Gondolatok Bene Éva Megdőlt az életfa című kötetéről

Első számú és mindennél fontosabb sorskérdés a „lenni vagy nem lenni” a magánéletben is, ám a közéletben, egy nép, egy nemzet életében még milliószor fontosabb. Életképes – a miénkénél életképesebb – népből ezrek-százezrek készek az életüket áldozni a létezésért, a megmaradásért. Nemcsak magára a pusztulásra, hanem már a felrémlő, közelgő fenyegetésére is a mindenre kész önvédelem riadójával válaszol az életrevaló társadalmak organizmusa. Nálunk a fenyegető veszélyről annak idején mélyen hallgatott a szakma és a tudomány, igaz, a politika riadót fújt, csak éppen nem a pusztulás ellenében, hanem a pusztulás pártján: nem kell ennyi tömérdek gyerek! – adta ki az ukázt agitprop hadseregének, éspedig éppen akkor, amikor a születésszám elégtelenre váltott.

Fél évszázaddal ezelőtt nemcsak a közelgő pusztulás veszélyére nem figyelmeztetett időben a magyar politika, de az évről évre elmélyülő pusztulást is tagadta évtizedekig. Mocskolta, legyalázta, lenacionalistázta, lefasisztázta azokat, akik a pusztulást szóvá merték tenni.

A hétmilliónyi magzat kigyilkolásáról szó sem igen esett, az elektronikus és nyomtatott sajtó több ezer fóruma közt aligha került olyan, amely a magzatgyilkolás ellen kellő hangsúlyú tiltakozásnak nyilvánosságot adott volna. 25 év alatt több mint 700 ezerrel apadt a magyar lakosság száma, legálisan és illegálisan már az anyaméhben 7-8 milliónyi nyilvántartott és nyilvántartásban nem szereplő magzatot daraboltak fel, s dobtak a küblibe. Hasonlóképp ostromoljuk a világrekordot a lakosság elvénülésében is, s mindezzel az iszonyú önpusztítással – magyarán népirtással – érdemben, kellő színvonalon, igazolható eredménynyel fél évszázad óta nem foglalkozott sem a politika, sem a tudomány, sem a közvélemény.

Még odáig sem jutottunk ez idő alatt, hogy teljesítsék a sokszoros kérést: ezernyi sajtófórumból szánjunk legalább egyetlenegyet arra, hogy a nemzeti jövő ügyeit-gondjait szabad vitában folyamatosan napirenden tartsuk.

Első számú sorskérdésünket fél évszázadon át a legteljesebb közöny illette; török, tatár, német, orosz évszázadok során nem pusztított ki a világból annyi magyart, mint mi, magyarok kipusztítottunk néhány békés – és itt a békésen van a hangsúly – évtized alatt. Több ezer éves történelmünk legaljának, legkártékonyabb nemzedékeinek nevezhetjük magunkat, akik képtelenek nemcsak áldozatra a létezésért, a jövőért, a megmaradásért, de még arra is, hogy legalább a voksaival ez a kiirtásra szánt nép ne a halál, hanem az élet pártjára álljon.

Merné vajon felelősséggel állítani valaki, hogy száz leadott szavazat közt legalább egyetlen olyan is kerül, amelyet elhatalmasodó pusztulásunk ellenében meggondoltan a nemzeti megmaradásra adtak?

Bene Éva Megdőlt az életfa című, a Kairosz Kiadónál kötetében ezt a lealjasító közönyt, a humán értékek gátlástalan züllesztését, a közösségi élettér folyamatos sorvasztását, s az egyre inkább megiramló pusztulást szembesíti az ENSZ 1948 decemberében hozott egyezményével, amely a népirtást kodifikálja. „A könyv – röviden – arról szól, hogy milyen cselekvési, intézkedési, ideológiai, érdeki, erkölcsi, gazdasági, politikai, hatalmi, mediális, oktatási, verbális lehetőségei és elemei vannak a közösség, a társadalom, a nemzet tönkretételének” – írja a Bevezetőben Duray Miklós, s megjegyzi, hogy „a 2004. december 5-én aljas módon kikényszerített, a nemzetet megszégyenítő és megalázó népszavazás” eredménye pattantotta ki Bene Éva fejéből a szikrát a könyv megírásához.

A háborús, gyilkos, véres népirtások egyre nagyobb tömegeket pusztítanak, de a „közvetett, indirekt népirtás” sem rosszabb hatásfokú, csak időigényesebb. Bene Éva kötetében az élővilág – növényi, állati, emberi világ – törvényeire alapozott rendszerelméletet épít ki, tételesen jellemezve az „indirekt népirtás” leginkább alkalmazott módszereit, belső feltételeit, a lelki ellenálló képesség megtörését.

Megmaradunk, vagy belátható időn belül kipusztulunk a világból – nem lehet ennél fontosabb kérdés egy nemzet számára. Bene Éva elsőként dolgozta ki és leplezte le – legalábbis a legveszélyeztetettebb országban – őszintén, teljes nyíltsággal az indirekt népirtás rendszertanát. Legtöbbet és leghitelesebben ő vallhat a könyvéről is:

„A háborúkban legyilkolt, vagy az azokon kívül kiirtott népekkel szemben az öngyilkos, önpusztító nép, amely a vágóhídra terelt állatokhoz hasonlóan passzívan beletörődik a sorsába, sőt saját árulói által még aktívan elő is segíti ezt a folyamatot, nem érdemel sajnálatot. A magyar népességfogyás hátterében az indirekt népirtás tényét kell felismernünk! (…) Egy nép biológiai életerejének a megtörése érdekében (…) elengedhetetlen az ország elszegényítése, az életszínvonal csökkentése, melynek céljából a nemzetgazdaság tönkretétele, a nemzeti vagyon kiárusítása, az ország eladósítása és a munkanélküliség növelése megbízható eljárásnak látszik. (…) A nemzeti öntudatot a sárba taposták, nemzeti ünnepeinket eltörölték, nemzeti jelképeinket idegenre cserélték, történelmünket meghamisították, nemzeti hagyományainkat nem engedték ápolni, nemzeti hőseink helyett ellenségeinket kellett állva ünnepelni, a hazafiságot kigúnyolták, nemzeti érzéseinket elnyomták és Piroschka-paprika-csikós romantikává silányították. Határainkon túl élő rokonainkat, testvéreinket erőszakkal elszakították tőlünk, a hozzájuk fűződő összetartozás érzelme megvetendő és üldözendő irredentizmussá degradálódott. (…) A közoktatás terén végbevitt pusztítás felér egy Moháccsal (…) A gyermekek nem tanulják meg legnagyobb költőink halhatatlan verseit, és a szókincsük gyalázatosan szegényes. Átírták, meghamisították a történelemkönyveket, a magyar múlt és kultúra nagyjait elhallgatják és eljelentéktelenítik. A népdalok oktatását szabotálják, a Kodály-módszert Japánban jobban el lehet sajátítani, mint itthon (…) Eltörölték a nevelést, megszüntetik a bukást, eltörlik az osztályzatokat, lassan eltörlik az oktatást is. (…) A szülőföld szent, melynek egyetlen rögéről sem szabad lemondani. De Magyarországon ez a föld ma már mintha nem volna érték, mintha a haza áru volna, amit árulnak is. Alapszerződésekkel a korábbi területekről le lehetett mondani, a Dunát el lehetett terelni, a Délvidék visszaszerzésének a lehetőségét el lehetett mulasztani és el lehet adni, át lehet játszani a földet idegeneknek. Nincs az az állat, amely ellenállás nélkül hagyná kisemmizni, elűzni magát a saját területéről. Csak a magyar, aki már feladta.”

Bene Éva ezzel a könyvvel a határtalan fájdalmat írta ki magából.

A reménytelent. Ez a nép ellenállhatatlanul sodródik a végpusztulás felé, minthogy magamagát pusztítja, miközben testvéreit megtagadja, s talán a sírásóira bízza a sorsát. Minthogy oly végzetesen elbutították, folyamatosan ismétlődő saját kárából sem hajlandó tanulni; minthogy annyi szennyet szívott magába a kommunizmus évtizedeiben – s meglehet még többet azóta -, hogy végképp elundorodott önmagától, és minden, amit ma felmérhetünk, a pusztulás felé mutat. Készen már hozzá a szemfedőnk is: 2004. december 5-én hat és fél millió szavazat. Hat és fél millió testvértagadás. Az emberi lealjasodás feneke?

2004. december 6-án még el lehetett volna viselni valamilyen magyarázkodást is. Ma már magyarázkodásnak nincs helye.

Annak a reménye nélkül, hogy a napról napra közeledő pusztulást még elkerülhetjük, Bene Éva sem teheti ennek a 240 oldalas nekrológnak a végére a pontot, de ama remény keltéséből mintha túl sokat testálna az Istenre, mondván: „…meggyőződésem, hogy a magyarság megmaradását egyedül Istentől várhatjuk”.

Maga az egész könyv – vitairat. Első feldolgozása – legalábbis magyar nyelven, elsősorban hazai szemszögből, hazai tényeket, problémákat elemző meditációban – az európai (s amerikai) civilizációt megsemmisüléssel fenyegető kórosodásnak. Szinte minden tétele keményen ütközik hitekkel, balhitekkel, elméletekkel, ideológiákkal, s ezenközben világhódító bambaságokkal is. Elég csak megmerülni napjainkban: már kártékony politika sem kell hozzá, az elvénült társadalom öntevékenyen, mintegy automatára állítva szaporázza életellenes gócait, s ahova nyúlunk: indirekt népirtás.

Sajátos vitairat ez. Minthogy az egyik serpenyőjében a napról napra elhatalmasodó pusztulás és halál, a másik serpenyőben minden véleménynek helye van, amit az élet védelmére szánnak. Tabuknak tehát nincs helye.

Fekete Gyula