– Hogyan derült ki, hogy nem átlagos ember?

– Nyolc őrlőfoggal születtem. Mindjárt végleges fogakkal, azon a helyen nem is volt tejfogam. Sokan születnek táltosok, de azért nem tudnak tovább fejlődni, mert kihúzza nekik a fogorvos, hogy az anyjának ne harapja meg a cicijét.

– Az ön édesanyja miért nem húzatta ki?

– Mert nem haraptam meg neki. Majd ha megharaptam volna, biztos kiverte volna, mert amúgy is olyan gyerek voltam. Amelyik napon csak tízszer vert meg, akkor azt mondta, kisfiam, máma jó gyerek voltál.

– Mit kellett ahhoz csinálni, hogy ennyiszer kikapjon?

– Na, ott kezdem, hogy Elzamajorban születtem, és elkerültünk Várpalotára, mert fater elment a bányába dolgozni a vasútépítőktől. Új gyerek voltam, meg új ruha is volt rajtam, a többiek beavattak: a nagyobb gyerekek összevertek meg összesároztak. Hazamentem ríva. Anyám azt monda, az anyád úristenit, nem azért szültelek én, hogy minden szemét megverjen. Ha nagyobb is, harapd meg, kapj föl egy követ, és dobd fejbe, vagy dobd lábon. Onnantól kezdve nekem nem köllött biztatás. Azután meg mindig anyám vert, mert mentek hozzá a szülők, hogy má meg a gyereked bedobta a fiam fejit, má meg odavágta a fél téglát a bokájához, majdnem eltört – nyolcadikos gyereknek. Azért megint én kaptam. Heten voltunk azon a lakótelepen, akik így összebarátkoztunk. Kemény gyerekek voltunk. Nyolc-kilenc évesen a lejtaknánál levertük a lakatot a rácsról, loptunk egy csillét a fatelepről, odavonszoltuk, és legurultunk vele a sötét, elhagyott bányába vagy két kilométert. De észrevettek minket. Mire föltoltuk a csillét, hogy újra leguruljunk, ott voltak a szülők. Ki mivel. Én vasalózsinórral kaptam mindig, mert az, ahol eléri az embert, ott mindenhol hurka lesz. De utána már nem számított, csak addig fájt, amíg ütött. Tíz perc múlva már biztos, hogy vagy bedobtam egy ablakot, vagy fölmentem a szenesnek a tetejére, aztán szerteszét szaggattam a ruhám. Egyre emlékszem, mikor nem vertek meg. Elmentünk a Bakonyba hóvirágot szedni, és eltévedtünk. Gyalogoltunk vagy harminc kilométert, éhesek voltunk, szomjasak is, már pocsolyából ittunk, végül késő este betévedtünk a várpalotai orosz lőtérre. Elkaptak minket, fölvittek a generálishoz, azt hitték, kémkedünk. Gondoltuk, most vagy visznek Oroszországba, vagy a muterék agyonvernek bennünket. Adtak enni, és hazavittek éjjel tizenegykor, muter már lógatta a vasalózsinórt. A tolmács azt mondta nekik, ha megpróbáljátok verni a gyereket, viszünk benneteket öt évre Szibériába sóbányába. Olyan kedvesek sose voltak velem, mint akkor, mindjárt drága kisfiam lettem. De ha lehet, akkor tegeződjünk, mi mindenkit tegezünk, láthattad a vendégkönyvben, orvostól kezdve papot, mindenkit.

– Orvost is gyógyítottatok?

– Nem őt, hanem édesanyjának volt baja, folyton visszatérő ízületi fájdalmai, aztán mondta, hogy őnéki a tudománya ott megállt.

– Hogyan gyógyítasz?

– Kit hogyan. Mindenkit szeretek, főleg a nőket, mindegyikkel viccelődök, hülyéskedek. Hogy miért? Mikor idejön, épít egy falat, mert nem tudja, mi történik vele. Nekem azt a falat át kell törni, le kell bontani. Ahhoz iszonyú nagy erő kell. Férfiaknál könnyebb, másabb. Itt szoktam kezelni mindenkit, ebben a kis előtérben, csak nem így felöltözve, hanem félmeztelen. Azért úgy, mert én csak közvetítő vagyok, és mikor gyógyítok, nagyobb tömegű energia halad át rajtam, olyankor a ruha zavar. Mindig hozzá is érek a beteghez, de nem azért, mert nem tudok úgy gyógyítani, hogy csak így beszélgetünk, hanem mert az emberek milyenek, kételkednek, hitetlenek. Így van? Azért viccelődök a nőkkel, hogy felszabaduljanak. Sokan keresnek meg nőgyógyászati bajokkal. Most születik a harminchetedik olyan kisbaba, akinek a szülein én segítettem, hogy lehessen gyerekük. Nem én, az égiek, én csak közreműködtem. Volt olyan, hogy idetelefonált egy nő, hogy egy hónapja erősen vérzik. Mondom neki, basszuskulcs, azzal azonnal menj el orvoshoz, ne vicceljetek, abba bele lehet halni. De, hogy ő csak bennem bízik. Na jó, tudod, mit, bedugunk egy fadugót. Faragok egyet, bedugom vele, akkor majd elmúlik. Másnap idetelefonál, hogy kösz, nem tudom, milyen dugót küldtél, de elmúlt. Így is lehet gyógyítani, távolról.

– Túl sokan keresnek meg, azért nem akartok hírverést?

– Sokan. Főleg, mióta föltámasztottam a közeli faluban a cigányok döglött lovát, azóta a csillagos ég a nyakamba szakadt, hívogatnak telefonon mindenféle bajukkal. Ennyivel már nem lehet foglalkozni. Jönnek ide mindenféle emberek az egész országból. Volt úgy, hogy elfelejtettem enni. Annyian szóltak a feleségemnek, hogy jönnének, mondtam, nem baj, gyertek csak, és a végén mi történt, napi harminc ember volt itt. Abban az időben osztott műszakban dolgoztam a téeszben, mert csordás vagyok, reggel leadtam a négy órát, hazajöttem, és attól kezdve, amíg vissza nem mentem az állatokhoz, végig voltak itt emberek. Negyvennégy éve dolgozom, ebből harmincnyolcat kimondottan állatokkal foglalkoztam, most ötvenkilenc vagyok. Nékem ezek a dolgok nem úgy kezdődtek, hogy egyből embereket gyógyítottam, nem. Először állatokat. Ott is főleg ízületi bajokat, először kisebb állatokat, utána nagyobbakat. Aztán egyszer az egyik marhának az oldalán lett egy háromszög alakú seb, de az állatorvos félrekezelte, annyira, hogy már a fél oldaláról leszáradt a bőr. Kegyetlenül összevesztem vele, elküldtem jó messzire. Elmondott mindenféle buta ökörnek engem is, meg a főállattenyésztőt is. Végül csináltam egyfajta kencét, attól rendbe jött a seb. Mikor így összevesztünk, onnantól kezdve azt mondtam, hogy ezt az erőt inkább emberekbe fordítom. Ha az állat meggyógyul, holott az beszélni sem tud – itt a hit a legfontosabb –, akkor az ember miért ne tudna meggyógyulni. Csak ugye az emberrel beszélgetni kell, hogy azt a falat, amit az állat nem épít, de az ember igen, mert fél, le tudjam bontani. Ugyanazt csinálom, amit az orvos, az is azt kérdezi, mit érzel. Az a legfontosabb. Kilencvennyolc százalékon tudunk segíteni. Ebben aztán mindenféle van.

– Te mit érzel, mikor gyógyítasz?

– Nekem nem kell érezni semmit. Viszont érzek mindent. Hogy hol fáj neki, mindent, amit ő érez, az összes fájdalmát átveszem. Volt olyan nő, ezt tudja tanúsítani a feleségem, hogy mind a két mellében daganat volt, akkora, mint a tyúktojás. Bepánikolt. Mondtam neki, jó, figyelj: fölajánlom a lelkemet az Atyának, hogy tudjak neked segíteni. Mert régi jó barátunk volt. Úgy képzeljétek el, hogy három hónapon belül eltűnt mindene. De ami az övé, az az enyém, az összes fájdalmát, amit érzett volna, mind én kaptam, amíg meg nem gyógyult. Hát ne tudjátok meg, se éjszakám, se nappalom nem volt.

– Hogy a te hited erős, az nyilvánvaló, de aki idejön hozzátok, annak mennyire számít a hite?

– Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki miben és mennyire hisz. Semmit nem érdekel. Megmondom, miért. Volt egy idős bácsika, leesett a meggyfa tetejéről, bele fejjel a virágágyásba. Se itt, se Pesten, sehol nem tudtak segíteni rajta. Idehozta a vadász barátja, rajta is mi segítettünk, mikor leesett a lesről, és végigzongorázta a gerincével a lépcsőt. A bácsi beállt az ajtóba, csípőre tette a kezét, azt mondta, vegyétek tudomásul, hogy amit ti csináltok, abban én nem hiszek. Azt válaszoltam neki, te tata, áruld, el, ki kérdezte, hogy miben hiszel, s miben nem? Két éve nem tudtak már akkor segíteni rajta se injekcióval, se masszírozással. Mondtam neki, bárhova ülsz le ebben a lakásban, én két hetet adok neked, és anélkül, hogy hozzád érnék, jövő pénteken mást fogsz mondani. Kétszer ült itt előttem, harmadszorra átült az Ildikó elé. Következő pénteken megjelent zokogva, nem tudtuk, mi történhetett. Ahogy engedett a sírásból, megszólalt, hogy ezentúl még azt is elhiszem, amit ki sem mondotok, és elkezdte körbe mozgatni a fejét. Addig a testével fordulva tudott csak oldalra nézni.

– Hogyan ismerkedtetek meg a feleségeddel?

– Jó gyorsan. Nem hiszed el, mentem kerékpárral az utcán, láttam, hogy az egyik udvaron rázza egy lány a portörlőt. Nem érdekelt, hogy összetörik-e valamim, iszkiri, egyenesen át az árkon, mondom neki, légy szíves, hozd ki a személyi igazolványodat, majd megmondom, minek kell. Megnéztem, van-e már tizennyolc éves. Azt mondtam, figyelj ide, három napod van, igent vagy nemet várok, szeretném, ha hozzám jönnél feleségül. Harmadik napra pap, tanács, minden el volt rendezve, tudtam, hogy hozzám jön. Azóta is együtt vagyunk, harminchét éve. Négy darab gyerekünk van, két fiú és két ikerlány. A feleségemmel mindig párban gyógyítunk. Ő sámánivadék, én táltos vagyok. Az a különbség, hogy a sámánságot meg lehet tanulni, a táltosságot nem, mert a táltosok Isten gyermekei. Ők soha nem mutatnak be áldozatot, nem használnak tüzet, dobot, mint a sámánok.

– Soha nem fogadtok el pénzt?

– Soha. Mindenki azt mondja, hogy hülyék vagyunk, ökrök vagyunk, marhák vagyunk, már kacsalábon forgó kastélyunk lehetne. Nem kell. Nem erről szól az élet. Néha megkérdezik, milyen piát hozzanak. Mondom nekik, hogy szilvapálinkát. Imádok horgászni, és azzal gyúrom meg a csalit az amuroknak. Úgy harapnak rá, nem győzöm kiszedni őket.

Boros Károly

Végezetül álljon itt egy bejegyzés a vendégkönyvből a sok-sok bejegyzés közül betű szerint.

„Kedves Ildikó és Gyuri! Mindig szeretettel fogok rátok gondolni, és kívánom a Jó Istentől, hogy még nagyon sok betegen tudjatok segíteni. Az én betegségem 40 évig tartott, és csodát tettél velem. Ezt leírni, kimondani nem lehet, csak érezni. Az Úr áldását kérem rátok, még soká éljetek erőben egészségben Kedves családoddal együtt.” Aláírás, pontos cím.