Atlantisz, piramisok, vízözön: a hagyomány maga az élet

Várkonyi Nándor (1896. május 19., Pécs – 1975. március 11., Pécs) író, szerkesztő, könyvtáros, irodalomtörténész a puszta művészetnél mindig is többet jelentő magyar irodalom nagy magányosainak egyike. Munkássága, az azt meghatározó világszemlélete alapján nem sorolható semmilyen hazai irodalmi irányzathoz, bár számos szellemi műhely aktív közreműködője volt. Városi ember létére távol állt tőle az a gyakran öncélú esztétikai forradalmisággal képviselt, lázas társadalmi messianizmsusal is súlyosbított, a magyar kultúrtörténetben jórészt idegen testként nyüzsgő irányzat, amit nem csekély eufemizmussal urbánus felfogásnak nevezünk. Rövid ideig tanított a Nemzeti Parasztpárt népfőiskoláján, de széles és páratlanul elmélyült egyetemes műveltsége, poliglott nyelvtudása (fordított angol, francia, német, olasz nyelvű műveket, de értett görögül, hollandul, latinul, portugálul és spanyolul is), a szakralitás felé tájékozódó érdeklődése merőben eltért a népi irodalom világától. Leegyszerűsítő megközelítés, de Várkonyi Nándort alkatilag Hamvas Bélához lehet hasonlítani, amennyiben mindkettejüket foglalkoztatták a mítoszok, az aranykori hagyományok. Szekértáborok fölöttiségének ékes bizonyítéka, hogy egyaránt publikált a liberális, baloldali Nyugatban és a Tormay Cécile által kinyilvánítottan annak ellenében alapított konzervatív Napkeletben.

Várkonyi Nándor magyar-francia szakon tanult bölcsészetet Budapesten, de orientalisztikát is hallgatott. 1916-ban bevonult katonának, 1917-ben leszerelték kezdődő halláskárosodása miatt, ami végül 1921-ben teljes hallásvesztést eredményezett. 1918 és 1924 között alapvetően fizikai munkából élt, de fordított is. Magyar-francia-német irodalomtörténetből doktorált a Pécsi Egyetemen 1929-ben, ezután süketsége ellenére rendszeresen előadásokat tartott a magyar és a világirodalom kapcsolatáról. Egyik alapítója volt a sokféle felfogású, de a kortárs irodalmi irányzatok iránt érdeklődő írók folyóirataként ismert Symposionnak. Tanított, írt, szerkesztett, alapító tagja volt 1931-ben a Janus Pannonius Irodalmi Társaságnak, csatlakozott a Batsányi János Irodalmi Társasághoz, a katolikus tudósokat tömörítő Szent István Akadémia tagjai közé választották, és több más szellemi műhelyben is megfordult.

1945 után számára is beszűkült a világ, az általa képviselt szellemtörténeti világlátásnak nem volt helye a primitív, materialista bolsevik diktatúrában, csak kisebb szerkesztői munkákat kapott, illetve néhány folyóirat, például a katolikus Vigilia közölte esszéit, kritikáit.

Főműve, a Sziriat oszlopai 1940-ben jelent meg először, de már akkor is leginkább értetlenség fogadta e lélegzetelállító kultúrtörténeti szintézist, melynek végkövetkeztetése, hogy a ma ismert idők előtt létezett valamiféle őskultúra, őscivilizáció, melynek emléke mítoszok, mondák, hagyományok formájában fennmaradt.

Várkonyi egyebek mellett bátran fordult a Bibliához, az ókori kelet alapvető mitológiai művéhez, a 4000 éves Gilgames-eposzhoz vagy a hindu műveltség legfontosabb kulturális örökségéhez, a 3000 éves, szanszkrit nyelvű Mahábháratához és számos amerikai vagy épp óceániai hagyományhoz. A múlt minden hagyományát ab ovo a mesék világába utaló tudományoskodó (valójában intellektuálisan lusta és igénytelen, tehát áltudományos) megközelítést elvetve abból indult ki, hogy a mítoszokban, regékben foglaltak nem utólag költött kitalációk, hanem a valóság sűrítetten megőrzött emlékei, legalábbis ami a vízözön-hagyományt és más kataklizma-emlékeket illeti. Ezek ugyanis a világ legkülönbözőbb kultúráiban felbukkannak, ha más-más formában is. Ezekben közös kulturális kódot azonosított, miként a piramis- és megalitépítészet azonosságaiban, egyes növény- és állatfajok elterjedésében, valamint a trópusokon mindenfelé megtalálható úgynevezett törpe népfoszlányokban. „Ez kényszerítette ki egykori összekötő földrészek feltevését”, írja Várkonyi, valóságosnak tételezve az egykori Atlantisz és a Mu-sziget valamikori létezését.

Bár Várkonyi Nándort különösen az 1945 utáni interpretációk önkényesen válogatott forrásokból felelőtlenül mazsolázgató képzelgőnek minősítik, a földrajztudományból jól ismerjük a lemeztektonikát, vagyis a litoszféra (bolygónknak a földkéreg és a felső földköpeny alkotta szilárd kőzetburka) mozgását, ami a földrészek vándorlását okozza. Ha ránézünk a térképre, nyilvánvaló például, hogy Madagaszkár Afrika keleti oldaláról szakadt le, miként az is egyértelmű, hogy valaha az amerikai kontinens és Afrika egyetlen nagy földrészt alkotott. Azt is tudjuk, hogy a Bering-szorosnál egykor átjárható volt Ázsia és Amerika. Mindezek logikusan magyarázzák a különféle hagyományok közös kulturális vektorát.

„Mindezekben a hagyományokban a legelsőül feltűnő és meggondolkoztató mozzanat az, hogy hihetetlenül régi időkről, eget-földet rázó kataklizmákról szólnak, melyeknek az ember – e mítoszok szerint – nem csupán kortársa volt, hanem már akkor oly tudománnyal rendelkezett, mely belátást biztosított neki a kozmikus törvények rendjébe, s az élet végtelenei fölé emelte. Másodsorban arról tanúskodnak, hogy őseink ezt a tudást féltették, megmenteni és továbbadni igyekeztek, hogy ezáltal megmentsék a pusztulástól utódaikat, azaz magát az embert, aki pedig, ismereteink szerint, azidőtt még félállati létharcban tengette életét. Végül szembeszökő, hogy e regék a Földgolyó minden táján oly egyöntetű formában bukkannak fel, mintha közös gyökérből sarjadtak volna valamikor, egy ősköltészet hajnalán”

– állapítja meg lenyűgözően széles merítésű kutatásai összegzéseként Várkonyi Nándor. De a páratlan műveltségű író ennél is tovább megy, amikor voltaképp a közösségek önazonosságának alapját látja az őshagyományokban.

„Élet él a mítoszban, sűrített élet, tömörített emlékezés, lényegére párolt valóság. Valóságmagva van akkor is, ha az ember tanúja, kortársa nem lehetett is, de intuitíve átélhette, ahogy a kínai mítosz mondja a világteremtésről: ‘egy közülünk ott volt.’ A monda a benne foglalt természeti vagy történeti valóság legfőbb bizonyítéka: csak nagy hatású természeti vagy történeti esemény válhatik regévé, mert kialakulásának törvénye nem a jelentéktelen dolgok cifrázása, hanem ellenkezőleg, megrendítő élmények egyszerűsítése, kikerekítése. A monda, a rege, a mítosz azt jelenti, hogy az élmény mélyen beleszántott a nép tudatába, beleette magát emlékezetébe, olyannyira, hogy nem tud többé szabadulni tőle. A monda – élet; figyeljük meg: a hagyomány nem csak emlékezést tart fenn, hanem ünnepeket alapít, zarándokhelyeket keres, ereklyéket őriz, tárgyi emlékeket, maradványokat gyűjt”

– írja Várkonyi.

A Sziriat oszlopait övező értetlenségre, nemritkán gúnyos, ellenséges indulatra jellemző, hogy a Magvető Könyvkiadó 1972-es, megcsonkított újrakiadásához még a máskülönben méltán elismert Vekerdi László irodalom- és tudománytörténész is képes volt bántó hangú utószót, tipikus vörös farkat írni, amelyben többek között azzal igyekszik hitelteleníteni Várkonyit, hogy „szakmailag rég diszkreditált hipotézist ad elő és véd.” Ugyanakkor sem Vekerdi, sem a Sziriat oszlopainak más lefitymálói nem cáfolják Várkonyi kiinduló megállapításait az őshagyományokban megmutatkozó azonosságokat illetően. Ha pedig ezek tényszerűen megállapíthatók, akkor ezen azonosságoknak nyilvánvalóan nyomós oka van, jelesül valamilyen közös élményanyag; hacsak nem feltételezzük, hogy egymástól távol, más-más földrészeken élő emberek véletlenszerűen ugyanarra gondoltak; erre, lássuk be, igen csekély az esély.

Várkonyi e közös élményanyag, e közös hagyomány különböző kulturális kivetüléseit tanulmányozta, és kutatásaiból bátor következtetéseket vont le a Sziriat oszlopaiban. Hipotézisével akkor lehet vitatkozni, ha valaki tényt tud ténnyel szembeállítani. Mindmáig azonban ez nem történt meg, Várkonyi állításait mégoly vitriolos támadói sem cáfolják – legfeljebb tagadják. A tagadásból pedig nem születik tudás, kultúra, civilizáció. Ennek ismeretében különösen fontos, történelmi jelentőségű hiánypótló mű a Sziriat oszlopai.