Csak akkor zenéljen valaki, ha szereti, és soha ne tegye a hírnévért, sikerért, mert a végén csalódást fog érezni – nyilatkozta a Demokratának a december 6-án a Petőfi Csarnokban fellépő Ken Hensley, a Uriah Heep egykori billentyűs-énekes dalszerzője.

– Az elmúlt évek vallásos tartalmú lemezei után most egy rockzenész életről, feltűnéséről és a hírnévvel járó gondokról készített lemezt Blood On The Highway címmel.

– Ez igaz, de azt a személyt, aki a dalokat írta, és aki az album központi alakja, most is Jézus Krisztus vezeti. Amióta 1993-ban hívő kereszténnyé lettem, minden cselekedetemet Ő vezérli, s ad ihletet a munkámhoz. Tehát semmi nem változott a korábbiakhoz képest, csak a hitvallásom lett még erősebb.

– Milyen tanácsot adna napjaink fiatal zenészeinek, hogy elkerüljék a lemez főhőse által megélt csapdákat?

– Mindig és mindenkinek ugyanazt mondhatom. Csak akkor zenéljen, ha szereti, és soha ne tegye a hírnévért, a sikerért, mert a végén csalódást fog érezni. A sikerrel szerzett pénz előbb-utóbb elfogy, a fiatalos alak is megváltozik, az illető megkopaszodik, pocakot ereszt, hírneve elmúlik. S persze találjon olyan társakat, akik szintén örömüket lelik a közös zenélésben. Magam is azért vagyok ma itt Budapesten, mert szeretek zenélni, és mert ez a jelképes lépcső vezet a teljes örömhöz. Keresztényként nem is mondhatok egyebet, mint azt, hogy az emberek ne feledkezzenek meg Krisztusról. Minden másnál fontosabbnak tartom, hogy törődjünk egymással, és ez teljesen független attól, hogy fiatalokról vagy idősekről beszélünk. Segítsük azt, aki bajban van, álljunk mellé! Sok híres ember, köztük George Harrison is azt üzente a halálos ágyáról, hogy szeressük egymást.

– Ezzel a szemlélettel csak még szembetűnőbb ellentétben áll a „sex, drug and rock and roll” jelmondat, amelynek a lemez főhőse is áldozatul esett élete felfelé ívelő szakaszában. Ki ezért a felelős: a menedzser, a rajongók, a zenész vagy a szórakoztatóipar?

– A felelősség az egyéné. Tény, hogy az állandó turnézás, a siker megőrzéséből fakadó szakadatlan nyomás, a szeretett emberektől való huzamosabb távollét nagy árat kíván. Ebben a zaklatott életmódban a kapaszkodót ki az alkoholban, ki a kábítószerekben, ki az alkalmi kapcsolatokban találja meg. Ez azonban nem törvényszerű, én is csak a magam múltbeli tapasztalatairól beszélek. Más kérdés, hogy a tömegtájékoztatás inkább az ilyen külsőségekre kapja fel a fejét.

– A lemezen a korábbról jól ismert énekesek, John Lawton, Glenn Hughes mellett a norvég Jorne Lande is hallható, aki egyfajta hangbeli hasonmása a Whitesnake-et vezető David Coverdale-nek. Nem lett volna egyszerűbb őt megkeresni?

– Hívhattam volna Davidet, de én az 1970-es években létezett életerőt és lelkesedést akartam feleleveníteni, ezt pedig tőle nem kaptam volna meg. Mint munkát, bizonyára elvállalta volna, de nekem több kellett. Jorne a 70-es évek növendéke, kívülbelül ismeri a rock akkori világát, történetét, az abban részt vett zenészeket.

– Ha ilyen kiváló hangokat hallunk a lemezen, kissé furcsának tűnik, hogy a metál műfaj hörgőbörgő, valamint a rap öszszevissza hablatyoló előadóit is énekesnek nevezik.

– Személyes véleményem, hogy tévesen. Számomra a rap nem zene, hanem zaj. Dobgéppel kísért költészet. Egyébként nekem mindegy, hogy milyen műfajról beszélünk, legyen benne énekelhető dallam, és mostanában éppen ezt hiányolom leginkább a modern zenében. Dalirányultságú ember vagyok, és bár kedveltem a némi jazzbeütéssel fűszerezett, progreszszív zenét játszó kanadai Rush együttest, azért az igazi dalokat az én szememben mégiscsak a brit Police írta.

Szakács Gábor

(A cikk a Demokrata december 13-i számában jelent meg. Korábbi írásainkat itt olvashatja.)