„Mi van, ha ő most bemegy a Vatikánba és nem jön haza velünk?”

– Rendhagyó, hogy egy író az első könyvét 37 évesen jelentesse meg. Miért, mire várt ilyen sokat?

– A szőlőt is csak akkor szüretelik, mikor megérett. Régóta él bennem egy képzeletbeli világ, ahol a történeteimet szőttem. Már kislánykoromban sokat meséltem a testvéreimnek, de hiába Illyés Gyula vagy Benedek Elek népmeséi, az igazi, jó mesék azok voltak nekik, amelyeket én találtam ki. Ez a képzeletvilág velem nőtt fel, és soha nem tűnt el. De amikor az általános iskolában egyszer kijelentettem, hogy író leszek, kinevettek és csúfolni kezdtek. Nagyon fájt, és elment az önbizalmam. Csak a szüleim hittek bennem. Komoly próbatételek következtek aztán az életemben, amelyekbe szó szerint majd belehaltam, de ezek az esetek, mint például egy nagyon komoly betegség, rossz döntések, tragédiák sorozata, félresikerült házasság, a megcsalás, az árulás, a magány, a nélkülözés, megedzettek. Naplót vezettem, mindig kiírtam magamból a fájdalmat, de ettől még nem lettem író.

– Mi volt a fordulópont?

– Apám halála. Mikor megkérdeztem tőle az utolsó napjaiban, mi lesz velem, ha ő már nem lesz, azt mondta, keressem meg azt a kislányt, aki mert még nagyot álmodni, és most leszek író. Apám szava sokat ért, de halála után hónapokig csak tébláboltam, megbénultak még a gondolataim is. Egy napon történt aztán valami. Talán apám, ott fenn az égben, megelégelhette a semmittevésemet, és küldött valakit, aki felrázott: Lezsák Sándort. Akkoriban a bécsi magyar nagykövetségen dolgoztam, és ha jött egy nagyobb csoport az épületet megnézni, én vezettem körbe őket. Nagyon jól ismertem a barokk palota történetét, szívesen meséltem róla. Mivel Lezsák Sándor hozott magával ötven diákot, ott állhattam előtte. A körbevezetés után beszélgetni kezdtünk. Mint két régi ismerős, pedig akkor találkoztunk először. Megkérdezte, hogy egy fiatal nő a nagy hőségben miért van talpig feketében, és miért olyan szomorúak a szemei. Mondtam, gyászolok, és elmeséltem neki, mire biztatott az apám… Lezsák Sándor pedig rávágta: „Tudja, mit? Jövőre visszajövök, addig írja meg az apja történetét és adja nekem a kéziratot.”

– És megírta, ő pedig visszament?

– Pontosan ez történt. A mai napig ragaszkodom Lezsákhoz, mert meggyőződésem, hogy apám küldte. Ő indított el az írói pályán, a kezdetektől hitt bennem, és többnyire elérzékenyülök, ha találkozunk. A legmeghatóbb az volt, amikor 2022 tavaszán egymás mellett álltunk az Erkel Színházban, amikor bemutatták Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje musicalt, amely a regényem alapján íródott, Lezsák pedig a dalszövegeket írta hozzá. Az utolsó regényemben, a Hasad a hajnalban is jelen van különben, de a nevét nem mertem leírni. Nem szereti, ha dicsérik, de mivel ez a történet a 80-as években játszódik, amikor már recseg-ropog a Kádár-rendszer, nem hagyhattam ki azokat a lázadó fiatal írókat és költőket, akikhez Lezsák is tartozott. Feldolgozom tehát a lakiteleki történéseket is, amelyekről méltatatlanul keveset tudunk.

– Debütáló kötete, a Paprika rummal az édesapja, illetve a családja története. Olyan magánéleti problémákat, drámákat is elmesél ebben, ami nem megszokott. Miért?

– Mert engedélyt kaptam rá. Apám azt mondta, ha írok, őszintén írjak. Csak az őszinteséggel lehet a múltat feldolgozni. Ez az egész magyar társadalomra ráférne. Jó lenne végre úgy élni, hogy nevén nevezhetnénk néhány köpönyegforgatót és gaztetteiket. De a kommunizmus belénk kódolta a félelmet…

– Mit jelentett önnek az édesapja?

– Apám szabad és bátor ember volt, olyan őserő lakozott benne, ami utánozhatatlan. Nem volt hős, nem harcolt a barikádokon, de a szavai igazak voltak és az értékrendje, a hite, a hazaszeretete példaértékű. Zsigeréből jött mindez, nem érdekből cselekedett és beszélt. Sok megpróbáltatás érte, mégis szenvedélyesen szerette a világot, az embereket és harsányan tudott nevetni. Ez hiányzik a legjobban. Nehéz természete volt, sokszor elviselhetetlennek is éreztem, de sok év távlatából kezdtem el látni mindazt, amiről beszélt. Olyan, mintha ismerte volna a jövőt, azokon megyünk most át, amiktől próbált megóvni bennünket. Történetei a küzdelmekről, a XX. század borzalmairól, az emberi gyarlóságról, a politikai szélkakasokról papírra kívánkoztak. Íróként a bölcsességéből, a tisztánlátásából táplálkozom.

– A többi regényében is megjelennek ezek az életből vett történetek?

– Igen, kivétel nélkül mindegyikben. A Hasad a hajnalban is feltűnik egyébként apám karaktere Lakner Ottokárként. Apám Pusztaszabolcs hentese volt, Lakner Ottokár pedig az általam kitalált Hajdúpusztán vendéglős, aki szemben áll a hataloméhes, a pártot kiszolgáló Tüskés László tanácselnök elvtárssal. Tüskést egyébként olyan emberekről mintáztam, akik nem sok mindent tudnak letenni az asztalra: tehetségtelenek, de törtetők. Bárkit eltaposnak, ha az érdekük úgy kívánja, és kikövetelik maguknak mindazt, ami jár nekik. Ottokár azonban kiröhögi őket, és ugyanúgy teszi lóvá a rendszert a barátaival, ahogy én gyerekként láttam apámnál. Ebben a könyvemben írok meg olyan történeteket, amelyeket nem írhattam meg a Paprika rummal című könyvben, mert édesanyám nem engedte, nem jött még el az ideje.

– Később eljött?

– Tulajdonképpen édesanyám volt vett rá, hogy kezdjek írni fiktív történelmi regényeket, és a valóságot, amelyet megismertem, használjam fel ezekhez. Így született meg az Angyal a földi pokolban című könyvem, amelynek cselekménye 1945-től 1956-ig tart, majd annak a folytatása, a Híd közepén című regény. Ez az ’56-os emigrációról szól és a körülöttük ólálkodó egykori ávósokról, akik külföldön is ellátják a feladatukat. Ez a történet 1980-ban fejeződik be. Sokan várták a következő részt, de én tíz évig halogattam, hogy megírjam a Hasad a hajnalt. De milyen jó, hogy vártam! Most éppen annyi idős vagyok, mint a főszereplő, Balázsovich Antónia. Hitelesen tudom ábrázolni: átérzem az élete fájdalmát, csalódottságát, azt, hogy a világ mennyire változik – és mégsem változik. Mondok egy példát: a fogadott lányát magyarnak neveli Bécsben, így nem csoda, ha Johanna vágyik Magyarországra. Itthon azonban pofonokat kap. Pont úgy, mint egykor az anyja, pedig már huszonöt év eltelt a menekülés óta. Azért tudom életszerűen bemutatni ezt a történetet, mert a fiam, Pepe is Ausztriában nőtt fel, majd hat éve hazahoztam, hogy magyar zászló alatt sportolhasson. Ám semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztük. Pepe hamar felébredt abból az álomvilágból, amit én építettem fel a szívében. A fiam és Johanna között nagy a párhuzam. Johanna gondolatai, mondatai a valóságban is elhangzottak, és a döntéseik, miszerint visszatérnek oda, ahol felnőttek, azok is egyformák.

– Amikor a bécsi magyar nagykövetségen dolgozott, XX. századi történeteket írt, az utóbbi években, a katolikus egyháznál tevékenykedve pedig szentekről. Ennyire meghatározza az aktuális élethelyzete az írói munkáját?

– Mindegyik regényem valamilyen élethelyzetet mutat be. Az első könyv természetes, hogy az apámról szól. Aztán az Angyal a földi pokolban című könyvemben fel akartam dolgozni a háborús éveket, ugyanis kislányként nagyon sok háborús történetet hallottam. Megrendítő élmény volt, és felnőttként is emlékeztem minden szóra, minden könnycseppre, megfogalmazott reményre. Elég korán megtudtam, hogy Pusztaszabolcson a szovjet katonák nem krumplit pucolni vitték ki a nőket a Cikolai-tóhoz, hanem megerőszakolták őket. De addig, amíg ismeretlenül mesélnek el neked egy történetet, akármilyen borzasztó is, távol tudod tartani magadtól. Ám mikor egy nap megtudod, hogy a te családod is érintve volt, összezuhansz. Apám a halála előtt néhány évvel vallotta be, hogy tizenöt évesen végignézte, amint az édesanyját és a nővérét meggyalázzák a „ruszkik”. Émelyegni kezdtem. Máig összeszorul a szívem, ha magam elé idézem azt a nyári éjszakát: az erős, harsány apám ül a kerti padon, és hangosan zokog… A titok, a fájdalom iszonyú hangos tud ám lenni, ha kimondják! Ezért is tartottam fontosnak, hogy ha az Angyal a földi pokolban bemutatok egy magyar női sorsot, akkor Antóniát is erőszakolják meg a háborúban. Órákig tudnám mesélni, melyik könyv hogyan született meg. A Hírek rabjai című politikai krimit már úgy írtam 2018-ban, hogy tudtam, hazatérek húsz év után Ausztriából. Ezzel a könyvvel akartam elbúcsúzni Bécstől, amely ekkor már bőven benne volt a menekültválságban. Nagyon fáj a szívem, hogy ott kell hagynom a barátaimat, a várost, amelyet annyira szerettem, de azt is tudom, hogy Bécs is megváltozott. Mint már mondtam, a fiam miatt jöttünk haza, mert hétévesen megígérte apámnak a halála előtt, hogy magyar színekben fog korcsolyázni.

– A fiának egyengette a hazatérését, de ön a semmibe jött haza?

– Igen, a semmibe ugrottam. Csak abban bíztam, hogy mindig volt az életemben egy védőháló, egy láthatatlan kéz, amely elkapott. Több mint egy évig nem tértem magamhoz az új közeg miatt. Minden ismeretlen volt számomra. Apám a szavát adta Pepének a búcsúzásnál, hogy mindig érezni fogja, miután hazaköltözött a Jóistenhez, és ha ugrik a jégen, felemeli, mint egy hópihét. A fiam hitt ebben, és ez nekem is kapaszkodó volt. Kimentem hát apám sírjához, és azt mondtam neki: „Öreg, itthon vagyunk, hazahoztam az unokádat. De most már ne csak Pepét emelgesd, hanem engem is!”

– És ekkor jött a felkérés, hogy legyen az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnöke.

– Igen. Tüdőgyulladással feküdtem a pesti lakásomban, mikor megcsörrent a telefonom és jött a felkérés, időpontot is kaptam Erdő Péter bíboroshoz. Mily érdekes, egyből felgyógyultam! A kongresszus szó szerint a túlélést és az újjászületést jelentette nekem.

– Milyennek látta belülről az eucharisztikus kongresszust?

– Ritkán fogom fel a jelennek az ajándékait, de egyből megértettem, hogy itt most történelmet írunk. Gyerekként is sokat hallottam az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszusról. Volt egy szomszédom, aki az angolkisasszonyokhoz járt iskolába. Ő mesélte, hogy egy osztálytársa nagyon várta a nagy eseményt, de előtte nem sokkal torokgyulladást kapott és belehalt. A kongresszuson osztogatott szentképeken az övé volt az angyal arca. Nagyon megfogott, hogy bíboros úr kezdettől fogva azon dolgozott, merjünk ugyanolyan jók lenni, mint 1938-ban, de a mai idők emberéhez szólva. Az unokáimnak is mesélni fogom, hogy belülről láthattam Kelet és Nyugat találkozását, amit Erdő Péter képes volt összehozni. Nagyszerű dolgok történtek: eljött Ferenc pápa a zárómisét bemutatni, a világ minden részéről voltak itt bíborosok, érsekek, sőt Bartholomaiosz pátriárka is.

– A történelem pedig tovább íródik. Néhány hete Rómában Erdő Pétert kísérve testközelből élhette át a pápaválasztást…

– Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely életének felét II. János Pál határozta meg, tehát sokáig azt sem tudta, mi az, hogy konklávé. XVI. Benedek és Ferenc pápa megválasztását távolról figyeltem, de most megadatott a lehetőség. Nagyon megérintett a konklávé körüli hangulat. Amikor például a Szent Márta-házba való költözése előtt felvettünk bíboros úrral egy pár perces videóüzenetet, ott álltam az operatőr mellett, és folytak a könnyeim. Nem éppen sajtószóvivőhöz illő volt, de végigfutott rajtam, hogy mi van, ha ő most bemegy a Vatikánba és nem jön haza velünk.

– Hogy élte meg a Szent Péter téren a legfontosabb pillanatokat?

– Szemmel látható volt, hogy igenis létezik a keresztény világ! A konklávé első napján, amikor 99 százalékban biztosak lehettünk benne, hogy fekete füst fog felszállni, a hivatalos becslések szerint 45 ezer ember várakozott türelemmel. Másnap kora este, amikor felszállt a fehér füst, az tényleg olyan volt, mint valami giccses amerikai filmben: az emberek felugrottak a helyükről, ott hagyták a kávét, eldobták a fagyit, a buszok megálltak, leugráltak az emberek, szóltak a dudák, megkondultak a harangok, mindenki rohant a Szent Péter térre és mindenki ölelgette a másikat: „Habemus papam!” Amikor pedig kijött XIV. Leó pápa az erkélyre, és a feltámadt Krisztus szavaival szólt – Békesség nektek! –, szó szerint örömtáncot jártunk addig számunkra ismeretlen emberekkel. Nem volt időnk azon bosszankodni, hogy nem működik a telefon, hogy nincs internet, hogy nem tudunk élő adást csinálni.

– A konklávét teljes, szigorú titoktartás övezi. Annyit azért el tud mondani, hogy milyennek látta XIV. Leó megválasztása után Erdő Pétert, akit előzetesen a pápaságra esélyesek között emlegettek?

– „Bíboros úr, boldog vagyok, hogy hazajön velünk!” Ezekkel a szavakkal köszöntöttem a Pápai Magyar Intézetben, ő pedig mosolygott. Leültünk beszélgetni, de tudtuk, mit lehet és mit nem lehet kérdezni. A konklávét olyan fokú titoktartás övezi, hogy nem létezik az a helyzet, hogy én bármit „hallanék” tőle. Olyannyira nem, hogy régebben is, amikor kérdeztem tőle valamit XVI. Benedek megválasztásával kapcsolatban, mintha meg sem hallotta volna. Pedig nagyon érdekelt volna, hiszen Benedek pápát személyesen ismertem, még Ratzinger bíborosként Ausztriában hallgattam dogmatikát tőle. Erdő Péternek ez a harmadik konklávéja volt, soha nem beszélt a korábbi kettőről sem, erről sem fog. Ő rendkívül fegyelmezett ember. Különben nagyon sajnálom, hogy Magyarországon sokan nem látják és érzékelik azt a tiszteletet iránta, ami külföldön övezi.

– Mire gondol?

– Amikor Rómában bárki megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön rávágták a nevét, hogy Cardinal Erdő. Nem volt olyan pap, újságíró vagy egyszerű turista, aki ne ismerte volna őt, ne hallott volna róla. Hihetetlen népszerűség és tisztelet övezi külföldön. Amikor Ausztriában teológiát tanultam, nem fogadtak el jó pár vizsgámat. De amikor látták, hogy az egyházjogot Erdő Péter tanította, akkor felemelte a kezét az ottani professzor: ó, hát ha Cardinal Erdőnél tanult, akkor rendben van! Ekkora szaktekintély. Mondok még egy példát: a fiam most éppen Kanadában van edzőtáborban. Torontóban élnek rokonaink, és Pepe két kisgyereknek lett a keresztapja. A kanadai atya boldogan újságolta a közösségének, hogy ez a magyar fiú személyesen ismeri a magyar bíborost, akiről aztán ódákat zengett.

– Ha jól tudom, Az Ég tartja… trilógia harmadik darabját, a Szent Margitról szóló könyvét is Erdő Péter inspirálta.

– Így is mondhatjuk. A Szent Erzsébetről szóló Az Ég tartja a Földet című könyvre Szikora Róbert kért fel, régi álma vált valóra, amikor a világ leghíresebb magyar szentje színpadra került. Az Ég tartja a Királyt regényemet, amely IV. Béla története, a fiamnak címeztem, mivel akkor döntött úgy, hogy visszatér külföldre korcsolyázni, mert itthon nem becsülték meg. Szólnom kellett Pepéhez, és IV. Béla hányattatásaival el tudtam magyarázni neki néhány dolgot. A királyt is megsértették, elárulták, sok mindent elvettek tőle, de a hazáját nem adta! Azt hittem, itt megállhatok, nincs bennem több történet. Aztán eljön 2023 januárja, amikor a Margitszigeten a kolostorromoknál bemutatott szentmisén Erdő Péter mondott egy szentbeszédet Béla lányáról: „Szent Margit nem fegyveres hőstettet vitt végbe, hanem engesztelt, imádkozott, hősiesen gyakorolta a segítő szeretet cselekedeteit, Istentől kérte a bocsánatot mások bűneiért: apját és bátyját így békítette ki. Ezzel mentette meg hazánkat egy öngyilkos polgárháborútól.” Micsoda áthallás ez a mai korra, a végletekig megosztott magyar társadalomra, gondoltam akkor. Nem ártana most sem egy Szent Margit közénk!

– Sokan gondolják úgy, hogy a régen élt szentek már nem mondanak semmit a ma emberének. Ön viszont azt bizonyítja a könyveivel, hogy nagyon is velünk élnek és példaként szolgálnak a mindennapi életünkben.

– Sokáig én is így gondolkoztam, amíg meg nem ismertem alaposan Szent Erzsébet történetét. Szikora Robinak nem is mondtam igent rögtön. Erzsébet egy modern nő volt 800 évvel ezelőtt, és ha a mai korban élne, ugyanígy cselekedne. Nemcsak attól volt szent, hogy sokat imádkozott, böjtölt, hanem attól, ahogy szeretett. Még azt is, akin nem volt mit szeretni. Margitnál nehezebb dolgom volt. Gárdonyi és Kodolányi azt emelik ki, hogy mennyire aszketikus életet élt. Tudtam, hogy ezzel én már nem tudok megszólítani embereket, és itt jött Erdő Péter bíboros homíliája. Rájöttem, hogy nekem az a dolgom Margittal, hogy általa üzenjek a XXI. századnak: emberek, térjetek már észhez, hát mit tesztek egymással? Margit megérteti a szeretteivel, akik a hatalom megszállottjai, hogy ha gyűlölködnek, sehova nem jutnak. De ha betartják a törvényeket, ha imádják Istent, ha tisztelik a boldogságos Szűz Máriát, akkor „az ég megtartja a hazát”.

– Min dolgozik most?

– Egy karácsonyi történeten. Sok mindennek neveztük már az elmúlt évtizedekben a karácsonyt. Volt már fenyőünnep, a szeretet ünnepe, elvesztünk az ajándékok között, tele voltak a wellnesshotelek… Én viszont ráirányítom a figyelmet az ősszeretetre, elviszem az olvasókat a Kisjézus jászolához. Nem betlehemi történetet írok, hanem egy modern történetet. Hozom a mindennapi gondokat, kavargó érzelmeket, de a közös nevező a Gyermek lesz, és az utolsó szó: az igazi szeretet.