattól kezdve nagyon tudatosan és aprólékosan fel volt építve minden; a színész először csak kinézett, aztán kidobott valamit és visszakérte, majd szép lassan jutottunk el a nagy közös labdázásig. Olyan volt, mint egy varázslat, vagy amikor a gyerek kacag gátlás nélkül, önfeledten.

–  Az általános szemlélet azért lassan változik, a Nemzetivel kapcsolatban meg pláne: van, aki azért van felháborodva egy-egy itteni előadás kapcsán, mert klasszikust vár klasszikus köntösben, és nem azt kapja, valaki meg pont ettől félve soha be nem tenné ide a lábát. Ezek a falak mikor omlanak le?

–  Nem tudom. Talán annak a kommunikációjában még mindig nem vagyunk elég erősek, hogy mindenki tudja, a Nemzetiben nagyjából ötven darab van repertoáron, és az összes különbözik, a néző szabadon választhat ízlése szerint. Ha például valaki nem kedveli a progresszív vagy alternatív színházi formákat, nyugodtan beülhet a Vitéz lélekre, a Csíksomlyói passióra vagy az Egri csillagokra, ezek hagyományosabb, klasszikusabb előadások. De nem feltétlenül kell félni attól sem, ha valami nem pont a mi ízlésünknek megfelelő: lehet, hogy éppen a megszokottból való kibillenés bontja le a bennünk lévő gátakat.

–  Vagyis sok minden ugyanolyan érvénnyel megférhet az emberben. Ahogyan benned is, nagyon érdekes, hogy bár elmondásod szerint leginkább a totális színházban és a minél jobban kitágított határokban hiszel, az egyik kedvenc szereped mégis az Egri csillagok Tinódi Lantos Sebestyénje.

–  Több ok miatt is. Nagyon közel áll hozzám az a kor, a történet, annál is inkább, mert egy hasonló élmény indított el a színészi pályán. Anyukám, Szentgyörgyi Rozi 1996 óta vezet egy amatőr vándortársulatot. A Kuckó Művésztanya otthona szülővárosomban, Debrecenben van, ám a színházat hiába szívtam már szinte az anyatejjel magamba, sokáig csak nézni szerettem, csinálni nem. A fordulópontot egy reneszánsz dalokra épülő műsorunk hozta el: az egri várban volt egy nagy évfordulós ünnepsorozat, oda készült ez az előadás. A virágok, a ruhák, a dalok, a táncok, az egész annyira megtetszett nekem, hogy onnantól kezdve én is aktívan részese akartam lenni mindennek, ami a színpadon zajlik. Addig csak amolyan idegesítő kisgyerek voltam, aki mindenhol ott van, kívülről tudja a szövegeket, például A helység kalapácsát az elejétől a végégig fújtam ötévesen, és folyton le kellett fizetni édességekkel, hogy ne javítsam ki a színészeket. A másik, ami miatt nagyon szeretem Tinódi Lantos Sebestyént játszani, mert egy nagy szerepnek, igazi kihívásnak tartom. Én vagyok az, aki összeköti az időben ugráló jeleneteket, azaz a múltat és a jelent: fontos, hogy nagyon összeszedett és jó legyek, különben a közönség lemarad valahol félúton.

–  Teljesen más karaktereket formálsz meg a Rocco és fivéreiben, ahol a nagyvárosi fiút, Rossit alakítod, vagy a Tartuffe-ben, ahol Damist, Orgon fiát, hogy csak a legutóbbi nemzetis bemutatókról beszéljünk. Két író, két kor, két rendező, de mintha a két figura szinte ugyanaz volna: a romlottság, a dekadencia, a rémületét mindenféle pótcselekvésekkel és pótszerekkel elnyomni igyekvő, eszméktől és elvárásoktól összezavart, modern ember szimbólumai. A Roccót Vidnyánszky Attila, a Tartuffe-öt a grúz David Doisvili rendezte. Globális látlelet, merre tartunk?

–  Mindketten érzékeny alkotók, nyilván reagálnak a körülöttük lévő világra, olyan problémákat is érintve, különösen a Tartuffe-ben, amelyek ráadásul mostanában Magyarországon is igen aktuálisak. Én többnyire azért nem látom ennyire sötéten a jövőt, sőt, kifejezetten bizakodó vagyok, ha váratlan pofont kapok, akkor is hamar felállok. Eleve ezt a mentalitást hozom otthonról, és hát amúgy sincs okom panaszra: szakmailag és emberileg is kezdem magam a helyemen érezni. A baj csak az, hogy még így is van egy csomó felesleges energiám, még mennék, játszanék, adnék, verset írnék, zenélnék – alig bírom visszafogni magam.