Arckép – Barják Gyula
– Honnan erednek a családi gyökerei?
– Anyai nagyszüleim a trianoni határ túloldalán voltak kisbérlő földművesek, kétszázhuszonöt holdon gazdálkodtak, és Trianon sodorta át őket a palóc Olimposzon, a Karancs hegyén, ide Nógrád megye déli felébe. Gyalogosan keltek át az erdő borította részen, mert ha a frissiben létrehozott határátkelőn jöttek volna, nem hozhattak volna magukkal szinte semmit. Elég nagy lélekszámú család voltak, igen fájhatott nekik, hogy egy élet munkáját, amiért dolgoztak, ott kellett hagyni. Édesanyámék heten voltak testvérek, abból egy volt fiú. A szomszéd községbe, Karancsaljára ment férjhez, én ott születtem 1948-ban. Édesapám bányászcsaládból származik, errefelé sokan éltek bányaművelésből. Ezen a környéken már az 1880-as években folytak kutatások, jó néhány aknát nyitottak akkoriban. Szorospatakra járt át dolgozni, az ottani szénbányába, huszonöt kilométerről, és már négyéves voltam, mikor ide költöztünk Nagybátonyba, hogy közelebb legyen a munkahelyéhez.
– Mi akart lenni gyerekkorában?
– A nyolcadik osztály vége felé nagyon készültem rá, hogy régész leszek. Az igazat megvallva rossz tanuló voltam, úgyhogy erre nem volt semmi lehetőségem, de fölfedeztem magamnak a könyvtárakat, jöttek egymás után sorban. Itt a városban mind a háromba jártam már gyerekkoromban, és már kora ifjúságomtól rengeteg történelmi könyvet olvastam. Nekem a könyvek jelentettek mindent, rajtuk kívül szinte semmi nem érdekelt az égvilágon. Ehhez jött serdülőkoromban a népdalok szeretete, belekeveredtem a helyi pávakörbe, és mikor a katonaság után elmentem a külszíni bányaüzemhez dolgozni, egyik alapítója lettem a bányász férfi kórusnak.
– Hogyan köszönt be az életébe a képeslapgyűjtés?
– Harminc évvel ezelőtt Szerencsen kirándulva a nejemmel megláttam egy táblát az egyik házon, hogy Képeslap Múzeum. Nem tudtam, hogy ha oda bemegyek, a látvány egy életre hatással lesz rám. Csodálatos mesevilággal találkoztam bent, és elhatároztam, hogy amint hazajövök, elkezdek én is képeslapot gyűjteni. Mostanra majdnem negyvenezer darab jött össze. Ezt a kis múzeumot itt, a házam hátuljában 1985-ben nyitottam meg egy régi terménytároló átalakításával. A kilencvenes években pár évig politizáltam, akkor kissé el is hanyagoltam a gyűjtést, de csalódva a politikában úgy döntöttem, inkább visszamegyek a történelemhez. Át is alakítottam a kiállítást, az lett a címe, hogy nemes Nógrád vármegye története, az őskortól 1950-ig. Akkortól kezdve minden lehetőséget megragadtam, hogy olyan szervezetekkel, egyesületekkel találjak kapcsolatot, akik a múlt kutatásával foglalkoznak.
– Kissé megüti az ember fülét az őskor szó. Képeslapokon ennyire régi történelmi korok is megjelennek?
– Igen, vannak például elképzelt őskori jeleneteket ábrázoló képeslapok is, akadnak régészeti kutatásokat bemutatók, el nem tudja képzelni, mi minden került rá valaha képeslapokra. Egy-két emberöltővel ezelőtt valóságos kultusza volt ennek a műfajnak, csak mostanra kihalt, egy mai tizenéves már azt sem tudja, mi az, hogy képeslap. Olyan is található köztük, amelyik ősi településrészeket ábrázol. Hogy csak egyet említsek, Fülek városa Nógrád vármegye legrégebbi települése, már a Római Birodalom idején Ptolemaiosz úgy írt róla, hogy Krisztus előtt százötven évvel az ország egyik legjelentősebb szarmata települése volt. Olyan is van, amelyiken bemutatják az ősi nemzeti viseletet, például nekem is van egy szittya nőt ábrázoló, akit a történészek szkítának, szakának is neveznek, ők a szarvasünő népe, a mi elődeink. Aki ide bejön, igencsak meglepődik, hogy ennyi témakört ölel fel a képeslap, néha megkérnek, hogy vegyem ki egyiket-másikat az üveg alól, hadd nézzék meg a hátulját, mert nem hiszik el, hogy valóban az. Sajnos az elmúlt évben elég kevés látogatóm volt, köszönhető ez annak is, hogy kitettem az árpádsávos zászlót, amit a helyi motorosklubtól, az Északi Járőrtől kaptam, ezt végig vitték magukkal, mikor a Magyar Királyság határain körbe motoroztak. Volt olyan érdeklődő, aki megállt a ház előtt, meglátta a zászlót, és visszaszállt a kocsiba, olyan is volt, hogy egész buszok mentek tovább, nem jöttek be. Egy ismerősöm azt mondta, őrültség, hogy kitettem, vegyem inkább be, de nem veszem, mert ez olyan lenne, mintha magamból vennék ki egy darabot. Nekem nem a piros-fehér-zöld zászló az ősi zászlónk, hanem az árpádsávos, mert ez már 1420 éve létezik, és akkor született az ősi alkotmányunk is. Ezt tagadjam meg? Ezt tőlem ne is várja senki!
– A Demokrata olvasói általában tájékozottabbak történelmünkről, de talán köztük is akad, akit meglep ez a tény.
– Éppen a közelben, a vasútállomás mellett tártak fel 977 bronzkori urnasírt, de a feltáró régész szerint eredetileg kétezernél valamivel több sírnak kellett lennie. Ez kezdett először foglalkoztatni, és így jutottam egyre több írásos anyaghoz. Mostanában kezd derengeni a történészeknek, hogy Árpád bejövetele valójában 590-ben volt, tehát 1420 évvel ezelőtt. De még a honfoglalás szó sem elfogadható, azért nem is használom, mert Árpád törzsszövetsége ide hazajött. Akkor ez a terület már sűrűn lakott volt, tele avar telepekkel, tehát mi éltünk itt, hiszen ha idegenek éltek volna, akkor nem jöhetett volna be. Tehát nem történt más, mint hogy népünk egy elvándorolt része visszatért. Hogy miért indultak el, mi volt a küldetésük, azt ma még nem tudjuk.
– A palócok múltjának kutatására is a képeslapok vezették rá?
– Igen, rengeteg folyóiratot kezdtem járatni, mióta a kiállítás témakörén változtattam, szakkönyveket vásároltam, és kapcsolatba kerültem több történésszel is. A palócokról meglepő tények derültek ki számomra, mindenekelőtt az, hogy ilyen nép, hogy palóc, nincsen. Ez a név a mi tájunkon élő népek összefoglaló neve, de így csak mások nevezték el őket, ezt a nevet csak rájuk ragasztották, valójában hun-avar maradéknépről van szó, erről is egyre több bizonyíték kerül elő. Talán a jellegzetes nyelvjárásuk miatt ragadt rájuk külön név, nem lehet tudni. Most már annyi anyagom van róluk, hogy hamarosan összeszedem magam, és megpróbálom ennek a Felföldön élő népnek a történetét a gyökerekig visszamenően megírni. Pontosabban Nógrád vármegye ókori története érdekel, a gondot csak az jelenti, hogy el kellene menni egészen az Álmos-féle törzsszövetség letelepedéséig, ami már túlnyúlik az ókoron. A kezdetet mindenképpen a régészek által középső bronzkornak nevezett időre érdemes tenni, háromezer-ötszáz évvel ezelőttre, mert akkor volt legsűrűbben lakott a Felföldnek ez a része. Innen érdemes elmenni az avarok idejéig, a hatodik századig. Annyi régészeti és embertani bizonyíték gyűlt össze az említett kétezer évről, és nemcsak Nógrádból, hanem az egész ország területéről, hogy ma már meg lehet írni ennek az időszaknak a történetét. A palócokhoz érdemes hozzávenni a szarmatákat, keltákat, akik részben ezen a területen éltek, és hogy milyen szervesen a miénkből fakad a műveltségük, az rögtön látszik, ha megnézzük az írek által ma is használt palóc keresztet, ami egy körbe belerajzolt egyenlő szárú kereszt. Valójában magyar keresztnek kellene mondanunk, csak azért nevezzük palócnak, mert ezen a tájon maradt fenn az ábrázolása. De még ez az ábrázolás sem pontos, csak elnagyolt, ahogy ennek a háznak a tornác deszkájába is belefűrészelték az ácsok, meg errefelé minden házéba, ugyanis a kereszt végein nyilaknak kellene lenni, mert ez Isten jelkép, és a középpontból kiáradó erőket jelenti. De még ez sem lenne egészen pontos, mert a nyilakat igazság szerint nem egyenes vonallal kellene ábrázolni, hanem szíveket kéne hogy formázzanak, ugyanis itt a világ középpontjából, a földi síkon maradva Magyarországról kiáradó szeretet ábrázolása jelenik meg.
– Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem, miért ünnepelték Árpád bejövetelének ezredéves évfordulóját 1896-ban, hogyan tévedhettek a tizenkilencedik század történészei bő háromszáz évet?
– Azt hiszem, ezt Auer Gyula történész, aki akadémiai tag volt, és még néhány társa találták ki, de teljesen biztosat szerintem senki sem tud mondani erről. Az biztosnak látszik, hogy akik kitalálták ezt az évszámot, azok felületesen nyúltak a témához, nem olyan lelkiismeretesen végezték a kutatómunkájukat, ahogy kellett volna. Úgy tűnik, különböző okok miatt ragaszkodtak olyan tévedésekhez, amelyek később a magyar történelmi tudat torzulását okozták. Egyikük-másikuk utána rájött, hogy hibázott, de akkor már nem akarta kijavítani, mert hitelét veszítette volna. Ezek érthető emberi gyengeségek, de sajnos nagy zavarokat okoztak, és ez a történelmi zűrzavar még mindig fennáll annak ellenére, hogy már megjelent az első fénysugár. Obrusánszky Borbála történész egyik levelemre válaszolva úgy fogalmaz, hogy nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a Hun Birodalom felbomlása után erre a területre idegen népcsoport érkezett volna. Természetesen, ha az ember ezen elgondolkodik, az a kérdés is felmerül, hogy akkor időben mennyire kell visszamennünk a vérszerződésig, ősi alkotmányunk megszületéséig. Ez a kérdés ma talán mindennél izgalmasabb egy magyar ember számára.
Boros Károly