Angyal Munkács felett
– Édesapja, Pákh Sándor volt az ötletszerző…
– Ő 1924 óta szeretné visszaállítani a turulmadarat a helyére. Miután lefűrészelték az emlékműről, a harmincas években szó volt arról, hogy áthozzák Sátoraljaújhelyre, ám az akkori magyar miniszterelnök megkeresésére a csehszlovák külügyminisztérium az válaszolta, hogy beolvasztották. Ez persze nem volt igaz, az első bécsi döntés után a honvédség megtalálta a vár udvarán. Gondolom, a világháború miatt nem került sor a visszaállítására, s a szovjetek 1945 májusában aztán valóban beolvasztották. Vörös csillagok készültek belőle, amelyekből jutott Munkácsra, Kárpátalja több falujába, Csehszlovákiába, sőt Magyarországra is. A szobor két lábfeje azonban megmaradt, apámnak sikerült valahogyan megszerezni, és éveken keresztül dugdosnia, mint a remény jelképét. Amikor aztán megtörtént a rendszerváltás, és Ukrajna önálló lett, a szüleim újra aktívan részt vettek a munkácsi társadalmi életben. Csaknem két évtizednyi munkába telt, de teljesült édesapám álma. Nemsokára a 101. születésnapját ünnepli.
– Hogyan sikerült elérni, hogy ezt az ukrán hatóságok teljes mértékben támogassák az újraépítést?
– Szerepet játszott benne, hogy odavittük a Munkácsy-kiállítást, ami fantasztikus sikerrel zárult. Másrészt az utóbbi időben többször is Munkácsot választották az ukrán–magyar találkozók helyszínének, így nemrég járt itt Viktor Juscsenko államfő és Sólyom László köztársasági elnök, tehát ebből a szempontból is megnőtt a város jelentősége. Magyarország most már EU-tag, és efelé kacsingat Ukrajna is, a jelenlegi vezetés pedig belátja, hogy az oda vezető út részben rajtunk keresztül húzódik, így jobb barátkozni, mint viaskodni. Mindemellett Munkács Kárpátalja első számú turisztikai nevezetessége, s a szobor a vár történelmi jellegéhez tartozik, így a megyei és a városi vezetők százszázalékosan az ügy mellé álltak. Aktív szerepet vállalt a munkácsi vár igazgatója is, aki egyben a kárpátaljai kormányzó fia, az apját meg is vádolták azzal, hogy magyar származású. Az ukránok egyszerűen megértik, hogy ez a terület több mint ezer évig Magyarország volt, és ezen nem lehet változtatni. Még az ukrán érdemrend nagykeresztjét is megkaptam a kultúrában és a műemlékek visszaállításában elért sikerekért.
– Hogyan fogadták a munkácsi magyarok a szobrot?
– Mivel elég gyakran járok vissza, tudom, hogy egy ilyen gesztus szimbolikus jelentőséggel bír. Akár a munkácsi kiállítás, ez is egy kulturális, ünnepi esemény, főképp, mert sikerült a magyar szabadságharc 160. évfordulójával összekötni. Most szeretnénk az avatáshoz megnyerni egy prominens magyarországi személyt.
– Maga a visszahelyezés is igen látványosra sikerült.
– Kényszerűségből, elég drága is lett. A bronzszobor ugyanis körülbelül egy tonna, s csak teherszállító helikopterrel lehetett a helyére tenni. Nem volt megfelelő szállítóeszköz sem Kárpátalján, sem Szlovákiában, végül egy Kremencsug nevű ukrán városból, több száz kilométerről kerítettünk egy MI8-ast, és valóban nagyon látványos volt, ahogy körberepült a város felett a hatalmas, hatméteres fesztávolságú, és több mint két méter magas szoborral. Ez volt a legnagyobb millenáris emlékmű a hét közül, 25 méteres obeliszkkel, amire a három eredeti kurucfejet is vissza tudtuk tenni, ezeket is apám szerezte meg. Maga a szobor viszont nem az eredeti másolata, hanem egy ungvári szobrászművész, Belény Mihály saját alkotása, aki végigjárta Magyarországon az összes turult. Fantasztikus szobrot sikerült alkotnia, aminek angyalra emlékeztető alakja lett. A megbékélés madarának szántuk.
– Valódi kulturális misszió a Munkácsy-kiállítássorozat is.
– Nagy sikernek tartom, Kecskeméten már a 935 ezredik látogatót üdvözöltük, s ezután még Esztergomban, aztán Székesfehérváron mutatjuk be. Mindig is az volt az álmom, hogy az összmagyarság tíz százalékát elérjük, de ha ez nem is sikerül, az egymillió látogató összejön. Ráadásul több külföldi ajánlatot is kaptam, az ukrán kulturális miniszterelnök Kijevbe invitált minket, és tárgyaltunk már oroszokkal is Moszkváról. Ami viszont biztos, az Bécs jövő tavasszal, illetve Amerika, ahol többen is jelentkeztek, főleg a magyarok lakta Cleveland. Én New Yorkban is szeretném bemutatni, egy neves múzeumban már elfogadták a koncepciót, de sajnos leváltották az igazgatót, így most más utakon járunk. Három éve vándorol a kiállítás, szakértők szerint lassan pihentetni kell, de azután folytatjuk, az én fogam Párizsra fáj, amire van remény, mert Bécs az előszoba.
– Igaz, hogy megveszi a Krisztus Pilátus előtt című képet is?
– Szívesen megtenném, mert valóban különleges élmény együtt látni a három festményt. Amikor a Golgotát megvásároltam, még úgy gondoltam, építek neki egy saját kiállítótermet a birtokomon, és eljárok oda nézegetni. Amikor azonban elmentem a Déry Múzeumba, és megláttam őket együtt, rájöttem, hogy több mint százezer embert vonzanak évente, már hülyeségnek tűnt ez az ötlet. A Krisztus Pilátus előtt most a Hamilton Galéria tulajdona, és 2010-ig adózási okok miatt nem adhatja el. Amikor ez az idő lejárt, megpróbálom megszerezni. Igazából nem illik oda, és nincs is helyük kiállítani.
– Miért Munkácsy?
– Lokálpatriotizmusból kezdődött, és a családunk birtokában volt egy pici rajza is, amit annak idején sikerült kicsempésznünk. Volt azért egy pragmatikus oldal is, a kilencvenes évek elején több jó Munkácsy-kép jelent meg az aukciós házakban Amerikában és Londonban, amikből sikerült néhányat megvennem. Aztán itt is beindult az aukciós élet, s mindeközben rájöttem, hogy Munkácsy a legnagyobb magyar festő, aki embernek is nagyformátumú volt. Úgy voltam vele, hogy ha valakinek van lehetősége gyűjteni, akkor a legjobbat gyűjtse. Most is vettem egy Munkácsyt néhány napja, amelyet a Nemzeti Galériában mutatunk be nemsokára, egy teljesen ismeretlen kép az 1880-as évek első feléből, egy férfi-portré a barátjáról, Julienről, amit még dedikált is neki. Franciaországból került elő, Van Dyck stílusú festmény, véleményem szerint Munkácsy egyik legjobb portréja, ha nem a legjobb, amit én láttam eddig. Esztergomban már látható lesz az új kiállításon. Mostanában egyre több képe kerül elő, ugyanis ma már horribilis összegeket lehet értük kapni, s ha valakinek hat vagy tíz éve nem volt érdemes leakasztani a falról, akkor most már nagyobb eséllyel megteszi, hiszen 150 vagy 200 millió forinttal már lehet kezdeni valamit. A képek zömét valaha dúsgazdag amerikaiak vásárolták meg, s felakasztották Tiziano, Rembrandt képei mellé, ám a hozzá való kötődés a következő generációban már nem volt olyan erős, és a mágnások gyakran odaadományozták őket múzeumoknak, persze olyan feltétellel, hogy ezeket nem szabad eladni. Mostanra többnyire már sem az adományozó, sem az utóda nem él, így az igazgatósági tanács szépen eladja és épít belőle egy új szárnyat. A másik jellemző irány, ahonnan a képek előkerülnek, hogy az ismertebb magyar családok ott kint már a második-harmadik generációnál tartanak, ők talán már nem is beszélnek magyarul. Valaki azt mondta, s ez nagyon igaz: előbb-utóbb minden jó gyűjtemény múzeumban köt ki, csak idő kérdése.
– Mit szeretne nagyon megszerezni?
– Két fontos főművét, mindkettő amerikai közgyűjteményben van, és sajnos nem sietnek eladni. A Milton esetében megvillant egy kis remény. Jelenleg a New York-i könyvtár tulajdonában van, egy Kennedy ajándékozta nekik, most is ott lóg a falon. A jelenlegi vezetők azonban rájöttek, hogy ez nem képtár, és eladtak néhány festményt. Valószínű, hogy az első lépés után megteszik majd a másodikat is. A másik képről nem mondok semmit, mert arról még nem is tárgyaltam, de megvan a koncepcióm, hogyan lehetne a múzeumból kiemelni. Egy kormányzótól kapták, de most már ötven-hatvan éve az alagsorban áll, restaurációra szorul, amit ők nem tudnak megoldani. Ez a két kép meghatározó darabja lehetne a gyűjteményemnek, egyiket sem látták még Magyarországon, és ha nem is sikerül a tulajdonjogot megszerezni, az az elképzelésem, hogy mindkettőt hazahozom kiállítani.
– Minden Munkácsyt megvesz?
– Nem, csak azt, ami tetszik. Az más lapra tartozik, hogy változik az ízlésem, így megbántam néhány elszalasztott lehetőséget. Sokszor pedig hallgattam a szakemberekre, akik gyakran megállítottak a vásárlásban, hogy ez már nem éri meg, lesz még más, és hasonlók. Soha nem jött be, soha nem volt más. Volt egy ilyen eset a Christie’s-nél, s egy dúsgazdag befektető vette meg a képet, le is mondtam róla. Mit ad Isten, ez az ember csődbe ment. Hatalmas gyűjteménye volt, s ami bosszantó, hogy a felesége épp magyar származású volt, így amikor sorban elkezdték árulni a képeket, mindig azt mondta, hogy mindent, csak azt nem. Végül a dupláját fizettem érte.
– Van olyan képe, amit befektetési szándékkal vesz meg?
– Az üzleti megfontolás csak akkor aktualizálódhat, ha elad az ember. Én még soha képet nem adtam el. Ráadásul a képen a vásárlásnál kell keresni, nem az eladásnál. Szintén nem az én megállapításom, de teljes mértékben osztom: a jó képet nem lehet túlfizetni. A probléma az, s ezt tapasztaltam, hogy a közepes kép ára nem megy fel igazán. A jó alkotásé viszont igen, úgyhogy megéri megfizetni. A teljes gyűjteményem negyedét adja Munkácsy, a többi alkotás a huszadik század első harmadából származik, s ezeknél más a koncepció, itt csak főműveket vásárolok, nem művészekre állok rá. Persze itt is fontos, hogy tetsszen nekem és a feleségemnek, hiszen ezek díszítik az otthonunkat, együtt élünk velük. Természetesen a képeket kezelni kell, néha restaurálni, és a biztosításuk is, főleg a Munkácsyaké, hatalmas összegeket emészt fel. Mindemellett egyik képemtől sem válnék meg soha, és remélem, nem is kerül rá sor. Az más kérdés, hogy a gyerekeim kötődnek-e majd hozzájuk. Mindenesetre mindig viszem őket a kiállításokra.
Fehérváry Krisztina