A magyar szőlőfajták örökségünk részei
Bakator és a többiek
Kicsinyhitűségre, hibás önértékelésre, másfelől sznobizmusra vall, ha valaki mindig mindenben csak az idegent keresi, azt méltatja, a magáét pedig lesajnálja, rosszabb esetben kigúnyolja. Így van ez a borászatban is. Mert persze, a Burgundiából származó chardonnay bárhol becsülettel megállja a helyét, szerethető, ahogy más külföldi eredetű szőlőfajták borai is. Nem vagyunk ellenük, sőt.
De ragaszkodnunk kell a saját régi fajtáinkhoz is. Nem sznobizmusból, lesajnálva az idegen fajtákat, hanem azért, mert egyre szélesedő tapasztalatból tudjuk, hogy a mieinknek nincs szégyenkeznivalójuk a külföldiek mellett. Ráadásul ettől vagyunk érdekesek a helyi sajátosságokat kereső értő borkedvelők számára.
Ezért volt nagyszerű a februárban alakult Régi Magyar Szőlőfajtákért Egyesület május eleji nagykóstolója, ahol szép számú tétellel ismerkedhettünk meg e fajták boraiból. Megelégedésünkre. Szubjektív beszámolónkkal tisztelgünk előttük.
Az ősi fajták feltámasztásának úttörője, a Pázmándon és Nadapon gazdálkodó Szentesi József 2023-as vörös dinkája például (ami nevével ellentétben fehér fajta) közkedvelt testvéréhez, a kövidinkához hasonlóan gazdag gyümölcsösségével vett le a lábunkról, ugyancsak 2023-as évjáratú lisztes fehére pedig elegánsan könnyednek bizonyult.
A Somló Kincse Kézműves Kispince 2023-as remekei: a balafánt, a királyszőlő, a gohér, az alanttermő, a szerémi zöld mind saját karaktert mutattak, visszafogott intenzitással, szép egyensúllyal.
Az érmelléki Bihardiószegen gazdálkodó Heit Pince 2024-es szűretlen és derítetlen, pezsgőspalackban élesztőn érlelt piros bakatora például egyáltalán semmire sem emlékeztetett, amit valaha korábban kóstoltunk. Leheletnyi szénsavtartalma jó ivásúvá teszi. Iskolapéldája annak, hogy miként lehet biztos régi alapokon nagyon is kortárs bort készíteni. Szűrt, derített párja a maga lazacszínével, gazdag gyümölcsös ízvilágával hódított. A 2019-es bakator a fajta hosszú érlelhetőségét bizonyította, 15 hónapot töltött hordóban, ízében mézesség sejlik föl, utóízében határozottan a főtt gesztenyét idézi.
Igen, a bakator… Főleg Érmellék fajtája ez, de másutt is megtalálható. Sokszínűsége érdemesíti arra, hogy visszahozzák a köztudatba. Ezért jött létre 2017 májusában a trianoni gúnyhatárokat semmibe vevő Bakator Szövetség Heit Lóránd, a szatmári Avasújvárosban gazdálkodó Bartos István, a délvidéki Bácskában és Szerémségben alkotó Maurer Oszkár, a badacsonyi Málik Zoltán, a Szent György-hegyi Bencze István, a somlói Andrási László és a kárpátaljai, Bereg-vidéki Kígyóson borászkodó Sass Krisztián szövetségével. Hitvallásuk: „Hisszük és tiszta szívvel valljuk, hogy a Jó Isten a Kárpát-hazát azért adta a magyaroknak örökségül, hogy e gyönyörű szülőföldön teremjen meg az a bor, mely embert és Istent közelebb hozhat egymáshoz. Az egyik ilyen ősi fajta a bakator, melyet eleink évszázadokon át gondoztak sokunk és a világ örömére. Ezért mi, napjaink Kárpát-medencei bakatorművelői hitet teszünk a fajta felélesztésére, népszerűsítésére, valamint a borivó emberekhez való eljuttatására. Isten minket úgy segéljen!”
A kóstolt vörösborok nemkülönben számos izgalmat, érdekességet tartogattak. Szentesi József 2022-es évjáratú fekete muskotálya kövér illatfelhővel hódított, fekete pohárban, vakon kóstolva nagy valószínűséggel Irsai Olivérnek mondanánk – pedig az fehérbor. Az Itt és Most Pince 2022-es hajnoskékjét minden bizonnyal túlérettségben szüretelték, erre utal mazsolás íze.
A pázmándi Egy bolond hármat csinál Bormanufaktúra 2023-as évjáratú kékbajorját hiába próbáltuk ismert borvidékek ismert fajtáihoz hasonlítani, nem jártunk sikerrel – mert semmihez sem hasonlító saját karaktere van. Egy kis animalitás, teltség, mélység, sűrű szövés, de nincs benne lomha nehézség. Igazán különleges vörösborhoz volt szerencsénk, akárcsak a Szent György-hegyi 2HA Pincészet 2023-as csókaszőlője esetében, amely csipetnyi likőrös felhangjával, karakteres, de nem fojtó, elegáns hordókezelésével hódított.
Összességében megállapíthattuk, hogy régi fajtáink nem véletlenül voltak közkedveltek a maguk idejében, a filoxéra (magyar nevén a gyökértetű, vagyis a szőlő SZDSZ-e) előtt. Az Amerikából érkezett kártevő azonban letarolta Európa, így hazánk akkori szőlőültetvényeit, a vész elmúltával pedig új, ellenállóbb fajtákat telepítettek a gazdák. Észszerűen, de számos értéket elveszítve. Öröm, hogy egyre több borász és borkedvelő fedezi fel újra ősi szőlészeti örökségünket. Ez is az erősödő magabízás, az önazonosságtudat gyógyulásának jele. Segítsük e folyamatot azzal, hogy keressük és szeretjük régi fajtáinkat!
