Apollón vándorai
– Negyven év nagy idő. Mi az, ami újra és újra a színpadra csalja önöket?
– Van múltunk, ami összetart, és mindig vannak új terveink: ez a kulcsa annak, hogy ma is örömmel játszunk együtt. Ám a legfontosabb a folyamatosság, hogy ma is ugyanazt csináljuk, éppen olyan lelkülettel és hozzáállással, mint a kezdetekkor. Emellett a közönség szeretete visz minket tovább. Koncerteztünk már kórházban, óvodában, templomban, börtönben, állatkertben, úszómedencében, a Tudományos Akadémián és kocsmában is. Megfordultunk Hollandiától Japánig, Dél-Amerikától Németországig sokfelé. Nagyon szép emlékünk az 1981-es erdélyi koncertturné, a magyarországi együttes jelenléte óriási dolognak számított a közönség köreiben, nekünk pedig életre szóló élményt jelentett a velük való találkozás.
– Műfajt teremtett a Kaláka?
– Ösztönösen nyúltunk a versekhez. A Kaláka megalakulásakor a versek megzenésítése még érintetlen terület volt. A Bem rakparti művelődési házban, a Tolcsvay-klubban léptünk először színpadra 1969 decemberében, ha jól emlékszem, Radnóti-, Weöres-, Arany- és Petőfi -verseket játszottunk. A koncert olyan jól sikerült, hogy még az újságok is írtak róla. Miért alakult így? Egyszerűen érdekelt minket az irodalom, a zene. S azt hiszem, valami hiányzott az emberek életéből, ezt az űrt töltöttük ki a versek megzenésítésével. Nem volt menedzserünk, tizenkilenc évesek voltunk, azt sem tudtuk, mi lesz holnap, nemhogy negyven év múlva! De ne felejtsük el, akkoriban sokkal nagyobb ázsiója volt az irodalomnak, mint manapság. Ha bementem egy könyvesboltba, sokkal több verseskötetet láttam a polcokon, mint ma. Fontosabb volt a költészet, hiszen más társadalmi szerepeket is átvállalt, ezek persze a mai, átformálódott társadalomban már értelmüket vesztették. Egyébként nem lettünk sosem divatos zenekar, nem kapott föl minket semmiféle divathullám, hogy aztán törvényszerűen leejtsen.
– Mi fordította érdeklődésüket a zene felé?
– A testvéremmel, Gryllus Vilmossal mindketten Kodály-koncepciójú általános iskolába jártunk, ahol nem zenészeket képeztek, hanem nyitott embereket. Szerencsések voltunk, mert ez volt az első olyan iskola, amit még Kodály alapított Budapesten. Nagyon jó pedagógusaink voltak. Akkor, gyerekként számunkra mindennapos élmény volt Kodály Zoltán látogatása, de megfordult az iskolai falai között Dmitrij Sosztakovics, Yehudi Menuhin és még sok híres zeneszerző, zenész és pedagógus a világ minden tájáról, csodálni, milyen nívós oktatás folyik Magyarországon. Naponta volt énekóra, heti több alkalommal hangszeres képzés, kóruséneklés, néptánc. Az ötvenes évek végén még sehol sem volt a táncházmozgalom, amikor mi már néptáncot tanultunk. S mindentől függetlenül még a szünetben is, csak úgy, kedvtelésből énekeltünk. Ez nagyon hiányzik a mostani általános iskolai képzésből.
– A zeneoktatás hiánya mitől foszthatja meg a diákokat?
– Nemcsak az a probléma, hogy kevesebben lesznek a zene iránt érdeklődő gyerekek, hanem az is, hogy a diákok általános műveltsége csorbát szenved, kevésbé lesznek nyitottak. Már az ókorban is tudták, hogy a zene sokkal több, mint kellemes időtöltés. Sok mindent képes előhívni az emberben, nem véletlen, hogy a legjobb eszköz az érzelmek, a gondolatok közlésére. Éppen ezért is létezik annyiféle muzsika a meditatívtól az ünnepi alkalomból született darabokig.
– A zene mivel gazdagíthatja a verset?
– Sokan kérdezik tőlünk, hogyan tudunk elénekelni ennyi dalt anélkül, hogy megunnánk? Popzenészektől hallottam, hogy belefáradnak egy idő után egy-egy sláger éneklésébe. De egy Ady-versbe nem lehet beleunni, az húzza magával az előadóját. És éppen ez a helyzet Kányádi Sándor, József Attila, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc vagy Petőfi Sándor költeményeivel is. Egy vers teljes asszociációs körét a zene ugyan nem adhatja meg, de kinyithatja olyan irányba, amire az olvasó nem is gondolt volna. Nem beszélve arról, hogy énekelve könnyebb a verset megjegyezni. Egyébként a költészet zene, csak a könyvnyomtatás megjelenése óta levált a dallamról. A Hangzó Helikon sorozatunk éppen arra vállalkozik, hogy újraegyesítse a dallamot és a szöveget. A verseket olvasni is lehet e kiadványokon és hallgatni is, zenében újraértelmezve. Mint a fénynek, a költészetnek is kétféle a természete: akusztikus műfaj, nem csak olvasott.
– A közönség igényei nem változtak az eltelt évek alatt?
– Most mondhatnám azt, hogy a fogyasztói társadalom átformálja a lelkeket, de a közönség és a mi kapcsolatunkban nincs változás, a koncerteken ugyanaz a viszony alakul ki közöttünk, mint harminc évvel ezelőtt. A közönség tájékoztatása lett sokkal bonyolultabb. Régen, amikor készültünk a Kaláka fesztiválra, egyszer elmondtuk a tévében, hogy mikor lesz a program, és mindenki tudta. Most nyolc csatornához kell elmennem interjút adni, és még mindig csak kevesen tudják. Erre kell energiát fordítani, miközben az élő produkciók nem kellenek a tévécsatornáknak. Nincsenek élő irodalmi műsorok sem, talán a Duna TV az egyetlen kivétel. Félreértés ne essék, van kulturális adás, de ezek kizárólag riportokból állnak. Ha elmegyek egy tévéhez, a szerkesztők megelégednek azzal, hogy bevágnak az interjú alatt egy Kaláka-felvételt, és ezzel el van intézve. Már nincs igény az élő dalra. Minden csatorna a szent nézettség bűvöletében él, s attól félnek, hogy a néző átkapcsol, ha a főműsoridőből tíz percet a klasszikus zenére vagy a költészetre szánnak. De ez nem csak nekünk hiányzik.
– A népzene azonban újra reneszánszát éli. Ám sokan attól félnek, hogy a népzene házasítása a könnyűzenei műfajokkal devalválja az örök értékeket. Ön szerint a népzene hasznosítható alapanyag, vagy inkább múzeumok ajtaja mögött a helye?
– A zene természete, hogy állandóan változik. Mindig is kapcsolatban voltak egymással a kultúrák, így a zenéjük is. Nem véletlen, hogy a szomszéd népek muzsikája hat egymásra, sőt, vannak helyek, ahol alig különböznek egymástól. Például az erdélyi Mezőségen a román és a magyar muzsika annyira hasonlít egymásra, hogy ha valaki nem ismerős ebben a kultúrában, nem is tudja megkülönböztetni. S mióta ennyire kinyílt a világ, és mindenféle zenét hallhatunk – legyen az népzene, világzene vagy jazz –, logikus következmény, hogy ezek keveredhetnek. S olykor igen izgalmas találkozások születnek. A Kaláka esetében mindig a vers határozta meg a zenei stílust. A hetvenes évek elején énekeltünk latin-amerikai, olasz, indiai népzenét, és még ki tudja, hányféle nép muzsikáját, s ezért a zenénkben éppúgy felfedezhetők voltak a népzenei elemek, mint a dzsesszes, rockos megoldások. Mondta is egyszer nekem egy riporter egy külföldi rádióadásban, hogy a világzene első hangjait ő a Kaláka koncertjén, a Vízivárosi Pinceklubban hallotta először. De azért ne legyenek illúzióink, a világzene nem művészeti ág, hanem egy fiók a zeneipar óriási szekrényében, amelybe újabb előadókat lehet belegyömöszölni. A világzene sokszínű dolog, s ha valaki jól csinálja, akkor keverheti akár az eszkimó zenét a tajgai muzsikával, szívesen meghallgatom. Ha pedig nem szól jól, mindegy, hogy hiteles-e. Igaz ez ránk is: ha elénekelünk egy Arany János-verset, és rosszul csináljuk, a vers tűnik rossznak. Vagyis az utolsó lépcső mindig a produkció, s ha a produkció pocsék, nem fog hatni az emberekre.
Szentei Anna
GRYLLUS DÁNIEL
1951-ben született Budapesten.
1969-ben Gryllus Vilmossal, Radványi Balázzsal és Mikó Istvánnal alapította a Kaláka zenekart.
1974-ben diplomázott a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán.
1980 júliusában a Kaláka rendezte Kelet-Közép-Európa első folkzenei fesztiválját a Diósgyőri Várban. A Kaláka fesztiválon azóta három évtized alatt háromezer fellépő vett részt a világ minden tájáról.
A Kaláka jelenlegi tagja Becze Gábor, Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos és Radványi Balázs. A magyar és más nemzetiségű költők verseit megzenésítő zenekar nevéhez eddig huszonhat lemez, ezer dal fűződik. Olyan népszerű rajzfilmsorozatok muzsikáját szerezték, mint a Magyar mondák, a Magyar népmesék vagy a Mesék Mátyás királyról. A zenekar tagjai 2000-ben Kossuth-díjban, 2004-ben Prima Primissima díjban és még számos egyéb elismerésben részesültek.