Az újat, a jobbat kell keresni
– E jelölés tekinthető az életműve egyfajta igazolásának is?
– Egyfelől igen, ám az elmúlt ötven-ötvenöt évben oly mértékben eltorzították a díjazásokat különböző politikai okokból, hogy voltak olyan időszakok, amikor szégyelltem volna magam, ha díjat kapok – leginkább a többiek miatt, akik kaptak.
– A rendszerváltás előtti évtizedekre gondol?
– Nem, az utánira. A rendszerváltás előtt ez az egész eleve abszurdum volt, hiszen teljes mértékben politikai okokból adtak díjakat mind művészeti, mind tudományos téren: egyértelmű volt a párthoz való kapcsolat és hűség. A változás után viszont a klikkesedés, maffiázódás uralkodott el. Ha van megfelelő kapcsolatod, kapsz díjat, ha nincs, akkor semmibe se vesznek. Ráadásul ez mindkét oldalra jellemző, a liberális-kommunistákra jobban, a nemzeti oldal pedig megalkuvó és gyáva. A liberálisok gátlástalanul osztották a díjakat, csak az ő embereik jöhettek számításba, a nemzeti oldal viszont meg akart felelni a szemben lévőknek, ezért mindig kegyes volt a legvadabb ellenségeikkel is.
– A Prima viszont független díj. Ez lehet a jele akár annak is, hogy a magán mecenatúra végre újra belépett a művészeti életbe?
– A Prima Primissima díj tőkések díja, a megalapításkor valóban azt a célt tűzték ki, hogy kikapcsolják a politikát a díjosztásból. De azért akadt a Kádár-korszakban is olyan díj, amit nem az állam adott ki. Én például egyetlen állami elismerést kaptam az elmúlt rendszerben, a József Attila-díjat, a többi mind ettől független kitüntetés volt.
– Érdekes, mert éppen hogy nem írónak készült.
– Valóban, festőművész akartam lenni, de hamar rájöttem arra, hogy nem leszek olyan jó, mint amilyen szerettem volna, ezért a történelemre és az irodalomra hajtottam rá. Végül az irodalommal tudtam csak boldogulni, mert a történészek társaságából eleve kiirtottak, miután a tanítómesteremet, Hajnal Istvánt ’48-ban kitették az egyetemről. Az irodalomban viszont az volt a szerencsém, hogy Bóka László odakerült az egyetemre. Róla azt kell tudni, hogy az egyik felmenője az én egyik ősömmel együtt volt kommunista túsz 1919-ben Kecskeméten a kommün alatt. Ezt tudtuk mindketten, de mélyen hallgattunk róla, viszont Bóka az első pillanattól kezdve mellém állt. Pláne 1956 után, amikor száz százalékig szakított a kommunistákkal, kanosszát járt, és bocsánatot kért a népi íróktól kezdve mindenkitől, akivel addig hadakozott. Amikor ’56 után végleg ejteni akartak, Bókának még volt annyi ereje, hogy noha már ’50-től feketelistán voltam az egyetemen, csak viszonylag későn, 1968-ban rúgtak ki először az akkori állásomból, a Magyar Televízió szerkesztőségéből.
– Mi volt a bűne?
– Valaki előtt rosszat mondtam a ’68-as bevonulásról. Az illető egyébként most is él, mint Marci Hevesen Amerikában – de engem egyáltalán nem érdekel a dolog. Kardos György viszont utána rögtön felvett a Magvetőhöz: a kiadó egyébként is tele volt üldözöttekkel: exkommunistákkal és a kommunisták által üldözöttekkel is.
– Mindig hálásan beszél Kardos Györgyről, pedig a közvéleményben egészen másfajta kép él Aczél jobbkezéről, a pártállamot elvtelenül kiszolgáló aparatcsikról.
– Mert nem tudnak róla semmit. Elmeséltem már, hogy amikor 1948–49-ben megtörtént a fordulat éve, és a kommunisták hatalomra jutottak, akkor a katonapolitika, aminek Kardos volt a helyettes parancsnoka, elvitette a pécsi helyőrség helyettes parancsnokát, aki történetesen a nagybátyám volt. Ő a háború alatt az egész századát szinte sértetlenül hazahozta Voronyezs alól, ezért magas pozícióba került 1945 után, ám a kommunistáknak nem kellettek az ellenállók, így börtönbe került. Kardos is ludas volt ebben, és ő börtönöztette be az unokatestvérem férjét is, apámat viszont az ÁVH vitte el. Mikor azonban Kardos barátait, Pálffyt, Szalait, kivégezte az ÁVH, majd őt is elvitték, és félholtra kínozták, megváltozott. Az elvtársaival nem fordulhatott ugyan nyilvánosan szembe, de a Magvető igazgatójaként minden lehetőt elkövetett, hogy borsot törjön az őt megkínzók orra alá: úgy csinált, mintha nem történt volna semmi, de olyan kiadványokat adott ki, amivel állandóan froclizta a hatalmon lévőket. És ebből a megfontolásból vett oda engem is a kirúgásom után, az unokanővéremmel együtt, akit akkortól már foggal-körömmel védett. Ezeket az apróságokat nem tudják róla az emberek. Az őrületes pálfordulásának az volt az oka, hogy látta a rendszer fonákját szemtől szembe, és ez a kívülállók számára nehezen felfogható. Persze voltak dolgok, amiket nem tehetett meg, mert ő is függött a hatalomtól. A viselkedését éppen nem nevezném bátorságnak, hiszen mégiscsak Aczélnak volt a jobbkeze, de értelmes, művelt ember volt. Ki akarta például adni Nagy Gáspár verseskötetét is, de valaki betelefonált Tatabányáról, hogy szerepel benne egy Nagy Imre-vers, úgyhogy a nyomdából hívták vissza az egészet. De felajánlotta, hogy Nagy Gáspárnak, ha kirúgják az Írószövetségből, odaveszi a Magvetőhöz.
– Az emberek ezek szerint hamarabb ítélkeznek, mint hogy alaposan tájékozódnának?
– Igen, és ez nem változik: egyszerűen hajmeresztő, hogy milyen szemtelenül és pofátlanul nyilatkoznak néhányan, mikor az égvilágon semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek. Nemhogy befognák a szájukat! Nem kell a hitvány kis alantas politikai érdekeik szerint ugatírozni. Ilyen egyszerű. Sokan elfelejtik például azt is, hogy Kardosnak köszönhető, hogy néhány fontos mű egyáltalán megjelenhetett Magyarországon. Mert képzeljék, a kommunisták még Herman Ottó kiadásától is féltek! Vagy vegyük Hermann Imrét, a budapesti pszichoanalitikai iskoláknak az akkor még élő, legnagyobb alakját! Akkoriban én szerkesztettem a Magyar Hírmondó sorozatot, ahol csak halottak műveit adtuk ki. Hermann Imre viszont már nagyon öreg volt, ezért meggyőztem Kardost, adjuk ki az írásait, mert már csak napjai vannak hátra. Itt szúrnám közbe, hogy egy antirasszista, anti-fajelméletes szövegről van szó, amit a Horthy-korszakban cenzúra nélkül kinyomtak, a kommunisták meg valamiért féltek tőle. Végül addig küszködtem tehát, míg nyomdába került a kézirat, Hermann Imre pedig már tényleg haldoklott. Kardos erre utasította a nyomdát, hogy egy példányt nyomjanak ki, kössenek be, futárral hozzák fel, úgyhogy az öreg úr a halálos ágyán még a kezébe foghatta a könyvét, ami a kommunizmus négy évtizede alatt nem jelenhetett meg. Ugyanez a nagyvonalúság az irányomban is megmutatkozott: a nagy regénytrilógiámmal kapcsolatban – ami gyakorlatilag a Rákosi- és a Kádár-korszak szatirikus ábrázolása, a Szerelmes éveink, a Párhuzamos viszonyok és a Bikakolostor –, Kardos utasította Ördög Szilvesztert, hogy eszébe se jusson egy sort is kihagyni vagy kihúzni a kéziratomból. Pedig Mindszentyt idézem benne, aki szerint 1956 nem ellenforradalom volt, hanem a nép jogos felkelése a szabadságért, az első rész főszereplője pedig egy kitelepített kislány, Gabi. Elképesztő egyébként, hogy ez a trilógia majdnem százezer példányban jelent meg. Most, ha eladnak valamiből háromezer példányt, már világszenzáció.
– Hülyülünk?
– Egyrészt. De azért más oka is van. Nagyon megdrágultak a könyvek, ami döntő kérdés: abban a pillanatban, ha olcsóbban adják, jobban fogy, ezt látni a nagy leárazásoknál. A másik, hogy csökkent az olvasási szenvedély. A Rákosi- meg a Kádár-korszakban az entellektüellek első számú szórakozása az olvasás volt, és hozzájuk számítom a művelt, értelmes kereskedőt, iparost is. Tudjuk, hogy Veres Péter többet olvasott például, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós. Az olvasás szenvedélyét nem lehetett rétegekhez kötni.
– Ma már az értelmiség sem olvas?
– Nem. Inkább példátlan dolgokat művelnek. Meg kell nézni a napilapok, folyóiratok kritikai rovatait: jelentéktelen kiadványokról, regényekről őrületes mennyiségben írnak, olyanokról pedig, amelyek fontosak lennének az általános magyar közművelődés számára, vagy tudomást sem vesznek, vagy pár sorban elintézik. Mert ezeknek a sajtófórumoknak az illetékesei nem érnek rá olvasni, illetve egyszerűen csak műveletlenek. Abszolút tájékozatlanság uralkodik, ami elkeserítő.
– Hogyan lehet mindezzel szembeszállni?
– Úgy, hogy folyamatosan az újat, a jobbat kell keresni. Egész életemben arra törekedtem például, hogy olyan könyveket írjak, amelyek az olvasók számára hoznak valami újat. Ilyen volt a trilógiám és a Karinthy-munkásságom is. Ez utóbbi különösen fontos, mert Karinthynál minden elhallgattak, ami lényeges: hogy nemcsak úttörő humorista, hanem antináci, antifasiszta és első pillanattól kezdve antikommunista volt. Amellett hogy mélységesen magyar érzelmű, a legszebb írásai Trianonról, annak fájdalmáról szólnak. A Gondolat Kiadóban írattak velem egy Karinthy-életrajzot 1985-ben, a születésének századik évfordulójára. Kikutattam a korabeli napi sajtóból a legszebb Trianon-írásait, és találtam tőle egy rajzot: egy kereszt, rajta Krisztus, a feje fölé pedig az INRI helyett az van írva, hogy Magyarország. Képzeljék el, most megjelent egy idióta új könyve, aki egyébként egyetemi tanár és akadémikus, és ami cafrang van, az mind bele van dugva a gatyájába, és azt írja, hogy mindez Karinthy tévedése volt. Az én kötetemet annak idején letiltották, végül a Kossuth Kiadó adta ki, de most, 2013-ban ugyanott vagyunk, ahol voltunk évtizedekkel ezelőtt, mert egy liberális idióta úgy gondolja, hogy Karinthy tévedésből állt ki Trianon ellen.
– Ez olyasfajta elferdítése a valóságnak, mint a Nyáry Krisztián, Így szerettek ők című bulvárosított irodalomtörténete, amelyben a legszenzációsabbnak kikutatott információ szerint Kölcsey Ferenc homoszexuális volt.
– Marhaság. Én olyan dolgokat tudok a magyar írók magánéletéről, hogy egyesek összetojnák magukat, ha elmondanám. De nem teszem, mert az irodalomban az irodalmat tartom fontosnak, a nemi életet csak akkor, ha az a versekben kicsapódik, különben nincs jelentősége. Ez egyébként semmi mást nem mutat, mint a köztudat és a közvélemény elprimitívesedését, lerágott csontok tovább csócsálását. Márpedig én soha nem voltam hajlandó erre, mindig is olyan dolgokról igyekeztem írni, amiről addig még senki. A középkori karikatúra és groteszk című könyvemben például Janus Pannonius kissé pajzán és szabadszájú eredeti szövegeivel foglalkoztam, amit prűd módon meghamisítottak a fordítók, de ugyanilyen újdonság volt a Magyarországon máig egyedülálló Chaplin- és Tati-monográfiám vagy az amerikai burleszkkel foglalkozó írásaim.
– Legújabb szerelme pedig a barlangrajzok művészete.
– Rögeszmésen foglalkozom az ősember művészetével, amiről a legzseniálisabb könyvet egy olasz írta tizenöt évvel ezelőtt. Viszont Amerikában tavalyelőtt is találtak még festett barlangot, ezért szükség van újabb és újabb kutatásokra. Ráadásul, ami plusz az én könyvemben a külföldiekkel szemben, hogy ismerem az első osztályú magyar régészeti kutatásokat – mint történelemszakos én még tanultam régészetet az egyetemen, ezt is a Rákosi-korszakban szüntették meg. És amellett hogy régi szerelmem volt a barlangi festészet, azért is kezdtem el foglalkozni ezzel az egésszel, mert úgy vagyok vele, hogy az agyat éppúgy tornáztatni kell, ahogy a testet. Itt meg a kutatásaim során olyan nyelveken is kellet olvasnom, amiket nem tudtam: portugálul, spanyolul, olaszul. Még az „és”-t is kiszótáraztam, de sikerült hat nyelven információkhoz jutnom. De az agytorna miatt foglalkozom bélyeggyűjtéssel is. Körülbelül tízezer képzőművészeti bélyegem van időrendi sorrendben, az ősember művészetétől napjainkig. Mikor ezt rakosgatom, közben felfrissítem az emlékeimet a képzőművészeti ismereteimről, másrészt a festményeket tudom rögzíteni a művészekhez, kialakul egy stílusvonal, és sok mindenre fény derül. Például, hogy a művészettörténet tíz legszebb alkotása közé tartozik Leonardo da Vinci Sziklás Madonnája. Amikor rövidebb ideig Párizsban éltem, mindennap elmentem a Louvre-ba, és megnéztem eredetiben. Pár nap után arra lettem figyelmes, hogy minden látogató a Mona Lisa körül tolongott, miközben a Sziklás Madonna a művészettörténet fő műve. Ez egy jó példa arra, milyen hülye az emberiség úgy általában.
– A kortárs festészetet övező ízlés is ennyire irányított?
– A magyar képzőművészetet nagyon szeretem és figyelem, egyenrangúnak tartom az európaival. A kortársat is, és nem csak azokat, akik külföldön csináltak karriert. Mondok egy példát: Szinte Gábor, aki sajnos már elhunyt, iszonyú művelt és tehetséges ember volt. Anyanyelvi szinten tudott olaszul, és ő derítette ki például, hogy nagy a valószínűsége annak, Leonardo da Vinci édesanyja magyar lehetett. A törökök már akkor be-betörtek Magyarországra, nőket raboltak el, és adták el őket rabszolgának a firenzei piacon, Leonardo anyját pedig az apja valóban ott vette. Tele van a világ ilyen érdekes, izgalmas dologgal – én ezeket próbáltam a könyveimben megírni. Közben persze őrületesen élveztem is az egészet, és ami még fontosabb, mindig úgy éreztem, hogy annak a népnek, amelyik engem eltart, túrja a földet, lehetővé teszi, hogy villany mellett olvassak, cserébe valami eredetit kell nyújtanom. Ma erről felejtkezik meg a magyar értelmiség jó része, csak tartja a markát, és ha nem kap eleget, kipucol külföldre, szidja a szülőhazáját, miközben semmit nem tett ezért a népért, a kultúrájáért. De meggyőződésem, hogy átmeneti állapotban vagyunk, és lassan ki fognak kopni a magyar hatalmi életből ezek az elemek, akik kint is, itthon is ballasztjai a magyar kultúrának, tudománynak, szellemi életnek. És eljön az idő, mikor azt fogja mondani minden tisztességes ember: nahát, érdemes volt csinálni. Nekem mindenképpen, mert rendkívül jól szórakoztam a könyveim írása során, ahogyan, remélem, az olvasóim is.
Farkas Anita, Szentei Anna