Arckép – Lenkey Géza
– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?
– Édesanyám az Őrségben született Magyarszombatfán, az ő apukája vend ember volt, anyukája pedig a mai Szlovéniából való magyar asszony. Édesapám Erdélyből származik, még gyerekként, édesanyjával szökött át a határon 1941-ben a visszatért északi részre a vissza nem tért déli részről. Gyerekévei egy Békés megyei faluban teltek. Szüleim Budapesten találkoztak egymással a hatvanas években, ahova mindketten tizenévesen kerültek föl, és ahol édesanyám a könnyűiparban dolgozott, fonónőként, illetve, ha jól meggondolom, neki a három műszak miatt nem is volt olyan könnyű az az ipar. Édesapám pedig az esztergályos szakmát tanulta ki, 1971-ben kiváltotta az iparengedélyt, és egy tíz négyzetméteres helyiségben elkezdett esztergálni. Elég jól ment a műhely, sokat dolgozott. Gyerekkoromra úgy emlékszem, hogy reggelenként, mire felkeltem, apu már nem volt otthon. Munka végeztével elébe mentünk anyukámmal, de addigra késő este volt. Kerékpárral járt, ha láttam a kis fényt a kispesti Ady Endre úton, tudtam, hogy jön. Az ő élete a munkáról szólt. Az idők múlásával növekedett a vállalkozás, szorgalmasan dolgozott mindig, meg talán tehetségesnek is mondanám, sikeres kisiparos lett. Pár év múlva nagyobb műhelybe költöztünk, akkor már néhány alkalmazott is segített a munkában, törekedett rá, hogy a földijeit foglalkoztassa, erdélyieket vett fel. Szilen blokkokat gyártottunk, ami a gépkocsik futóművében a rezgést csökkenti. Mire meglett a nagyobb műhely, már édesanyám is ott dolgozott, és nekünk, gyerekeknek is mindig segítenünk kellett. Reggeltől estig folyt a munka, mondhatom, igen szorgalmas családban nőttem föl, aminek megvolt az előnye is, hátránya is. Előnye, hogy semmit nem kaptunk ingyen a testvéreimmel, mondjuk, ha kellett egy autó, apám megállapított egy normabért, és mikor nem volt iskola, akkor én is esztergáltam, vagy a présen dolgoztam, mikor építkeztünk, tisztítottam a téglát, és persze a testvéreim is ugyanígy. Hat- vagy hét éves koromban egyszer a műhelyben beleállt egy fémforgács a nyakamba, bele is sült. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy megtanultam a munka tiszteletét és értékét. Apám úgy tanított minket, hogy dolgozni kell, anélkül nem lehet egyről a kettőre jutni.
– Hogyan került kapcsolatba kispesti iparosgyerekként a szőlővel, borral?
– Első találkozásaim kedves, mosolyogtató emléket hagytak bennem még gyerekkoromból. Anyai nagyapám, akiről említettem, hogy vend ember, az Őrségben élt, és volt egy kis szőlőlugasa, otelló termett rajta. Ha nyáron lent voltunk nála, néha füttyentett nekem, hátrahívott a füstölőhöz, ott tartotta a húsokat, lekanyarított egy szelet sonkát csak úgy, kenyér nélkül, és azt egy pohár borral, ahogy ő nevezte az otellót, piros borral elfogyasztottuk. Egyszer hatéves koromban sikerült is úgy berúgatnia, hogy elfeküdtem a lugas alatt. Anyukám jól le is szidta. A borral valahol itt kezdődött a kapcsolatom. Erre csak mosolyogva tudok visszaemlékezni, szép emlék. Kicsit előre ugorva az időben: voltak nekünk terítő autóink, amikkel az alkatrészeket az egész országban széthordtuk. Egyszer elkísértem apukámat egy ilyen útjára, és visszafelé jövet megálltunk a Roburral Lajosmizsén egy kádárnál, vettünk tőle két hordót, ezek most is itt vannak lent a pincében. Édesapám akkoriban elkezdett lejárni ide a tokaji borvidékre ismerősökhöz mustért, és ezzel a két hordóval borászkodásba fogott Kispesten a házunk alatti pincében. Az ő vezetésével tanultuk meg apránként a borkészítést, és szerettük meg Tokaj-Hegyalját. Aztán eszembe jut még egy emlék. Már a kilencvenes évek elején lehettünk, mikor egy alkalommal a kispesti MDF-piacon feltűnt, hogy a sokféle bor között, amelyeket általában hetven forintért árultak, akad egy kétszázhúsz forintos. Anyai nagyapámmal jártunk ki szombatonként a piacra, aki akkor már nálam lakott a megromlott egészsége miatt, és az öreg mindig ezeket a hetvenforintosokat vette, én meg idegenkedtem tőlük. Egyszer megkóstoltam a jobbat, kiderült, hogy tokaji. Nyomot hagyott bennem, mert teljesen más volt, mint a többi ki tudja, hogyan készített bor – persze nem akarok megbántani senkit.
– Hogyan lett ez a birtok, ahol most beszélgetünk?
– A kilencvenes évek végén már nagyon szeretett volna édesapám egy birtokot itt, Hegyalján, eljöttünk körülnézni, és majdnem vettünk is egy négyhektáros területet, csak ez valahogy meghiúsult. De 1999-ben megint eljött, mert nagyon szerette volna, ha végre saját tokaji aszúját ihatja. Járt sok helyen, végül itt kötött ki Mádon, és elkezdtünk területeket vásárolni. Megmondom őszintén, nem volt abban a vásárlásban kellő tudatosság. Az mindenképpen zavart minket, hogy túl sok külföldi tulajdon volt már akkor, szerettük volna, ha minél több ültetvény marad magyar kézen, kitűztük magunk elé, hogy legyen tíz hektárunk. Meg is lett, elkezdtünk gazdálkodni, de mai fejemmel teljesen másként válogatnám össze a szőlőket, hiszen egy ültetvényt sok szempontból meg kell nézni. Fontos, hogy milyen a fekvése, a talaja, milyen a sortávolság, milyen a szőlőtőkék közti távolság. Akkor még nem tudtunk ezekről a szempontokról, inkább véletlenszerűen vagy ösztönösen válogattunk az ajánlatok között. Még abban az évben megvolt az első szüretünk, és ezzel elkezdtük az itteni életünket. De az, amit ő eltervezett, hogy kis szőlő legyen, kis pince, és csak saját kedvtelésünkre termeljünk, bizony dugába dőlt, mert apukámban igen erős vállalkozói véna volt. Az addig megtakarított pénzünket két-három év alatt utolsó fillérig elköltöttük. Így utólag visszagondolva azokra a kezdetekre, nem is az volt az igazi feladat, hogy megszerezzük ezeket a területeket, hanem rendben tartani őket, és a megtermett bort eladni.
– Ma ön irányítja a birtokot, mert édesapja már nem él. Emlékszik, milyen érzésekkel vette át tőle?
– Édesapámat két évvel azelőtt, hogy itt elkezdtük a gazdálkodást, már műtötték rákkal, akkor a doki azt mondta, minden idegeskedéstől, feszültségtől óvakodjon. Azért is jött le ide, hogy itt megnyugodjon, de az a vállalkozói véna csak nem hagyta. Az első figyelmeztető jelek 2000-ben jöttek, egy évvel az első borunk elkészülte után, akkor láttam először megfáradtnak, megtörtnek őt. A hatputtonyos aszúnk még hordóban pihent, ő már járta végig a a különböző multikat, kereskedelmi láncokat, hogy eladja, de mindenütt falakba ütközött. Ez megviselte. 2001 tavaszán már tudta, hogy közeledik a halála. Fölvitt a kedves dűlőjébe, meg ide, ennek a kertnek a végébe, és azt mondta, hogy fiam, ha van hozzá kedved és erőd, akkor váltsad valóra, amit én szerettem volna. Ezután már többet nem járt Hegyalján. Az alatt a bő egy év alatt, amit itt töltött, annyi emberrel megismerkedett, és annyiban hagyott mély nyomot, hogy az meghökkentő. Én erre biztosan nem lennék képes. Nagyon akart itt valamit, sajnos az élet közbeszólt. Első évjáratunk hatputtonyos aszújának a hátcímkéjére ezt írtuk: „Édesapánk úgy óvta, védelmezte, mint tette velünk gyerekkorunkban. Szeretett volna valami szépet, értékeset adni a borbarátoknak, azonban kedvence bemutatkozását már nem érhette meg.” Halála után az én nyakamba szakadt minden, mert én voltam úgymond a beavatott. Jöttek az ajánlatok, hogy megvennék a birtokot, le is ültem tárgyalni, de úgy, hogy igazából nem akartam eladni, nem is lett belőle semmi. Akkor már nem kéthavonta jöttem, hanem kéthetente, aztán már hetente. Először végigjártam minden dűlőt, aztán végignéztem az összes hordót. Beleszerettem ebbe az egészbe. Tízedik éve, hogy itt tevékenykedünk, de még nem akadt olyan év, hogy többet hozott volna a birtok, mint amennyit vitt. Viszont közben annyi mindent kaptam itt a szőlőtől, hegyaljától, Mádtól, a pincétől, a boroktól, hogy azt vettem észre magamon, már ez az életem. Jó hatással volt rám, komolyabb lettem, bölcsebb, csiszolódtam. Előtte elég kevély, nagy hangú ember voltam, de ez a hely, ez az élet jócskán lefaragott ebből, úgy érzem, ez iskola nekem, javítja az én egyébként nehéz természetemet. A gond az, hogy a testvéreim ritkábban jutnak le ide, kevesebbet kapnak ebből a hatásból, ezért érthetően kissé türelmetlenebbek, nem értik, hova viszem azt a sok pénzt, illetve értik, csak nehéz ezt elfogadni. Megértem őket. Hegyalja nem a gyors meggazdagodásról szól, a mi esetünkben meg különösen nem. Tíz évvel ezelőtt harmincegy éves voltam, fiatal emberként hamar megéreztem, hogy ehhez én kevés leszek, az én életem nem biztos, hogy elegendő lesz látni a kiteljesedést.
– Ezek a borok, a minőségük alapján egyébként érthetően, nem éppen olcsóak. Nem lenne könnyebb eladni hétköznapra való, de még szép borokat?
– Édesapám esztergályos volt, én is dolgoztam műhelyben, kis túlzással mondhatom, hogy munkások között nőttem föl. Azt szeretném, hogy ne csak a bróker tudja megvenni a boromat, meg a banktisztviselő, hanem egy jobban kereső munkás is. Ezért nem csak csúcsborokat akarok előállítani, hiszen ennek az aszúnak, amit most kóstolunk, valahol hétezer forint fölött lesz a bolti ára. Valóban jó ivóborok is kellenek, amiket hétköznap lehet fogyasztani. Sajnos a Lenkey pincészet nevét még nem sokan ismerik az országban.
Boros Károly