Azért írok, hogy olvassák!

– Honlapján bemutatkozásul ez áll: „Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász.” Hogyan definiálja magát elsősorban?

– Íróember vagyok, természetesen, és minden más ebből következik. Ragadozóként járok az utcán, már gimnazistaként is ezt tettem. Mondjuk elmegy mellettem egy ember, férfi vagy nő, daliás vagy meggyötört, szatyorral, hátizsákkal vagy táskával. És én mindent szeretnék tudni róla, mint a CIA. Hogy mi van a szatyorban, hátizsákban vagy táskában. Rúzs, Biblia, töltőtoll, szülők, pendrive, légvédelmi rakéta, sminkkészlet, gyerekek, unokák, csavarkulcs, kis bicska, kőmozsár, Petőfi-összes, Cosmopolitan, IKEA-katalógus, fülcsepp, gázspray, fotók? Szeretném apróra szétszedni és összerakni az életét. Mint egy nyomozó a krimikben, mikor egy faliújságra ragasztgatja a fotókat, bizonyítékokat, vallomásokat, tényeket. Szétboncolni mindenkit, mint a tudós a rovart. Mi lakik benne, milyen indulatok, perverziók, jó szándékok, aljasságok, eksztázisok, tragédiák? És persze magamat is folyamatosan boncolom élve, halva. Hiszen bárki mást úgy tudok életre kelteni a papíron, ha vérátömlesztést adok neki. Egyetlen emberben az összes többinek az indulatai kimutathatók, még ha különböző mértékben is.

– Az elsők közt kezdte tudatosan használni a közösségi médiát. Mi inspirálta eleinte, és mi szerez benne még ma is örömet?

– A net már nem kevesek luxusa, nem úri huncutság, hanem kommunikációs sztráda. Egy-egy posztom, írásom kapcsán rákérdezek, ki miként élte meg a karantént, fogyókúrázott-e már, talált-e valaha pénzt az utcán, van-e határa a szelídségüknek, szoktak-e reklamálni. És még ezer hasonló emberi dolog jön szóba. Az emberek pedig válaszolnak, emlékeznek, örülnek, sóhajtoznak, nosztalgiáznak, dühösködnek. Egyszóval életleletek csereberéje, válogatása, leltározása folyik az oldalon. Szociográfiai tanulmányt lehetne írni különböző nemzedékek, társadalmi rétegek reakcióiból. Már akit a társadalmi folyamatok érdekelnek.

– Önt mi?

– Inkább az egyes ember. És persze szemforgatás lenne tagadni, az, hogy mondjuk az elmúlt hónap során egymilliónál is több embert értek el a bejegyzések, hogy lassan százezer követőm van, a könyveim eladásának is jót tesz. A tollamból élek, azt csinálhatom, amit szeretek, és bár minket, bölcsészeket finnyásnak neveltek üzleti téren, tőlem egyáltalán nem áll távol a gyakorlatias szemlélet. Nem törik le a kicsi kezem, ha be kell csomagolnom és felcímeznem mondjuk százhúsz dedikált példányt a legutóbbi kötetemből, mert ennyit rendeltek az emberek. Öröm az érdeklődés. Azért írok, hogy olvassák!

– A közösségi média azonban nem csupán az érdekes eszmecseréknek, hanem sokszor egymás gyalázásának is a színtere.

– Olyan, mint a kés: igen hasznos találmány, ámbár kétségtelen, hogy ölni is lehet vele. A cybertérben láthatóan sok szemét jön a felszínre, mert a korábban kocsmapultnál vagy négy fal között agyalgó Önkéntes Megmondók most a fotelből, de nyilvánosan igazítják el a világot, megmondják a tutit az Orbánviktornak meg a Gyurcsánynak meg a Karigergelynek. Mert tudják. A tutit. Mert a kisember mindenhez (is) ért. És az a fellengzős-agresszív hablaty, ami egy Hrabal-regényben rettentő mulatságos, a valóságban, némi uszítás hatására, könnyen robbanóeleggyé változik. Tegyük hozzá, sokan szerzik abból erkölcsi, politikai, vagyoni tőkéjüket, hogy mások ellen hergelik az embereket. Az egyetlen értelmes dolog, ha létrehozunk áldott, élhető zugokat. Ahol nem kell lehazudni a valóság keserűbb arcát sem, de a lényeg az, hogy építően és értelmesen, humorral, józansággal lehessen társalogni.

– Hosszú éveken keresztül tanított, a mai napig rendszeresen tart elő­adásokat. Mi a legfontosabb tanácsa a pályakezdő fiatal magyar költőknek és íróknak?

– Igen, most is van kreatívírás-képzésem a Facebookon, jelenleg kétszázhúsz remek ember vesz rajta részt, és két szuper kolléga, Ijjas Tamás és Véssey Miklós bírálja a beérkező stílusgyakorlatokat. Az irodalom komplett szakma, úgyhogy pár mondatos okossággal nehéz útba igazítani valakit. Szokták mondani, egy életmű súlya nem a leírt, hanem a kihúzott szavak számán múlik. Vagyis nem elég hozzá a nagy lélek, mint a nótázáshoz, fontos szigorúan bánni a szöveggel, nyesni, nyúzni, vágni, csiszolni szüntelen, amit leírunk. Nem árt képezni magunkat, minél több trükk, stíluseszköz használatát elsajátítani. Felfedezni saját bensőnket, tanulmányozni az embereket. Sokrétű tevékenység az írás, lélekfitnesz, szemlélődés, önfelfedezés, terápia, szerepjáték, szabadulószoba…

– Istenélményeiről szól a legújabb, #jóéjtpuszi című könyve. Régóta tudni lehet önről, hogy mélyen hívó, az utóbbi években írt művei és nyilatkozatai alapján azonban még fontosabbá vált az életében a vallás. Minek köszönhető mindez?

– Húszéves korom óta járunk jegyben a Jóistennel, és előtte is elképesztően vonzott az erőtere, tudatlan kamaszként lejártam a máriaremetei feszülethez „beszélgetni” Jézussal, akit alig ismertem. Aztán hat gyermekünkkel, az anyagi nulláról indulva megtapasztaltuk, hogy a Gondviselés ejtőernyője mindannyiunk hátára oda van rögzítve, de csak az fogja érzékelni, aki ki is nyitja. Négy évvel ezelőtt pedig az Úr mellbe lőtt egy vállról indítós rakétával, és azóta lángolok. Olyan ez, mint hosszú együtt járás után a nagy szerelem. Naponta kapok forró SMS-eket egy több ezer éves könyvből, beszélgetek az élő Jézussal, vállára dőlök az utolsó vacsorán, de nemcsak játszásiból, hanem testben és lélekben, valóságosan. Ha bolondnak látszom ettől, vállalom. Három éve napi rendszerességgel teszem közzé #jóéjtpuszi címmel hitbeli jegyzeteimet a Facebook-oldalamon, s meglepetésemre rengetegen követik, szeretik, hívők, nem hívők, felekezeteken innen és túl. A kötet pedig az eddigi eladások alapján az egyik legnagyobb sikeremnek tűnik.

– Jelenleg az életrajzi regényét írja. Amikor a prózáiban a személyes élményei is megjelennek, milyen mértékben ragaszkodik a valósághoz?

– Esete válogatja. Fontos tény, hogy az irodalmi „én” nem egyenlő az anyakönyvivel. Hiszen az egyéniségem része mindaz a vágy, álom, aggodalom, elképzelt vagy lehetséges életpálya, filmjelenet, könyvélmény, ami mélyebben belém égett, mint tényleges életem egyik-másik teljesen elfeledett napja. József Attila szerint az a költő, aki a hangzás kedvéért barnának írja kedvesét, holott az a valóságban szőke, nos, az más gazemberségre is képes. Ebben éppen aligha volt igaza, hiszen a papír igazsága más, mint a valóságé. Őszre várható Vízen járni tilos! című életregényem, melynek rongyszőnyegszerűen egybeszőtt kismillió sztorijában igyekszem csakis az igazat mesélni, de persze izgalmasan, fordulatosan. A kitágított elbeszélői énemet szólaltatom meg. Lesz utcán szülés, égből hulló milliók, tetőről potyogó kisgyerekeket mentő angyalkommandó, méregdrága pezsgőzés semmi pénzből, csodás gyógyulások, minden, mi szem-szájnak ingere.

– Hatvanegy kötettel a háta mögött mi motiválja még?

– Rengeteg történet úszik szembe a levegőben, győzzem lekapkodni őket, és papírra teremteni. Hamarosan kijön Életem temploma című zsoltároskönyvem, mely egyben felnőttszínező is, a Mátyás-templom gyönyörű motívumkincsével. A szövegek nagyszerű angol fordítása is benne lesz. Két novelláskötetre való anyagom gyűlt össze az évek alatt, illetve egy zsoltárokat és zsiványságokat tartalmazó verseskötet anyaga. Ezek majd érkeznek szép sorban, és közben búvópatakként íródik egy regényem is, amely két-három év múlva készül el.

– Erre a hihetetlen tempóra hogyan hatott az elmúlt év bezártsága?

– Egyfelől nyilván kiesett az évi harminc-negyvenezer kilométer, százötven fellépés helyett pedig csak harmincvalahány jött össze. Másfelől nyughatatlanságomban napi kétszer élő videókat rögzítettem az interneten itthonról az első Covid-időszakban. A százhatvan­öt felolvasós videót egyenként akár több mint tízezer ember is látta, ráadásul Székelydályától Firenzéig, Delhitől Katarig, New Jerseytől Ljubljanáig és persze Kárpát-medence-szerte. Szóval pár ezer ember helyett sok tízezerhez szólhattam pixel által homályosan. Ráadásul nagyon sokakban ez a „cső túlsó végéről jövő” emberi hang tartotta a lelket. Rengeteg megindító levelet kaptam később erről. Még olyan szerelmespár is akadt, akik egymástól térben elválasztva, egyik itthon, másik külföldön nézték az adást, majd utána e-randiztak a látottakról beszélgetve. Most lesz az esküvőjük, aranyosan meg is hívtak. Írnivalóm, megbízásom pedig rengeteg lett, több, mint korábban. Már csak azt rögzíteni is elképesztő kaland volt, hogy mennyire megváltozott az életünk. Mindennapossá vált, ami pár éve képtelen sci-finek tűnt volna, az ufónak öltözött egészségügyiek, a maszkos járókelők, a rengeteg fertőtlenítő, a Covid-kommandók, a folyamatos tájékoztatók a „számokról”, a halál állandó jelenléte, a leválasztott kórházi részlegek, a kijárási tilalom, a gyülekezési korlátozások, a kihalt szórakozóhelyek, vendéglők, boltok. Rettentő érdekes, hogy mindezt hogyan reagálja le az ember. Milyen új reflexek alakulnak ki, például távolságtartás, gyanakvás, elszigetelődés, milyen régi megküzdési stratégiák erősödnek meg, mondjuk összeesküvés-elméletek, fóbiák, agresszivitás. És persze öröm volt látni a szolidaritás ezer leleményes formáját is.

– Idén ünnepli ötvenedik születésnapját. Elgondolkodtatja, számvetésre készteti a kerek évforduló, vagy közömbösen, az idő múlásával megbékélve viszonyul hozzá?

– A betakarítás időszaka ez, és a karanténkorszakkal amúgy is több időm adódott elindulni befelé, Isten felé, a szeretteim felé. Szeretném folytatni ezt az utazást a belső végtelenbe, és örülök, hogy sok remek munka megtalál, írhatok a végtelenül gazdag, vibráló, színekkel, ízekkel, illatokkal kábító életről. Az Isten teremtette emberről, akit Szophoklész csodásan rémesnek, avagy rémesen csodásnak nevez.

– Mit jelent az ön számára a Magyarország Babérkoszorúja kitüntetés?

– Nagyon megtisztelő, hiszen ennél jelentősebb elismerés már csak egy van, a Kossuth-díj. Mindig zavarba ejtő, mikor egy nemzetnyi közösség nyújt kezet, és gratulál az embernek, hiszen ahány állampolgár, annyiféle. A legjobb szó a hála, amit eddigi életem és az elismerések kapcsán érzek. Jókedv és bőség; már a Himnuszban is le van írva, hogy ennél aligha kell több.