Fotó: Magyar Színház
Hirdetés

Melyik szegény sorban, szomorú körülmények között élő gyerek ne ábrándozott volna róla, hogy egyszer gazdag lesz? És melyik módos családba született, ám a ranggal és vagyonnal együtt nyűgös tennivalókat és csaknem állandó, nemkívánatos figyelmet is kapó kiskamasz ne gondolkodott volna azon, hogyan telnének napjai az aranykalitkán kívül?

Röviden ezzel a két kérdéssel írható le Mark Twain amerikai író Koldus és királyfi című, eredetileg 1881-ben megjelent regényének alaphelyzete. A könyv azóta az ifjúsági irodalom egyik időtálló darabja lett; a belőle készült musical tavaly decemberben debütált a Magyar Színházban.

A két felvonásra osztott alkotás cselekménye követi a regényét: egy John Canty nevű, iszákos és agresszív bűnöző fia, Tom – bár az apja koldusnak és tolvajnak neveli – kedvenc játéka az uralkodósdi, amelyben képzeletben az udvarban időzik, és ő a király fia.

Egy napon találkozik is a walesi herceggel, aki nagyon unja magát a palotában. Miután megállapítják, hogy a megszólalásig hasonlítanak egymásra, ruhát cserélnek. A koldusgúnyát viselő Edwardot az őrség kipenderíti a palotából, a díszes öltözékben pompázó Tomot viszont királyfiként kezelik – és itt kezdődnek a bajok. Ugyanis sejtelmük sincs, hogyan viselkedjenek a számukra ismeretlen, új helyzetben, így a környezetükben tartózkodók arra a következtetésre jutnak, hogy elveszették a józan eszüket. Tom képtelen az etikettnek megfelelően viselkedni, és nem ismeri meg a „családja” tagjait, Edward pedig a John Cantynek otthont adó Szemétdomb zsákutcában is hercegként viselkedik.

Korábban írtuk

A trónörökös helyzete csak egy háborúból hazatérő lovag, Miles Hendon közbelépésére változik meg: ő sem hiszi ugyan el neki, hogy az, akinek mondja magát, de szeretettel viszonyul hozzá, pártfogásába veszi, megszabadítva az „apja” zsarnokságától. A walesi herceg így elkíséri a férfit annak birtokára, ahol a lovagnak szembesülnie kell vele: amíg a háborúban volt, apja elhunyt és az öccse, Hugh lépett a helyére. A fiatalabb fivér pedig mindenáron ragaszkodni akar megszerzett pozíciójához, ezért kijelenti, hogy bátyja elesett a háborúban, a megérkező Miles tehát nem az, akinek mondja magát. Hendon Hall új ura ezért börtönbe vetteti a fivérét és a kíséretében lévő trónörököst – akit ő egyszerű szolgának vél –, és a fogvatartottakat a rács mögött éri a hír: VIII. Henrik távozott az élők sorából, a fiát tehát hamarosan királlyá koronázzák… A jócskán megbonyolított szerepszituációkban tehát Twain tulajdonképpen motívumismétléssel él.

Egy jó musical nem lehet meg emlékezetes dalok nélkül – és a Koldus és királyfi tartalmaz is ilyeneket. Az első az, amelyben John Candy festi le a herceg voltához makacsul ragaszkodó „Tomnak” (vagyis Edwardnak), milyen állapotok uralkodnak a Bedlamben, a híres-hírhedt őrültekházában. Az első felvonást záró szám – Hendon éneke arról, hogy immár felelősséggel tartozik a pártfogásába vett fiúért – igazán emelkedett és bensőséges.

A második felvonás elején az udvari tánc lépéseit rendre elrontó Tom megmutatja a bálteremben tartózkodó arisztokratáknak, hogy a Szemétdomb zsákutcában mit jár a nép. És mert a tánchoz ének is dukál, rágyújt egy sörről és ginről szóló nótára – ez a musical egyik legjobban sikerült, legemlékezetesebb dala: könnyed, frivol, vagány.

Fotó: Magyar Színház

A rá váró feladathoz felnövő Edward éneke – amelyben megígéri a környezetében tartózkodóknak, hogy miután trónra kerül, igazságos uralkodó lesz – szintén megkapó, ahogy a felvonást záró „fel a fejjel, fel hát a fejjel” refrénű finálé is.

De olyan dalok is akadnak, amelyek zeneileg és az előadóik énekesi teljesítményét tekintve rendben vannak, mégis kérdéseket vetnek fel. A második felvonásban például szerepel egy nyugtalanító hangulatú, komor tétel – amelyhez kissé ijesztő, egyben izgalmas és hatásos színpadkép társul: egy démonokkal benépesített templom –, épp csak az nem derül ki, ki az azt előadó, eszelős szerzetes, és tulajdonképpen mi a szerepe a történetben? Hasonlóan járt az egyébként izgalmas karakternek tűnő Fekete Bess nevű, alvilági nőszemély is, aki szintén úgy tűnik fel a színpadon és ad elő egy dalt, hogy a néző nem tudja meg róla, hogy pontosan kicsoda. Vagyis: az alkotók olykor elmulasztják bemutatni a mellékszereplőket.

Ami viszont a központi karaktereket és az azokat életre keltő színészeket illeti: a VIII. Henriket és John Cantyt megformáló Mészáros Árpád Zsolt mindkét szerepben remek. Királyként régóta betegeskedő, meggyengült, ám méltóságteljes és odafigyelő öreg, csatornatöltelékként viszont egy emberbőrbe bújt dúvad: elemi erejű düh lobog benne, és bármikor eljárhat a keze. Jellemzésére talán az a megjegyzés alkalmas leginkább, amelyet maga mond magáról: „Ha lenne Isten, őt is rég kiraboltam volna!”

Fotó: Magyar Színház

Miles Hendon Pavletits Béla ábrázolásában nem elsősorban a kard, sokkal inkább a tűrés, az elfogadás és a szeretet embere – a szó erkölcsi értelmében lovag, nem katonaiban. Az Edwardot megformáló Fülöp Kristóf jól érzékelteti a trónörökös útját kísérő belső folyamat állomásait: a kötöttségektől és kötelezettségektől szabadulni igyekvő, elkényeztetett srác; sértett, dühös és kétségbeesett kamasz; a feladatát meglelő, higgadt és céltudatos fiatalember, akit épp a palotán kívül szerzett élményei késztetnek arra, hogy népe jó királya legyen.

A Tomot alakító Ember Márk valamivel visszafogottabb alakítást nyújt, de amikor az első felvonás elején úgy játszik az utcagyerekekkel, hogy egyikük a nyakában lóg, másik kettő meg egy-egy karján, és közben énekel, a néző elismeréssel adózik koncertrációs képességének és fizikai teljesítményének.

A női szereplők jellemzően nem jutnak igazán emlékezetes dalokhoz, így leginkább a Hendon volt menyasszonyát, Edithet alakító Trokán Annát lehetne kiemelni: a rendelkezésére álló, viszonylag rövid idő alatt is képes élettel megtölteni az általa játszott karaktert.

Horesnyi Balázs díszletei igazán impozánsak, legyen szó a palota belső termeinek vagy a külváros utcáinak megjelenítéséről – a már említett, démonoktól benépesített templombelsőről nem is beszélve. Rátkai Erzsébet jelmezei nemcsak a reneszánsz divatját idézik, de arra is kiválóan alkalmasak, hogy érzékeltessék a viselőik közti társadalmi, vagyoni különbségeket.

Fotó: Magyar Színház

Mert talán ez a Nagy Viktor rendezte Koldus és királyfi legnagyobb erénye: amellett, hogy igyekszik visszaadni egy klasszikusként emlegetett ifjúsági és kalandregény hömpölygését, fordulatosságát, zenés színházi produkcióktól szokatlan következetességgel állítja a néző elé a megidézett kor kontrasztjait: a nemességet és az alávalóságot, a bölcsességet és az ostobaságot, az áldozatkészséget és az önzést, a csillogást és a szennyet, a gazdaságot és a nyomort. A végeredményről pedig ugyanaz mondható el, amivel Hendon jellemezte a pártfogásába vett trónörököst: szerethető.