Az erdélyi fantom nyomában

Jókai Mór 1860-ban jelentkezett a Szegény gazdagok című regényével, amely aztán a legkedveltebb műveinek egyike lett: háromszor is filmre vitték – a mozgóképes adaptációk közül ma a legkésőbbi, 1959-es a legismertebb –, és a Füles rejtvényújság oldalain két képregényváltozat is megjelent belőle.

2010-re musical is készült a Szegény gazdagokból: Kocsák Tibor zeneszerző és Miklós Tibor dalszövegíró alkotása a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon debütált, majd az ősbemutatót követően két színház is műsorra tűzte, immár Fatia Negra címmel. A zenés darab legfrissebb változata a Békéscsabai Jókai Színház idei utolsó nagyszínpadi bemutatója, amelyet Katkó Ferenc rendezett, és a Jókai 200 emlékév alkalmából került műsorra.

A musical cselekménye követi a regényét: erőszakos természetű, gazdag gyámja Hátszegi Lénárd báróhoz kényszeríti Lapussa Henriette-et, holott pontosan tudja, hogy a lány szíve egy vagyontalan ügyvédbojtárért, Vámhidy Szilárdért dobog.

A báró erdélyi birtokára viszi a feleségét, ahol Henriette értesül róla: egy Fatia Negra nevű haramia tartja rettegésben a környéket. A rablóvezér személyazonossága nem ismert, hiszen rendszerint álarcban tűnik fel hívei vagy áldozatai előtt, innen a neve, ami annyit tesz: Fekete Arc. Ez az alak olyannyira ravasz és olyan nehéz kézre keríteni, hogy egyesek úgy vélik, az ördöggel cimborál – és ő tesz is azért, hogy erősítse e vélekedést.

Henriette váratlanul értesül róla: nagyapja nem említette őt a végrendeletében, így sem ő, sem férje, Hátszegi báró nem részesül a Lapussa család vagyonából. És ha mindez nem volna elég, megtudja: öccse, Kálmán távozott a szülői háztól, de előtte váltóhamisítási ügybe keveredett. A tanácstalan, támasz nélküli fiatalasszony korábbi szerelmét, Szilárdot kéri meg, hogy segítsen neki a mind kuszábbá váló ügyek tisztázásában. A fiatalember neki is lát, és kezdi felgöngyölíteni a szálakat…

A musical első felvonása három emlékezetes dalt tartalmaz: az És mégis mozog kissé cinikus, ám lendületes szám a pénz szerepéről. Az Őrangyal, álomhős, tündérkirály Henriette érzelmes vallomása arról, hogy kezdeti idegenkedése, távolságtartása dacára kezdi megszeretni a férjét, akit nem ő választott magának.

A felvonás zárása és a közben előadott dal szintén említést érdemel: Fatia Negra a Lucia-barlangban arra készül, hogy egy fekete mise során feleségül vegye szeretőjét, Anicát. Kisvártatva pandúrok tűnnek fel, hogy kézre kerítsék a rablóvezért, ám Fatia Negrának sikerül egérutat nyernie a kitörő zűrzavarban. Ez a jelenet – a színpadképpel, a fényekkel, a mozgással és zenével – a teljes előadás leghatásosabbja, legerőteljesebbje.

A második részben a már említett váltóhamisítási ügy tisztázása adja a cselekmény fő szálát, csakhogy kibontása során nem derül ki olyasmi, amivel a közönség már az első megtekintésekor ne lett volna tisztában. Ráadásul úgy tűnik, Kálmánt nem foglalkoztatja vagy érinti igazán a dolog: hivatására rálelve, színészként éli az életét.

A musical tehát orrnehéz: a második felvonás kevésbé feszült és izgalmas, mint az első, és csupán egyetlen igazán emlékezetes szám hangzik el benne. Ez az egyszerre melankolikus és eltökélt Még ég a tűz, amelyben a főszereplő portrét rajzol magáról, egyben fogadalmat tesz:

„Él a tűz, itt benn még most is él, / ne hidd, hogy eljött a vég! / Éjeknek éjén, sötétség mélyén / nincs kard, mely tőlem véd! // Él a tűz, míg hajt és űz tovább, / küldjék rám kémek hadát, / élve már el nem fogják / Fatia Negrát!”

Ez a musical súlyponti dala, a központi alak önvallomása – ám nem sokat segít abban, hogy a néző megértse a főszereplőt. Tulajdonképpen ki ez a figura? Nem a polgári nevére gondolunk, hiszen arra fény derül a történet megfelelő pontján (sőt, korábban is: aki egy pillantást vet a színlapra, akár a kezdet kezdetén megtudhatja, kit rejt a fekete álarc).

Nem, Fatia Negra egyéniségére, jellemére utalunk. Miért lett bűnöző? Mi hajtja és mit akar elérni, vagyis mi lobbantotta fel, mi táplálja a benne lobogó tüzet? Mi magyarázza a démoni vonásait? És miért van, hogy bár felesége szép és fiatal, a környékbeli parasztlányok és -asszonyok kegyeire pályázik? Ám e kérdésekre nem kapunk érdemi választ.

Jókai annak idején titokzatos és ellentmondásos figurát alkotott, aki kettős életet él, és akinek rejtett énje teljességgel amorális. A rablóvezér részletesen ki nem dolgozott karaktere a XIX. század második felében alkalmas volt arra, hogy borzongással elegy izgalmat váltson ki az olvasókból. Napjainkban azonban egy sejtelmes sziluettnél több szükségeltetik ahhoz, hogy a befogadó érdemi reakciót adhasson a címszereplő felbukkanására és tetteire – például határozottabb jellemrajz és azonosítható motivációk.

A musical készítői ehhez képest megelégszenek a tanulság közlésével: „A gazdagság / nem cím, nem rang, nem pénz, / belőlünk egy rész, / hogy abból, mit Isten ád, / mit adsz tovább!”, szerepel az utolsó dal lezárásában. Csakhogy ez így kissé közhelyes. Fatia Negra mohósága nem vált ki valódi helytelenítést a nézőből – a fogyasztói társadalom pénzközpontú felfogása szerint ez amúgy sem feltétlenül negatív tulajdonság –, megjelenése és viselkedése ugyanakkor nem ijeszti meg, nem tölti borzongással a nagyérdeműt. Márpedig így az eredeti mű egyik legfontosabb hatása nem érvényesülhet.

Hogy mennyire nem, arról a helyszínen meggyőződhettünk. Az általunk megtekintett előadás közönségét ugyanis túlnyomórészt a városi általános iskolák tanulói alkották, és egyáltalán nem érezték szükségét, hogy megtartóztassák magukat a színpadon zajló események kommentálásától. Reakcióikat olyan tisztán és világosan hallhattuk, mint a színészek szövegét vagy énekét: „Ki ez? Batman?”, kérdezte egy srác, amikor a feketébe öltözött, álarcos Fatia Negra először feltűnt a színen. „Amikor vége lett, azt hittem, ennyi volt. Aztán rájöttem, hogy van még egy felvonás”, közölte a mellette ülővel egy lány a második rész elején, mire a társa csak annyit mondott: „Ja, én is.”

Vagyis: említhetnénk, hogy Kocsák Tibor muzsikája dinamikus és érzelmes; hogy a díszletek remekül visszaadják egy romantikus kalandregény hangulatát; hogy a Kiss Kata tervezte, korhű jelmezek kimondottan igényesek; hogy a címszerepet alakító Szomor György eltökélten teszi a dolgát; hogy a Henriette szerepét alakító Sziveri Emese, valamint az Anicát megformáló Csonka Dóra különösen jók.

Az uralkodó benyomás mégis az, hogy ez a Fatia Negra nem hatol igazán mélyre. Mintha a korábbi feldolgozások még képesek lettek volna áthidalni a XIX. és a XX. század közti távolságot, ám a XXI. századra olyannyira szélesre nyílott az idő-, ízlés- és elvárásbeli szakadék, hogy e musical már nem éri el ezt a célt.