„Réce papa kipillantott a partra, s akkor hirtelen minden megvilágosodott. Határozottan úgy érezte, hogy a szamár is, a csúf kiskacsa is őt bámulja. Persze az egyik virgoncabb fiókája mutatványait is követhették éppen, ám Réce papa mégsem tudott szabadulni a rossz érzéstől. Félrenézett, aztán hirtelen vissza, s még mindig úgy érezte, mintha őt figyelnék. Méghozzá szigorú, vádló tekintettel, mintha valamiféle szörnyűséges, főbenjáró bűnt követett volna el. De hiszen nem követett el semmit! Attól, mert ő fürdik, még szereti a csúf kiskacsát, sőt, némileg még sajnálja is, hogy víziszonya miatt kirekesztődik a közös családi szórakozásból: és azt is őszintén bánja, ami a csirkenemzetséggel történt. De hát tehet is ő róla? Ugyan! Talán még a tojáshéj is volt a fenekén, amikor megtörtént a szörnyű tragédia, aligha tehetett volna ellene bármit is. Ám hiába tudta mindezt az eszével, a fojtogató érzés csak nem akart elmúlni. Kétségkívül az is átvillant a fején, hogy ha ő most nem szalad ki azonnal a vízből fiókáival egyetemben, s nem nyilvánítja ki ily módon a csúf kiskacsa iránti együttérzését, akkor a szamár tanyaszerte elterjeszti majd, hogy ő csirkeellenes. Ám igazából nem az ettől való félelem gabalyította össze lelkét. Hanem az, hogy hirtelen a csenevész csirke és a jóságos szamár szemével látta az egész világot.”

De milyen is az, amikor más szemével látjuk a világot? Olykor rémisztő, ám mégis hasznos. Az Egyetlen történetet olvasva különös élményben lesz részünk. Öt, az emberi lélek különleges mélységeibe vezető, nem hétköznapi novella mellett A csúf kiskacsa című kisregényben egy sajátosan magyar orwelli állatfarm lakóinak szemével tekinthetünk magunkra – úgy, hogy mindeközben végig úgy érezhetjük, kívülállóként mégis mi magunk vagyunk a megfigyelők.

Varga Domokos György kisregényéből végletekig torz, mégis ismerős társadalomkép rajzolódik ki, s minél mélyebbre merülünk a tanya életében, annál torzabbnak – és annál ismerősebbnek érezzük azt. Ráadásul az író vajmi keveset bíz az olvasóra: érzékeny metaforák és finom terelgetés helyett a lehető legdirektebb módon vezeti végig a történeten.

Mit vezeti, löki: az elmúlt húsz év Magyarországát szétrohasztó liberális szlogeneket és toposzokat változtatás – a konkrét környezethez való legcsekélyebb társítás – nélkül, csomagolatlanul, a maguk nyerseségében adja a tanyasi állatfarm lakóinak szájába. Ennek következtében az eleinte mosolyfakasztóan áthallásos karakterek is hamar az „egyenes beszéd” áldozataivá válnak.

A tömegesen lemészárolt csirkenemzetség utolsó sarját képviselő Csúf Kiskacsa, a veteményest szétdúló, mindent ellopó, lumpen, szapora üregiek, az események sodrában fuldokló Réce-család az ordítóan ismerős társadalmi sztereotípiákat visszhangozzák, olyannyira, hogy néha el is felejtjük: elsődleges műfaját tekintve tulajdonképpen egy állatmesével van dolgunk. Ez pedig egy irodalmi alkotás esetében lehetne éppenséggel rossz is.

De nem az. A könyv éppen eme, néhol kifejezetten taszítónak ható nyerseségével világít rá a tanya életének rohamos összeomlása mögötti egyszerű mozgatórugókra. S éppen ez teszi mégis árnyaltabbá (sőt, megkockáztathatjuk: színezi át) kényelmesen megszokott sztereotípiáinkat.

Merthogy a tanyán emberemlékezet óta élnek együtt a háziállatok. Az üregiek szaporák és mohón falják fel a mások által termesztett káposztát („éhesek vagyunk, nagy a család”), Buttyó (a regény legeltaláltabb neve), a részleges Pató Pál-kórban szenvedő, magát mindent helyesen, józanul látónak gondoló puli oda-odacsap néha, Réce papa a kacsaúsztatóban pancsol, az öntelt Mangalica mama pedig a sárban dagonyázik.

S minden úgy jó, ahogy van, míg fel nem borul valami. Azaz semmi sem rossz, amíg el nem rontják. És hogy ki miért lesz azzá (sőt, egyáltalán hogy: mivé?), azt a gyors ívű, remekül alkalmazott jellemfejlődések egész szokatlan módon tárják elénk.

A tanyán eluralkodó őrület, mely a létező izmusok mindegyikének tükröt mutat – nem torzat, hanem éppenhogy túl éles képet –, fokozatosan sodor el mindent és mindenkit, s a káoszban különös módon a szerző a regény első felében még zavarónak ható „egyenes beszéde” vág rendet. Néhol akár abszurd gondolkodásnak is tűnhet ez, pedig a képlet ennél sokkal egyszerűbb.

A politikai korrektség vírusával és az arra válaszul adott dafke-szókimondással duplán megfertőzött világunkban ez a gondolkodás csupán szokatlan: egyenes és tiszta. És ha lehántva a saját gondolkodásunkat is jócskán eltompító rétegeket, a felszín alá tekintve – de bizony valóban a mélyére nézve – tényleg megértjük, mi és miért romlott el a „házilények” világában, talán a tanyán kívül is van remény.

Jókuthy Zoltán