Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

Csókakő egy kicsiny zsákfalu a Vértesben. Noha nincs messze sem Székesfehérvártól, sem a borvidék névadójától, Mórtól, a vonat is épphogy megáll itt, pontosabban a közeli Bodajkon. Csak úgy, véletlenül, nem téved errefelé az ember. Hacsak nem a csókakői várra kíváncsi, amely az 1200-as évek végétől a török időkig fontos stratégiai szerepet töltött be a „Fehérvárra menő hadi út” ellenőrzésében. A Csóka-hegy sziklaplatóján épült, a Csák nemzetség által építtetett gótikus építmény alatt van azonban egy másik, jóval szerényebb vár is. Ennek ugyan nincs sok évszázados története, és birtoklásáért sem folytak vérre menő csatározások. A béke és a nyugalom szigeteként „csupán” látogatóit várja. Védője egy játékos kedvű kutya, aki örömmel fogad mindenkit, csakúgy mint a házigazda, Angyal Zsuzsa fazekas- és mézesbábos népi iparművész. Az Angyal-vár az ő otthona és egyben a műhelye is, itt készülnek például a már messziről jól beazonosítható, kvircedli mintás faliképek, edények és kávéskészletek.

De hogy mi is az a kvircedli, azt Angyal Zsuzsa is csak bő egy évtizede tudja. Csókakőre való költözése előtt találkozott először ezzel a babapiskótához hasonló, borba mártogatós ünnepi süteménnyel, amelyet még a XVIII. század elején hoztak magukkal a Mórra és környékére betelepülő németek. Készítéséhez elengedhetetlen egy fából készült, téglalap alakú forma, amit többnyire a sváb hagyományokhoz szorosan kötődő, negatívba faragott virág- és állatmotívumok díszítenek.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Csuporné Angyal Zsuzsa

– Mivel a fazekasság mellett a mintázott tészták, így a mézeskalács-készítés, vagyis a mézesbábosság is közel áll hozzám, „mézes-mázasnak” is szoktam nevezni magamat – mondja viccesen. Majd elmeséli azt is, hogyan talált egymásra műhelyében az agyag és a kvircedli.

– Mézesbábosként először magát a süteményt szerettem volna „terjeszteni”, ám hiába próbálkoztam, senkinek sem kellett. Így aztán fogtam magam, összegyűjtöttem vagy száz különféle kvircedlimintát, ezeket a legjobb fafaragókkal elkészíttettem, és végül nem a tésztába, hanem az agyagba nyomtam. Először hűtőmágnesek születtek, de féltem, mit szól majd hozzájuk a hagyományőrző kézműves-társadalom. Aztán megnyugodtam, hiszen végtére, ha e tárgyakon keresztül is, de sikerült becsempésznem a konyhákba ezeket az elfeledett népi motívumokat, felidézve velük a cserépkályhák hangulatát. Időközben pedig továbbléptem, hiszen amint egymás mellé tettem a különböző mintákat, rájöttem, hogy különleges fali kompozíciókat tudok belőlük varázsolni. Sok-sok évnyi kísérletezés után ma már ott tartok, hogy a kvircedliminták ott vannak a bögréimen, kaspóimon és a használati-tálaló edényeimen is.

Korábban írtuk

A már-már védjegyévé vált kvircedlimintás képeken és -készleteken túl Angyal Zsuzsa vára igazi kincsesbánya. Változatos mintájú kalácssütőivel népi iparművésszé vált, ecsetes díszítésű, erdélyi szász motívumokkal díszített szépséges konyhai kerámiáit és az ezekhez tartozó fali csempéket az egyik legrangosabb népművészeti elismeréssel, a Gránát­alma díjjal jutalmazták. A játékos, ám éppen ezért teljesen spontán és kiszámíthatatlan ruggatott díszítő technika újrafelfedezéséért pedig a X. Alföldi Fazekas Triennálén díjazták.

Kicsiny műhelyében minden megtalálható, amire csak egy fazekasnak szüksége lehet: a lapnyújtó, a korong és egy apró, ám annál modernebb kemence. Itt készül minden, és itt formálódik gyűjteménye is.

– Rövid idő alatt nagyon sokat éltem, sok szeretett tárgy vesz körül, de nem ragaszkodom mindenáron hozzájuk – szögezi le Angyal Zsuzsa. – A lényeg, hogy dolgozhatok. Az agyaggal való örök szövetségemet érdekes módon egy gyerekkori traumának köszönhetem. Balkezes vagyok, ami régebben még óriási baj volt. A tanító néni ezért mindenáron át akart szoktatni, és eközben porig alázott. Csak akkor nyíltam ki, és találtam újra magamra, amikor egy balkezes szobrásztanár szakkörén agyagot vehettem a kezembe. Azóta erről szól körülöttem minden, és nem volt olyan pillanata az életemnek, hogy ne lettem volna a közelében.

Angyal Zsuzsa élete azóta is olyan, mintha egy előre megírt koreográfia szerint, sorsszerűen zajlana. Férje, a közelmúltban elhunyt Csupor István fazekas-néprajzkutató volt, akinek sok más mellett a hagyományőrzés iránti elkötelezettségét is köszönheti. És akivel együtt 1991-ben létrehozta, majd közel két évtizeden át vezette a Kresz Mária Alapítványt, aminek segítségével megvalósították a névadó álmát: egy olyan műhelyt alakítottak ki, ahol a magyar fazekasság elméleti és gyakorlati tudása együtt, egy helyen van jelen. Itt talált rá másik életfeladatára, a tanításra és nevelésre is, amelyet talán soha nem lehet abbahagyni. Hiszen „az elődeink által ránk hagyott mesterségbeli tudást és az abból fakadó örömöt egyszerűen tovább kell adni a következő nemzedéknek”.