„Gehry átalakította a modern építészetet” – így indokolta Aaron Betsky, a 11. Nemzetközi Építészeti Biennálé kurátora és a zsűri elnöke választásukat, miszerint a 79 éves, Torontóban született építésznek adják idén szeptemberben az Arany Oroszlán életműdíjat. Munkássága során építészeti szimbólumokat teremtett, amelyek jelentős megújulást hoztak a nekik otthont adó régiók életébe. A spanyol iparvárost, Bilbaót a teljes ismeretlenségből ragadta ki 1997-ben a Guggenheim-múzeummal, ahol az így kialakult kulturális turizmus fellendítette a gazdasági fejlesztéseket is. Számára is ez az épület hozta meg világhírnevet, sőt a város életére gyakorolt hatása hozzájárult a mostani sztárépítész-kultusz kialakulásához.

A dülöngélő alakzatokból, lágy fém- és üveghullámokból álló épületei azért válnak ikonokká, mert individualizmusa felülír minden más szempontot. Cseppet sem törődik azzal, hogy az épület illeszkedjen környezetébe, és látványosan felrúgja a hagyományos térszerkezetet. Létesítményei inkább absztrakt szobrok, a gyermekkori játékából eredő munkamódszere is azon alapul, hogy skicceit szobrászi ihletettségű maketteken dolgozza ki, szétszabdalja, összegyúrja őket, s a kész formáit nem is lehet a hagyományos módon, két dimenzióban megjeleníteni, hanem pontról pontra digitalizálják őket, és csak háromdimenziós, számítógépes modellekkel dolgoznak tovább. Műszakilag megvalósíthatatlannak tűnő tervezéseire jellemző példa, hogy a New York-i InterActiveCopr cég központjának építése során több járókelő felhívta a kivitelező céget, hogy az épület nem egyenesen épül, nehogy összedőljön. Bár a prágai, azóta a kortárs építészet egyik legfontosabb közép-európai példájaként emlegetett Táncoló Házak esetében is szóvá tették, hogy az épület „belelóg” az úttestbe, munkái azért bizonyos szempontból reflektálnak a környezetre. Így a vízparton álló bilbaói múzeum összességében egy hajóra emlékeztet, amelynek alakzatai halpikkelyekként jelennek meg. A hal egyébként visszatérő motívum munkásságában. Nem követ semmilyen irányzatot, a látszólagos kuszaság viszont mondhatni védjegyének számít, pedig az együttesek formái szorosan összetartoznak és egységet alkotnak, talán csak saját, szintén turista célpontként is működő háza kivétel ez alól Santa Monicában. Itt valósította meg ugyanis a megrendelői számára akkor még sokszor elfogadhatatlan ötleteit, így az épület valóban egy őrült, barkácsolt összevisszaságnak tűnik, borításának anyaga pedig meghökkentően a hullámlemez, a drótháló és az azbeszttábla. Szokatlan tér- és iparianyag- használata emellett magánházak tervezése során alakult ki, majd több középület tervezésével is megbízták az Egyesült Államokban, amelyek meghozták számára 1989-ben az építészek Oscarjaként emlegetett Pritzker-díjat.

Gehry nem pusztán építész, hanem igazi designer, aki egész munkássága során rendszeresen tervezett bútorokat is, amelyekre szintén jellemző a szokatlan anyaghasználat. Legismertebb munkája a ragasztott hullámpapírból készült Wiggle-szék. A kollekciók tervezése során egy-két kivétellel fő szempontja volt, hogy a termékek végső ára olcsó legyen – nem úgy híresen pénznyelő épületeinél. Órát, lámpát, sőt még ékszerkollekciót is tervezett, s éppen ez utóbbi darabjai kapcsán emlegetik, hogy az építészek sztársága kétélű jelenség, mert ikonná vált munkái determinálhatják elkövetkező terveit, hiszen az egy-egy sztárépítész után ácsingózó cégek és városok (Budapesten például Zaha Hadid tervez a Szervita téren) megrendelőként egy jellemzően gehrys művet szeretnének. Ám őt állandó kísérletező kedve megóvja a kliséktől és a teátralitástól, s sokszor okoz meglepetést visszafogottságával rajongóinak.

Fehérváry Krisztina