Az amerikai álom nem létezik, a szabadság csupán illúzió

Az eposzi méretű alkotás első emlékezetes képe csaknem a legelején látható: amikor Tóth László hajója 1947-ben megérkezik New York kikötőjébe, az utasokkal együtt a néző is megpillantja a város szimbólumát, a Szabadság-szobrot – fejjel lefelé. Ezek után László ellátogat egy bordélyba, majd felkeresi Pennsylvaniában élő unokatestvérét, Attilát.

E rokon nem csupán kvártélyt ad neki, de munkát is. Az első megbízás, amit közösen teljesítenek, egy fiatalembertől származik, aki szeretné meglepni az édesapját azzal, hogy könyvtárrá alakíttatja a dolgozószobáját. László és Attila neki is lát, hogy elvégezze a munkát, ám az idő előtt felbukkanó családfő indulatosan reagál a jelenlétükre: kidobja őket a házából.

Ráadásul Lászlónak a szállásáról is távoznia kell, mert Attila felesége azt mondta az urának, hogy a rokona, akit befogadtak, megpróbált kikezdeni vele. A továbbiakban egy menhelyen húzza meg magát, és szénlapátolással próbálja előteremteni a betevőre valót, ám egyszer csak felkeresi Harrison Van Buren – a férfi, aki olyan durván kiakolbólította őt a rezidenciájáról.

Tóth tőle tudja meg, hogy olyan kiemelkedő munkát végzett a könyvtárszoba kialakítása során, hogy egy nagy képes magazin cikkben emlékezett meg a teljesítményéről. Van Buren számára csak ez után derül ki, hogy akit közönséges kivitelezőnek nézett, elismert építész, aki a dessaui Bauhausban sajátította el a szakmát.

Van Buren – nagyvállalkozó és iparmágnás, nem mellesleg a Doylestown nevű kisváros egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb embere – meghívja Lászlót az otthonába, majd váratlan bejelentést tesz: közösségi központot építtet a településen, és a komplexum terveinek elkészítésével, a munkálatok szakmai irányításával Tóthot bízza meg! Továbbá segít Lászlónak, hogy Magyarországon maradt hozzátartozói – a felesége, Erzsébet, és unokahúga, Zsófia – utána jöhessenek Amerikába!

Más filmek talán ezen a ponton hagynák abba a történet mesélését, ám Brady Corbet forgatókönyvíró-rendezőnek bőven van még mondandója: a folytatásban azt taglalja, hogy főszereplőjének milyen személyes és szakmai döntéseket kell hoznia, hogy túlélje az egymást sűrű sorban követő aznapokat.

Bár Erzsébet érkezése alapvetően örömteli fejlemény, az asszony színre lépése újabb problémákkal szembesíti a férfit – többek között egy szexuális jellegűvel is. És ami a munkát illeti: László művészi tervvel áll elő a komplexum szívébe helyezett kápolna kialakítására, ám a projekt keservesen lassan halad, megvalósítását több tényező nehezíti. Így mind mélyebbre süllyed kábítószer-függőségébe, és egyszer nem azzal a szándékkal húzza elő a mosdó alatt rejtegetett készletét, hogy magát lője be, hanem…

Brady Corbet nem realista ábrázolásra törekedett: olykor felhasznál bizonyos elemeket az objektívnek is nevezett, külső valóságból, ám azok A brutalista világát jellemző, kvázi reális összképet adnak ki végül. És a direkt e célra épített univerzumban a forgatókönyvíró-rendező végiggondolja az őt foglalkoztató kérdéseket. Például: mennyiben képes egy traumatizált ember maga mögött hagyni a múltját, és új életet kezdeni? Mennyiben megfelelő hely e célra az Egyesült Államok? És a film válaszai nem éppen lelkesítők.

Van Buren viselkedését figyelve – akinek karaktere tipizált, tehát a vagyonos tengerentúliak képviselőjének tekinthető – egyértelművé válik: bár az amerikaiak híján vannak a valódi tehetségnek, pénzükkel és visszautasíthatatlan ajánlataikkal elérik, hogy a maguk céljaira, mi több, a maguk kénye-kedve szerint használhassák azt. És a finanszírozó és a tehetség viszonya bizony nem a mecénás és az alkotó, a támogató és a támogatott, sokkal inkább az irányító és az irányított, a felül és az alul lévő viszonya.

A film kiábrándult – és kiábrándító – képet fest az Egyesült Államokat naggyá tevő gazdasági-pénzügyi elitről: tagjai önzők és arrogánsak, és bár irigylik, alapvetően lenézik a tehetségeket, sőt: amint azt a film egyik legsokkolóbb jelenete megfogalmazza, attól sem riadnak vissza, hogy – birtoklási vágyukban, irányítás- és kontrollmániájuktól hatva – erőszakot tegyenek rajtuk!

A brutalista szerint tehát az amerikai álom – abban a formában, ahogy egyesek elképzelik, és számos popkulturális alkotás népszerűsíti – sohasem létezett, és a sikerért olykor embertelenül magas árat kell fizetni. Ezzel összefüggésben különösen érdekes, hogy birtokosa számára mit jelent a külső szemlélők szemében megvásárolható árucikknek tűnő tehetség. Erre csak a film epilógusában kapunk választ.

Az 1980-as Velencei Építészeti Biennálén játszódó, záró képsorból ugyanis kiderül: Tóth a maga buchenwaldi, valamint a felesége dachaui cellájának építészeti sajátosságaiból indult ki, amikor megtervezte a komplexum kápolnáját. E helyiség egyik legszembeötlőbb innovációja egy fényből és árnyékból összeálló kereszt, amely a szoba közepén emelt oltáron jelenik meg, amikor a nap állása megfelelő.

A szakmai szempontok alapján véleményt nyilvánítók számára ez a film egyik leggyengébb pontja, hiszen a kápolna kialakítása mögött megbúvó koncepció nem a brutalista építészet sajátja, így magát a létesítményt sem lehet brutalista alkotásnak nevezni. Az eposzból ugyanakkor kitűnik: Tóth amiatt volt képes ilyen épület létrehozására, amit az Államokba való költözése előtt – és talán azt követően – átélt, és ahogyan az lecsapódott benne. Innen nézvést tehát másodlagos, milyen stílusú kápolnáról van szó.

Ráadásul ez a jelenet adja meg a választ az eposz egyik központi – a tehetség értékére és használatára vonatkozó – kérdésére, és ez fogalmazza meg a film talán egyetlen pozitív üzenetét: a talentum segítségével átlényegíthető és műalkotássá transzformálható mindaz, ami a hétköznapok hányattatásai közepette problémaként, teherként, traumaként jelenik meg.

(Hogy a kereszt azt kívánja-e közölni, hogy mindenek dacára van remény és megváltás, vagy más üzenetet hordoz, azt a befogadónak magának kell eldöntenie, ám Corbet nyilván nem ok nélkül döntött a megváltó szenvedés és az isteni szeretet szimbólumának használata mellett.)

De a film – egyebek mellett – a következő kérdéseket is felteszi: mikor vagyunk szabadok? Egyáltalán: létezik-e valódi szabadság a rohanó világban, a hétköznapok során előadó, megannyi döntési és cselekvési helyzetben? Ésmiközben a befogadó szembesül vele, mi minden határozza meg Tóth helyzetét és lehetőségeit, vagyis mi minden helyezi őt függő pozícióba – a múltja, a családi gyökerei, kábítószer-addikciója, szexuális frusztrációi –, rájön: a válasz ezúttal sem kellemes.

A témában az egyik kulcsmondat a film elején hangzik el, amikor Erzsébet Goethe egyik gondolatát idézi: „Senki sem lehet jobban rabszolga, mint akivel elhitetik, hogy szabad!” A képek közül pedig a fordítva – fejtetőre állítva mutatott – Szabadság-szobor érdemel említést.

E beállítás radikális magyarázata úgy szól, hogy a bevándorlók által várt – remélt?, álmodott? – szabadság még az annak földjeként emlegetett országban sem több, mint illúzió. A valamivel mérsékeltebb meg talán úgy, hogy a hajón érkezők jól teszik, ha háttérbe szorítják az Államokkal kapcsolatos elképzeléseiket, mert a valóság valamennyire rácáfol majd. Vagy úgy, hogy a neki jutó szabadság mennyiségét, mértékét távolról sem mindig az egyén várakozásai és reményei határozzák meg.

A brutalista tehát nyomasztó hangulatú, a befogadó tűrőképességét próbára tevő bevándorlódráma, amely a csaknem állandó bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, az áldozati lét és az elmagányosodás filmjeként is jellemezhető. Koncepciója kissé zsúfolt – Brady Corbet annyi anyagot ömlesztett az alkotásába, amelyből más forgatókönyvírók, rendezők talán két-három filmet is kihoztak volna –, játékideje tagadhatatlanul elnyújtott.

Adrien Brody ugyanakkor emlékezetes alakítást nyújt Tóth László szerepében, Lol Crawley pedig kiváló munkát végzett a képi világ megalkotásakor – aligha meglepő tehát, hogy A brutalista épp a legjobb férfi főszereplőnek járó, továbbá a legjobb operatőri munkát honoráló aranyszobrocskát hozta el az idei Oscar-gálán. (A harmadik díjazott Daniel Blumberg zeneszerző volt.)

Hazai vonatkozások

A tízmillió dollárból – vagyis mintegy négymilliárd forintnak megfelelő összegből – készült filmet túlnyomórészt Magyarországon forgatták. (Corbet első nagyjátékfilmjét, a 2016-os Egy vezér gyermekkorát szintén itt rögzítették.)

A főszerepet alakító Adrien Brody magyar gyökerekkel bír: édesanyja – a fotográfusként nevet szerzett Sylvia Plachy – 1943-ban született Budapesten, és ’58-ban érkezett az Egyesült Államokba, a szüleivel együtt. A Tóth Lászlóról szóló történet elmeséléséhez a forgatókönyvíró több magyar építész – Breuer Marcell, Kepes György, Goldfinger Ernő, Moholy-Nagy László – életútjának egy-egy mozzanatát is felhasználta.

Emellett csaknem valamennyi forgatási helyszín hazai volt: a stáb néhány napot töltött Olaszországban és New Yorkban, idehaza viszont csaknem egy hónapig forgatott. A szénlapátolós jelenetet például a csepeli Szabadkikötőben vették fel, a Van Buren-kúriát a tóalmási Andrássy-kastély jelenítette meg, a vasútállomást a budapesti Keleti pályaudvar. A közösségi központban kialakított kápolna valójában az Óbudai Gázgyár egyik tornyának belső tere, míg a Velencei Építészeti Biennálén játszódó jelenetet a Dohány utcai Hősök templomában rögzítették.

A filmben több magyar nyelvű mondat is elhangzik – és nem csak azzal a bizonyos „b” betűs kifejezéssel. Adrien Brody hibátlanul ejti például, hogy Budapest, az Erzsébetet játszó Felicity Jones pedig ugyanígy mondja ki a történet szerint a munkahelyéül szolgáló napilap, a Magyar Nemzet címét.

A színészek magyar kiejtésének tökéletesítéséhez az alkotók egy mesterséges intelligencia (MI) vezérelte szoftvert használtak, amellyel feljavították az eredetileg rögzített hanganyagot. Miután a munkájáért Oscar-díjra jelölt vágó, Jancsó Dávid egyik nyilatkozata nyomán híre ment a dolognak, indulatos vita alakult ki az MI filmkészítésben való használatáról, holott az már évek óta a gyakorlat része, az értetlenség – és a felháborodás mértéke – tehát kissé túlzott volt.

(A brutalista/The Brutalist. Feliratos amerikai – angol – kanadai filmráma. Játékidő: a moziváltozat hossza 214 perc, negyedórás szünettel. Írta és rendezte: Brady Corbet, 2024. Forgalmazza: UIP – Duna Film. Korhatári besorolás: [18])