Az egyedi, mégis univerzális ember

– Néprajzkutatóként, kulturális antropológusként, etnológusként bejárta a világot Észak-Skandináviától India és Nepál vidékéig, Észak-Pakisztántól Kína eldugott ujgurisztáni részéig, Délkelet-Ázsiától, Indonéziától Afrikáig. Utazásai alatt számos dokumentumfilmet is készített elsősorban a Duna Televíziónak, ahol többen a magyar Indiana Jonesként emlegették. Valóban annyira izgalmasak voltak ezek az utazások, mint az amerikai kalandfilmekben?

– Persze, sorolhatnám a kalandokat, azt, hogy milyen volt az afgán–pakisztáni határon börtönbe kerülni illegális forgatás miatt, vagy hogy mit éreztem, amikor Nepálban órákat álltam a kommunista terroristák kivégzőosztaga előtt, vagy azt, hogy miért kellett tizenkét csavarral összefogni a fél karomat, miután egy akna felrobbant alattam Szudán és Egyiptom határán. Vagyis valóban volt némi izgalom az életemben, ám a célom soha nem az volt, hogy a kalandot keressem, hanem hogy megismerjem az embereket: értékrendjüket, érzéseiket és hogy mitől lesznek boldogok, mi az életcéljuk. Mi a tetteik és a szavaik jelentése. Eredetileg nem ügyvédnek készültem, hanem írónak, és az is maradtam. Első diplomámat mégis az ELTE jogi karán szereztem. Már itt is az ember érdekelt, ezért az emberiség közös örökségéről és a jövő generációk jogairól írtam a szakdolgozatomat. Később elvégeztem a néprajz és a kulturális antropológia szakot, és kutatásaimmal, utazásaimmal az ember társadalmi, vallási, kulturális sokféleségére fókuszáltam. Egyszerre kerestem a hasonlóságokat és a különbségeket. Az etnológia és a kulturális antropológia ugyanis nem csupán a „másság”, hanem a „hasonlóság” tudománya is.

– Hogyan képzeljük el ezeket az utazásokat?

– Egyik nap még ott állok a nemzetközi konferencián, tartom az előadást, vagy írom a szakcikket magyarul, angolul, esetleg oroszul, aztán felveszem a hátizsákot, és eltűnök a nepáli hegyek között, vagy épp a Kazak-sztyeppen, esetleg Afrikában. Ilyenkor hónapokig élek a helybéliekkel, igyekszem megismerni az életüket, a mentalitásukat, keresem, hogy mi az, ami összeköt bennünket velük. Vagyis nem a nyugati utazó fennköltségével, hierarchikus fölényével közelítek hozzájuk, hanem odaülök közéjük, mint egy szegény vándor. Egészen máshogy fogadnak, mint ha dagadó pénztárcával utaznék. Nem azt kérdezik, ki vagyok és miért jöttem, hanem megvendégelnek, és elkezdenek beszélgetni, akárcsak az Odüsszeuszt fogadó phaiákok. A világ sok szempontból ma is úgy működik, mint az antikvitásban. Hiába a csúcstechnika, valahol a szívünk mélyén ugyanazok vagyunk, akik kétezer évvel ezelőtt. Az ember egyszerre univerzális és a legegyedibb lény – így van ez társadalmaival, kultúráival is: ezek is csak a hasonlóságok, különbségek és egyéni invenciók dinamikájában értelmezhetők.

– Mennyire nyitott a mai ember? Mindenhol szívesen fogadták?

– Nagy eltérések vannak a világ különböző régiói között, hiszen sokak szereztek keserű tapasztalatokat az uralkodó, többségi népességgel vagy a kívülállókkal kapcsolatban. Így például Észak-Skandináviában az ottani számik (lappok) nagyon megszenvedték a skandináv elnyomás évszázadait. Svédországban ugyanis még az 1970-es évek közepén is működött olyan rasszbiológiai intézet, ahol különböző fiziológiai jegyek alapján akarták bebizonyítani, hogy a számik kvázi a majom és az ember közötti átmeneti fajnak számítanak, vagyis nem ugyanolyan rangú emberek, mint ők. Tömeges sterilizálással adtak nyomatékot ennek, amiért a svéd állam és a királyi család csak néhány éve kért nyilvánosan bocsánatot. A sors fintora, hogy most éppen ez a Svédország akar minket demokráciára oktatni.

– Vagyis abban, hogy egy népcsoport mennyire nyitott, nagyon sokat számít a történelmi tapasztalat.

– Igen, és meg is kell érteni, ha óvatosak, mert sok esetben ez az óvatosság túlélési stratégiájuk része. Volt olyan település Észak-Norvégiában, ahová kétszer is ellátogattunk a számik kultúráját és nyelvét jól ismerő feleségemmel, Tamás Ildikóval. Mindkétszer zárt ajtók fogadtak, miközben egyértelműen látszott, hogy otthon vannak. Sőt, egy idő után a seprűt is keresztbe tették az ajtón, hogy távol tartsák a gonosz és ártó szellemeket – és minket. Meg kellett találnunk azokat a kulcsokat, amelyekkel meg tudtuk nyitni a szívüket.

– Az első kutatásokat Afrikában folytatta. Ma már Észak-Skandináviától az Urálon keresztül a kazah sztyeppén át egészen Közép-Ázsia, Pakisztán, Afganisztán, India, Nepál vidékéig tart a sáv, ami egyfajta keresztmetszetét adja kutatásainak. Ha összegezni kellene az ezeken a helyeken szerzett tapasztalatait, mire jutna?

– Amikor rokonságot keresünk, akár a múltban, akár a jelenben, azt látom, hogy nem jól járunk el, ha vagy-vagyban gondolkozunk: vajon ez vagy az a nép a „rokonunk”? Nem szabad kizárólagosságra törekedni, mert azzal saját lábunkat rúgjuk ki. Ha a múltunkat és a jelenünket összevetjük, az a helyes, ha minél több kezet fogunk meg. Vagyis a nyelvi rokonainkkal ugyanúgy közösséget kell tudnunk vállalni, mint a sztyeppei civilizáció lovas nomád népei­vel vagy azok utódaival. De ugyanígy a Kárpát-medencei és a környező népekkel is, akikkel az elmúlt 1100 év alatt óhatatlanul is rokonokká váltunk, sorsközösségünk, történelmi tapasztalataink hasonlóak. Kulturális, vérségi, habitusbeli és értékrendbeli rokonságban egyszerre kell gondolkodnunk, nem lehet közülük egyet kizárólagossá tenni, mindenki mást pedig kiszorítani a látótérből.

– Eddig elsősorban a tudós, kutató énjéről beszélgettünk, miközben felvillantottuk a világcsavargó és az ügyvédi énjét is. A kortárs irodalmi lexikon „önszócikkében” ugyanakkor említ egy költőt, „aki kisgyerek kora óra verseket körmöl”, illetve egy család­apát is. Hogyan tudja ezt az önben élő ötféle embert elkülöníteni egymástól?

– Fiatal koromban sokáig párbajtőröztem, ami megtanított rá, hogy ha valamit csinálok, akkor száz százalékban arra koncentráljak. Ezért viszonylag gyorsan át tudok váltani egyik énemről a másikra. Amikor a gyerekekkel játszok vagy kirándulok, akkor csak családapa vagyok, míg a tárgyalóteremben eszembe sem jut verseken gondolkodni. Vagyis jól megvagyunk egymással, nem hagyom, hogy egyik vagy másik túlságosan is felülkerekedjen bennem.

– Tavaly választották meg a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének igazgatójává. Ez a pozíció, feltételezem, egész embert kíván.

– Sorsszerűnek érzem a kinevezésemet. Merthogy eddig nem volt olyan feladatom, ahol ne kellett volna félretenni valamelyik énemet. Az ügyvédi pályán a tudósi és a művészi énem nehezen érvényesült, idegenkedtek tőle. A tudósok körében sokszor művésznek, a művészek körében pedig sokszor ügyvédnek tartottak. Vagyis mindenhol egy kicsit kívülállónak éreztem magam. Ez az első olyan feladatom, ahol mindegyik egyszerre tud érvényesülni.

– Nemcsak a kinevezése, de a Magyar Művészeti Akadémiához vezető út is sorsszerű volt…

– Tulajdonképpen igen. Édesapám festőművészként a magyar tiltott avantgárd egyik vezéregyénisége volt, így a 60-as évek végén és a 70-es években rendszeresen nálunk gyűltek össze a magyar kortárs művészet nagyjai Weöres Sándortól Hamvas Béláig, Latinovits Zoltántól Nagy Lászlóig vagy Gyarmathy Tihamérig. Amikor évtizedekkel később a Magyar Művészeti Akadémia megalakult, a tagok jelentős részét jól ismertem. Majd édesapám révén, aki a köztestületté válás után az akadémia első alelnöke lett, már a szervezet működésébe is bepillanthattam. 2021-ben aztán felkértek, hogy induljak el a főtitkári választáson. Ezt végül az arra szerintem is a legalkalmasabb jelölt, Richly Gábor nyerte el. Fél évvel később azonban a Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet igazgatója tragikusan elhunyt, és Gábor felhívott, hogy mivel programjaink közel álltak egymáshoz, vállaljam el a posztot.

– A napokban nyílt meg az MMA 2019–2022. évi művészeti ösztöndíjasainak kiállítása a Pesti Vigadóban Essentia Artis címmel. A tárlatért és a köré szervezett programsorozat lebonyolításáért az ön által vezetett intézet a felelős. Milyen koncepció alapján szervezték meg a kiállítást?

– Olyan összművészeti seregszemlét szerettünk volna létrehozni, ahol minden végzett ösztöndíjas, vagyis mind a kilenc művészeti szekció (építőművészet, film- és fotóművészet, ipar- és tervezőművészet, irodalom, képzőművészet, művészetelmélet, népművészet, színházművészet, zeneművészet) bemutatkozási lehetőséget kap. A különböző művészeti ágak és alkotások egymásra reflektálva jelennek meg ezen a kiállításon, amely köré mintegy hetven kísérőprogramot és több tematikus napot is szervezünk. Ezek izgalmas keresztmetszetét adják a mai magyar feltörekvő művészgenerációnak.