Magyar szecessziós plakátokból nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
Az élet művészete
Zsolnay-kerámiák, Vaszary János textiljei, George Henry Walton széke, a Japán kávéház kültéri bútorai és egy Mariano Fortuny estélyi köpeny, körülöttük pedig 120 – mások mellett Mucha, Toulouse-Lautrec, Klimt, Rippl-Rónai, Ferenczy Károly vagy Faragó Géza jegyezte – plakát a XIX. és XX. század fordulójáról. A három évvel ezelőtti nagy sikerű art deco plakátok után most az első aranykor alkotásai láthatók 2025. október 5-ig a Magyar Nemzeti Galéria Az élet művészete – A szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon című kiállításán.
A XIX. század ipari forradalma, a városiasodás, illetve a velük járó polgári átalakulás nyomán egyre nagyobb igény mutatkozott a reklámokra, hirdetésekre. Az új nyomdatechnikai eljárások, különösen a színes litográfia megjelenése pedig tálcán kínálta a lehetőséget: az olykor harsány, figyelemfelkeltő plakátok amellett, hogy egy-egy új termék megvásárlására vagy egy közelgő kulturális eseményre hívták fel a figyelmet, művészi kvalitásukkal a közízlést is formálták. Elterjedésüket egy új elmélet szerint nagyban segítette Hausmann báró monumentális városátalakítása, Párizs modernizálása, hiszen az építési palánkokon elhelyezett plakátok üde színfoltot jelentettek a mindennapok szürkeségében.
Plakátforradalom Párizsban
A művészetben szokatlan jelenség, hogy egy új műfaj megjelenése egyetlen emberhez legyen kapcsolható. Márpedig Jules Chéret-t okkal nevezik a plakátművészet atyjának, hiszen saját fejlesztéseivel nemcsak a plakátot, annak nyomtatását forradalmasította, de eszköztárát és stílusát is megújította. 1866-ban nyílt párizsi nyomdájából az 1890-es évekig több mint ezer élénk színű, dekoratív plakát került ki, amelyek állandó szereplője az a mindig életvidám, már-már buja nőalak volt, aki innentől hosszú évekre, évtizedekre meghatározó figurája lett a kereskedelmi hirdetéseknek.
Chéret-nek, illetve az ő sikerének köszönhetjük, hogy hamarosan olyan komoly művészek is kipróbálták magukat a műfajban, mint Toulouse-Lautrec vagy a párizsi Nabis csoport festői. És persze Alfons Mucha, a Morvaországban született, Párizsban élt litográfus, aki plakáttervezői karrierjét egy véletlen megbízásnak köszönhette. 1894 végén ugyanis az ünnepelt színésznő, Sarah Bernhard rendelt egy plakátot az általa vezetett színház Gismonda című darabjához, amelynek a címszerepét is ő játszotta. A megbízást Mucha kapta, aki az előadáshoz egy szokatlan plakátot tervezett, amely mind kompozíciójában, mind pedig színeiben formabontónak bizonyult. A színésznő ennek ellenére mégis bízott a fiatal művészben, aminek oka a korabeli kritikusok szerint az volt, hogy „bebizonyította, hogy a rikító színek és túlburjánzó mozdulatok, amelyeket sokan elengedhetetlennek tartottak (a plakátokon), teljesen feleslegesek. Mucha egyszerű, világos plakátot állított szembe a színes zűrzavarral. […] És győzött”. A Gismonda után Sarah Bernhard Muchát nemcsak folyamatos megbízásokkal látta el, hanem képzőművészeti tanácsadójává is tette.
A nemzetközi elit nyomában
A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása 1895-tel, Mucha első plakátjával kezdődik, hiszen míg Jules Chéret-t nem tudjuk egyértelműen a szecesszióhoz sorolni, Mucha munkáinak gazdag ornamentikája, stilizált motívumai olyanok, mintha az irányzat díszítőművészetének mintalapjait látnánk.
– A plakátra megszületése pillanatában, azaz a szecesszió kialakulásával egy időben abszolút művészeti ágként tekintettek. Ennek megfelelően meg is jelentek a művészei, a gyűjtői, a múzeumok elkezdtek foglalkozni vele, a szakírók pedig úgy írtak róla, mint bármelyik műalkotásról – vázolja a plakátművészet kezdeti időszakát Katona Anikó művészettörténész, a kiállítás kurátora. A tárlat nemzetközi körképpel indul, a műfaj hazájából, Franciaországból természetesen több irány is megjelenik, de felvillan a magyarok szempontjából különösen is fontos müncheni szecesszió is, amelynek fő alakja, Franz von Stuck egy plakáttal és egy szoborral mutatkozik be a teremben. Szintén kihagyhatatlan a müncheniek mintájára 1896-ban létrejött bécsi Secession művészcsoport is, amelynek első kiállításához a mozgalom vezetője, Gustav Klimt tervezett – a tárlaton is látható – plakátot.
A modern plakát magyarországi megjelenésére legnagyobb hatással az 1898-as Modern művészet című, az Iparművészeti Múzeumban rendezett seregszemle volt, különösen azért, mert a kiállításra gazdag plakátanyag érkezett egyebek mellett francia, belga, angol, német, osztrák, olasz és amerikai művészektől. És bár a kiállító 14 magyar közt volt ugyan egy – Vaszary János Körkép az 1848–49-iki szabadságharcról. Bem–Petőfi című munkája –, amely a nemzetközi trendbe illeszkedett, mindenki más az akkorra már elavultnak számító historizáló irányt követte.
Központban: a femme fatale
Azt, hogy a magyar plakátnak jelentős lemaradása van a nemzetközi művészethez képest, így sürgős felzárkóztatásra van szüksége, a hazai művészek mellett a különböző kulturális intézmények, illetve maguk a gyártulajdonosok és a kereskedelmi cégek is felismerték. Utóbbiak például plakátpályázatokat hirdettek, a zsűrizésbe és a kiállítások szervezésébe pedig bevonták az Iparművészeti Társulatot is. Nem sokkal később az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat is úgy döntött, hogy az éppen aktuális kiállításait plakátokon fogja hirdetni. A kiírt pályázat győztesei – mások mellett Ipoly Sándor, Vaszary János, Fényes Adolf, Helbing Ferenc vagy Iványi Grünwald Béla – amellett, hogy plakátjaikat viszontláthatták az utcákon, pénzjutalomban is részesültek.
– Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a plakátok segítségével nemcsak művészetről, stílusról és intézményrendszerekről tudunk beszélni, de arról is, amit hirdetnek, vagyis a mindennapi életről. Így a kiállításon korabeli tárgyakon keresztül bepillantást nyerhetünk az új polgári lakásokba, a sport és a szabadidő világába, az éjszakai életbe, de mesélünk az egyre öntudatosabbá váló, modern nőről vagy a femme fatale-ról is, akik egyértelműen központi helyet foglalnak el a századforduló művészetében, így a plakátokon is – mondja Katona Anikó, miközben a kiállítás vivőképét, Faragó Géza Tungsram Wolframlámpa 1912–1914-es plakátját vesszük szemügyre. A vízparton álló, csillagos égboltban gyönyörködő elegáns nőalak és fekete macskája festményként is megállja a helyét, persze nem véletlenül. A művésznek csakúgy, mint mesterének, Muchának festői ambíciói is voltak.
Arról, hogy a plakátok túlnyomó többsége által hirdetett hurráoptimizmus, a társadalmi-gazdasági fejlődés és a boldog békeidők felszíne alatt az ország súlyos problémákkal küzd, csupán néhány falragasz árulkodik. Pedig az 1910-es évek elejének tüntetéshulláma, a soha nem látott léptékű kivándorlás, az egyre nagyobb mértéket öltő munkásszegénység és a nagyhatalmak között fokozódó feszültségek már előrevetítik a világ változását és ezzel együtt azt, hogy ebben a megváltozó világban a plakátra új feladatok várnak majd. De ez már egy másik történet, másik kiállítás témája.
