Európa a kezdetektől sokistenhívő volt; gondoljunk csak a szlávok, a germánok, a finnugorok, a görögök vagy a rómaiak isteneire. És mi történt a „magyar pantheonnal”? Pogány isteneink emlékezetét Szent István túlbuzgó nyugatosítása annyira kiirtotta volna, hogy egynek sem maradt fenn a neve, a kultusza? Miért nem tudunk ősi pogány isteneinkről? A válasz egyszerű: ilyenek nem voltak soha.

Milyen volt a magyarok őseinek vallása? A kérdésben a választ is megkapjuk: nem lehetett más, mint mindazon belső-ázsiai népeké, ahol népünk kialakult, ahol éltek és ahova hagyományai visszavezetnek. Olyan volt, mint minden belső-ázsiai, hasonló életmódot élő népeké (a szkítáké, a hunoké, az avaroké, a bolgároké stb.). Semmi nyomát nem találjuk náluk a finnugor Numio-Tórumnak, Númnak, Senkének, az emberevő istennek, Orikinek, Nahracsinak és Nadimnak. A magyarok ősei egyistenhitűek voltak. Mint minden természetben élő nagyállattartó lovas nép, csak az Egyistent, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogy a Névtelen Jegyző írta: a „mindenek Urát” imádták, egyedül hozzá fohászkodtak és neki mutattak be áldozatokat. Nincs adatunk arra, hogy a magyarok, míg a korai időkben a kereszténység el nem jutott hozzájuk, ismertek-e más istent a világmindenség teremtőjén kívül és az egyistennek járó tiszteletet többeknek is megadták volna. A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt látványa a nagy kozmikus összefüggések felé irányítják az ember tekintetét, és hitéletében a menny, az égitestek és a természet erőit megszemélyesítő világ képzeteinek juttatják a főhelyet. Őseink olyan kultúrkörből szakadtak ki, amelynek népei magasrendű istenélménnyel rendelkeznek; e népekben a végtelenségben kibontakozó menny látványa egyszerű és tiszta hitvilágot érlelt meg. Ebből a szellemvilágból pedig minden nagyállattartó lovas népnél meglepő tisztasággal egy főisten, egy biztos kezű, az életet ésszerűen irányító, „Isten” – egyisten – alakja emelkedik ki. Az ősi magyar hitvilágban világos menynyei és evilági rend uralkodott; ennek az Istennek a kegyelméből uralkodott e földön a király (az uralkodó), akinek személye a nagy, isteni kozmikus összefüggések rendjébe illeszkedett be. Honfoglaló őseinknél a teremtő Isten az egek ura volt, és az ő akaratából uralkodott népén a fejedelem. Mivel őseink az Istennel nem tudtak közvetlen kapcsolatot kialakítani, azt a szellemi világ lényein keresztül tették. Tudták, hogy a Teremtő ott van az emberek körében, de szertartásaik a közvetítő – a szellemi világ lényein – segítségével jutnak el a Teremtőhöz. Az ősi magyar istenfogalom ugyanúgy az egyistenhitet fejezte ki, mint a kereszténység istenfogalma, de az égbolt misztériumához kötődő jelképrendszerével elvontabb, titokzatosabb és rejtélyesebb volt, mint a kereszténység megszemélyesített istenfogalma. A szomszédos népektől megkülönböztetett istenfogalmukat eleink sajátjuknak tekintették, és mint népük kizárólagos istenéről beszéltek róla; így alakult ki a „Magyarok Istene” fogalom is. Őseink vallása a transzcendens jelentéshez kötődő Isten-fogalmat nem jelenítette meg emberként, emberképpel, mint más korabeli vallások (kínaiak, perzsák, indiaiak, egyiptomiak, görögök stb.); az Istent Egek Urának nevezték, és e gyönyörű kifejezés is megélte a mát. Isten szimbolikai megjelenítésére az ég meghatározó jelképeit, a Napot, a Holdat, a csillagokat, a fényt, a világosságot, a „Nap madarait”, a sólymot és a sast tartották méltónak. A fényt az Isten egyik alaptulajdonsága megnyilvánulásának tekintették, amely a Nap fényén keresztül jelképezi Isten fénytermészetét. A Nap elsősorban a „Kök Tengri”, vagyis Isten nappali megnyilvánulásának szimbolikáját fejezte ki; a hunok Nap Népének nevezték magukat. A Hold a „Kara Tengri”-t, Isten éjszakai megnyilvánulási formáját jelképezte; őseink minden fontos vállalkozásukat újhold idejére tették; ekkor házasodtak, ekkor kötettek szerződéseket, ekkor indultak harcolni. Őseink úgy tartották, hogy Isten térben és időben végtelen és mindenütt jelen van, ezért Ödtengrinek – az „idő Istenének” – nevezték, aki uralja az időt, a nappalokat és az éjszakákat (Jean-Paul Roux). Ősi vallásunk célkitűzése a harmónia megteremtésére épült, amelyet a transzcendens értékek, a természet és az emberi élet között igyekezett megvalósítani. Az Isten, az ember, a természet és a világmindenség harmóniájának vallása nem mond ellent a keresztény vallás értékrendjének. A magyar ősvallás a vallásos meggyőződést a legalapvetőbb és a legelidegeníthetetlenebb emberi jogok közé sorolta, úgy tekintette, hogy minden embernek elemi joga Istent a számára a legmegfelelőbb módon tisztelni. Ősi istenhitünk bizonyítéka, hogy minden Istennel és hittel kapcsolatos szavunk korai török eredetű ősi szókészletünk tartozéka. Eleink hitvilágát a menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő szellemi világkép képzetei alkotják, de imádattal csak a főistennek – az egy Istennek – tartoztak. Az Isten hírnökei a vadászmadarak, a belső-ázsiai uralkodó Isten kegyelméből uralkodik a földön és őt képviseli. A hun király „a menny fia”. Az égbolthoz kötődő istenfogalom az egyistenben való hitet jelképezte, de nem zárta ki a szellemek és más transzcendens lények tiszteletét, mint ahogy a kereszténységnek sem mond ellent az egyisten dogmájának az arkangyalok, az angyalok, a túlvilági szentek, sőt a gonosz szellemű ördögök transzcendens létének elfogadása. Őseink elveszett vallási és hitvilágát ma már senki sem tudja rekonstruálni, de fennmaradó töredékeit megtalálhatjuk a néphit, a népmese, a népszokások és a hiedelmek körében. A nemzetségi kultusz középpontjában az ősök szellemének (lelkének) tisztelete állt, ami egyike volt a legfontosabb társadalomalkotó, összetartó erőknek. Különös tiszteletben tartották a családi ősök szellemét, akiknek áldását kérték étkezéseik alkalmával. Ősvallásunk fontos része volt az ősök tisztelete; ez a vezető családoknál 20-25 generációig is visszament. A család a magyarságnál megbonthatatlan és egységes, a vallásosság a családi élet elválaszthatatlan része volt. Hittek a túlvilági életben, ezért halottaikat a nagy útra élelemmel, díszes ruházattal, lovaikkal, fejedelmeiket pedig szolgáival együtt temették el. Ősi hitvilágunknak fontos – ma is élő – része volt a tündérek világa; ők a természet ölén élő, átváltozásra képes, láthatatlan, többnyire gyönyörűséges repülő leányalakban megjelenő, a keresztény angyalokhoz hasonló, de azoknál személyesebb lények. Tündéreink nem angyalok és nem szellemek; olyan lények, akiknek alakja „bekódolódott” a 4-5 éves magyar gyermek lelkébe, akiknek képzeletében ott él az Óperenciás tengeren túli gyönyörűséges Tündérország. Népi hagyományaink szerint a tündérek csodálatos szépségű, jóságos lények; alakjukat a magyar népmesék máig őrzik. Ismerték az ártó szellemeket (boszorkány, garabonciás, „tudományos” bábaboszorkány, fene, ármány, nyavalya, guta, mirigy, banya, lidérc, láz) – a kereszténységben az „ördögöket” -, akik ellen amuletteket hordtak. Közösségeik az ünnepeket „Isten sátrában”, a szabad ég alatt, a természet ölén, transzcendens értékeiket felidéző térségek (források, folyók, vizek) mellett tartották. Az ősmagyar hitvilágban a vallásosság megnyilvánulása nem kötődött templomokhoz, különleges épületekhez; szorosan beleszövődött a hétköznapi életbe, a mindennapi tevékenységbe. A mára „kereszténnyé” vált napforduló idejét a Mindenség Urának, Kök Tengrinek, a téli napfordulót pedig a Sötét Ég hatalmasságának, Kara Tengrinek szentelték. Az utóbbit a hunok Kara Csongnak nevezték; lehetséges, hogy „karácsony” szavunk innen származik. Mese- és mondavilágunkban gyakori szereplő a magasra növekvő fa, amely a föld ég felé törő életerejét, a földi élet Isten közelségébe törő vágyait fejezi ki. Az életfa törzsével, ágaival és gyökereivel jelképesen az égi, a földi és a föld alatti világgal való kapcsolatkialakítást jellemzi. Ez a fa a világszinteket köti össze isteni rendezésben megnyilvánuló formában. Igazi csoda, hogy a római kereszténység felvétele után a magyar ősvallás legfontosabb vallási jelképe – a világfa – több mint ezer éven át megmaradt a magyar nép emlékezetében és alkotó művészetében. Az életfa és a szarvasagancs motívum egybeesése úgy értelmezendő, hogy ahogyan a szarvasagancs évente megújul, lehullik, majd újra nő, úgy újul meg az élet is. Ugyanezt fejezi ki a szarvasagancs közé helyezett napkorong és holdsarló: a folyamatos elmúlás és megújulás jelenségét és egységét is érzékelteti. A magyar és az indoeurópai „világfa” közötti óriási különbség az, hogy a magyar fa csúcsán vagy ágai között égitestek vannak, ami csak a magyar mondákban és díszítőelemekben fordul elő, az indoeurópai népek körében ez ismeretlen. Őseink számára a világfa hármas rendszerében fontos szerepet játszottak a madarak és más állatok. A sólyom – a turul – a merész, bátor, gyors és ügyes fejedelmet jelképezi. A „turul” volt az eszményi, a hibátlan, a győzhetetlen, vagyis az „isteni”. Ezért lehetett belőle szimbólum, a magyarok uralkodóinak jelképe, majd a turul-legenda feledésével így lett újra a turul család kihalásával megint solymászmadár. A sas a bátorság és az erő, a daru a tavaszi újjászületés, a ló a győzelem, a szarvas az új szállásterület és az Istennel kialakítható kapcsolat jelképes állata volt; a világfára emlékeztető, ég felé nyúló gyönyörű agancsai a hajnali újjászületés szimbólumává vált. Az oroszlán a diadal, a tigris és a párduc a harcos szellem, a kos az erő, a bika a férfias küzdőszellem, a kígyó a föld alatti világ újjászületésének, a sárkány az égi, a földi, a föld alatti világ – a föld, a tűz és a víz – együttes energiájának és a hal az újjászületés misztériumának volt a jelképe. A biológiailag két állatból (ragadozó madárból és oroszlánból) álló „griff” mitikus madár lett. Az állati jelképrendszer szinte ugyanilyen formában megtalálható a keresztény szimbólumrendszerben is (pelikán, galamb, bárány, sas, hímszarvas stb.). A Szentháromság megértése is könnyen ment őseinknek, hiszen ősvallásunkban az Istent a Mindenség Ura (Kök-Ten) és az Ősök Istene (Es-Ten) jelenítették meg és ehhez képzetükben kialakult az áldott állapotban lévő istenanya, a Babba (Szép) Mária. Hogy a magyaroknak nem „Heilige Maria”-ja vagy „Santa Maria”-ja, hanem Boldogasszonya van, azt könnyen megérti, aki részt vesz pünkösdkor a Kis Somlyóhegyen a csángómagyarokkal együtt a napfelkelte várásában, ahol a felragyogó Napban meglátják a Szép Máriát – a Napbaöltözött Aszszonyt. Őshitünk Csíksomlyón ölelkezik a keresztény világgal; a Babba Mária a Szűz Máriával. A Babba Mária a kezdetektől öszszetartotta a magyarságot és tisztelete nem engedte eltűnni eleinket a népvándorlás forgatagában. Ezért maradhatott Magyarország a mai napig Mária országa. Forrásaink szerint eredményes hittérítő munkát fejtett ki a hunok között Nicetas remesiani, Theotimus tomi püspök a Kr. utáni V. század elején és Joannes Chrysostomos, aki számos hittérítőt küldött az úgymond „barbárok” közé. Leontinus ankyrai püspök is misszionáriusokat indított a hunok közé, majd később maga is felkereste a sikerrel működő küldötteket. Szent Jeromos Kr. u. 407-ben azt írta, hogy „a hunok zsoltárokat énekeltek”, „a keresztény hit erősen terjedt Scythiában” és a hunok nyelvére lefordították a Szentírást. Zakarias rhetor 523 táján leírta, hogy a hittérítők a hunok nyelvén iratokat adtak ki és a hunok közül sokan megkeresztelkedtek. Theophylaktosz Szimokáttész bizánci történész 570 körül írt Historiájában így mutatja be őseink vallását: „A turkok (magyarok) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette…” Anonymus Gesta Hungarorumában Árpád vezérről, Zalán bolgár fejedelem elleni sorsdöntő ütközete reggelén azt írta, hogy „Árpád vezérnek a mindenség Istene volt a segítője; felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez…” Kézai Simonnál pedig ezt olvassuk: „Isten és a magyar nép szava” szólt a kikiáltók hangján. A Lehel-mondában „mi a nagy Isten bosszúja vagyunk”, a Képes Krónikából pedig megtudjuk, hogy „Árpád Isten kegyelmét kérte, hogy adja neki az Úr ezt a földet mindörökre…” Őseink tehát akár már a közép-ázsiai – Turánban – tartózkodásuk idején megismerkedhettek a kereszténységgel, hiszen a Kaukázusban és attól délre a kereszténység már a Kr. utáni II. században elterjedt. 530 táján Qarduct, majd Maq örmény püspökök a Meotis menti onogurok között térítettek; szír források szerint pedig 644-ben egy türk fejedelem egész háza népével felvette a keresztény vallást. A Kr. utáni VIII. században létezik már a dorosi metropolita alá tartozó „hun” (onogur) püspökség és a Cyrill-Metód legendákban a magyarság már 860-ban a keresztény vallás ismeretéről tesz tanúságot. Az ozorai avar fejedelem feleségének és kislányának nagy ékköves kereszt volt a nyakában; számos avar kagán, kapgan és tudun felvette a keresztséget. A nagyszentmiklósi kincsleleten is keresztény feliratok olvashatók. Az egyistenhívő magyaroknak Európába érve nem okozott gondot a kereszténység felvétele. Prümwart püspök 926-ban Sankt Gallenben, 954-ben pedig Szent Wikbert sikerrel térített a magyarok seregei közt. Honfoglalóink Etelközben készült bezdédi tarsolylemezén ott látjuk az életfa által körülölelt keresztet, honfoglalóink gyermeksírjaiban megjelennek a nyakba akasztott bizánci keresztek, a szabadkai temető egyik honfoglaló övcsatján pedig egy áldást osztó aggastyánt láthatunk, kezében ősi, T-alakú keresztformával. Tudjuk, hogy Bulcsú és Tormás 948-ban, Gyula törzsfő 953-ban Konstantinápolyban keresztelkedett meg, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben részesültek a keresztségben. Tehát szó sincs arról, hogy „Szent István vette volna fel a kereszténységet”. Mindössze olyan dilemma előtt állt, mint országunk a XXI. század küszöbén, hogy belépjen-e az Európai Unióba, vagy maradjon semleges, független ország. István előtt is az volt a nagy kérdés, hogy maradjon-e az egyistenhitű magyarság bizánci keresztény, vagy a Nyugat-Európába való integrálódás érdekében áttérjen-e a római kereszténységre. Európa nem értette meg a belső-ázsiai népeknek az ő világnézetüktől különböző, kozmikus egyisteni rend alapján való társadalmi berendezkedését, ezért gyűlölettel, megvetéssel és félelemmel fogadta és egyszerűen csak „pogánynak” nevezte. Ez a közhely („toposz”) a mai napig fennáll. Az új hazába való érkezésünkkor a „térítők” a régi színes ősvallásunknak minden nyomát igyekeztek eltüntetni, mert a lényegét nem értették. Az ősi szokások és hagyományok egy részének fennmaradásában mégis a kereszténység segített. Szertartásaink egy része beépült a keresztény liturgiába, ünnepekbe és tovább élt népmeséinkben, népművészetünkben és mondavilágunkban. A magyar népi hiedelemvilág magában foglalja őseink hitvilágát. Ezt régebben „babonának”, ma már ősvallásunk töredékeinek tartjuk. „Isten” szavunk már megvolt a honfoglalás előtt és a római kereszténységre való áttérésünk előtt szinte az egész Bibliát le lehetne fordítani honfoglalás kori magyarságunk nyelvére („lélek”, „imád”, „menny”, „megszentel”, „boldog”, „böjt”, „szent”, „vétek”, „bocsát”, „búcsú”, „hisz”, „hit”, „teremt”, „örök” stb. szavaink). Középkori templomainkban nyomára bukkanunk a fény és árnyék, a jó és a rossz küzdelmeinek. Tovább él a turulmonda, a szarvasmonda, az égig érő fa. Ősi hitvilágunk továbbéléséről mindennél jobban Ipolyi Arnoldnak az 1854-ben kiadott Magyar Mithológia című kötete tanúskodik. A magyarság megnyerése vagy elvesztése a római katolikus egyház számára a X-XI. században létkérdés volt. Egy olyan erős nép, mint a honfoglaló magyar, mindenképpen térképformáló erőt jelentett. Talán félreérthető, de igaz: Rómának nagyobb szüksége volt az Európát kelet felé lezáró keresztény magyarságra, mint nekünk Rómára, hiszen már egyistenhitűek és keresztények voltunk. A római katolikus vallás felvétele nem annyira rajtunk, mint az egyházon segített, ennek ellenére egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint Emese unokái. Ennek ellenére egyetlen európai uralkodócsalád sem adott annyi szentet az egyháznak, mint éppen az Árpád-ház. Ez is visszaigazolja a magyarság ősi egyistenhitét, mély vallásosságát. Miután a politikában nem tudták legyőzni a magyarságot, igyekeztek elpusztítani azt az erőt, amely ma is összetartja népünket: múltját és vallását. Egy új világrend bevezetése ugyanis a régi értékrend feledtetésével kezdődik. Ha ősi értékrendünket, hagyományainkat megőrizzük, a pokol kapui sem vesznek erőt rajtunk. Gondoljunk a csíksomlyói tömegekre, akik Kelet és Nyugat határán állva őrzik a Boldogasszony országát, nemzetét. Íme erre egy egészen meglepő példa, bizonyítván az ősi kapcsolat egyediségét és továbbélését. A világ minden nyelvén kivétel nélkül az Üdvözlégy (Angyali üdvözlet) második részét így kezdik: „…Szent Mária, Istennek anyja…” Csak mi, magyarok mondjuk eképpen, megkülönböztetett, kétszeres tisztelettel: „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja…” Kiszely István