Az egyik legkiválóbb hazai karikaturista, Kaján Tibor még a nyolcvanas években azt nyilatkozta, bár egyesek a szemére vetik, hogy a rajzai nem elég közérthetők, szerinte inkább arról van szó, hogy nem lehet mindegyiküket azonnal, fáradság nélkül felfogni. Felvetette a kérdést: miért baj, ha valaki egy intellektuális terméket tíz másodpercnél tovább tart a kezében? Talán éppen e befogadói lustaság lehet az oka annak, hogy a humoros rajzok népszerűsége a kilencvenes évek második felére csökkenni kezdett, majd átvették helyüket az ezredforduló után a közéleti és politikai eseményekre azonnal reagáló, villámgyorsan értelmezhető internetes mémek.

Hirdetés

A részeges feleség portréja

Nem mintha a szatirikus grafikát és vele a képregényt korábban méltó helyén kezelte volna a kulturális elit. Koczogh Ákos Vázlat a karikatúráról című, 1981-es tanulmánykötete szerint a karikatúra olyan műfaj, melyet „nem tekintenek művészetnek, igazi grafikának, nem sorolnak az autonóm művészet – rég elavult – kategóriáiba, nem veszik tudomásul társadalomformáló erejét, nem tartják filozófiának – mert annak felkent papjai vannak –, nem tartják morálnak, mert azt megint mások hivatottak őrizni. Így hát a karikatúra kimarad a művészetből, tudományból, filozófiából, erkölcstanból. Ennek ellenére él és hat, és a közlés, a kommunikáció mindennapi eszköze, az igazság szószólója”.

Pedig ez a fajta, a gyakran túlzásokra, elnagyolásokra alapuló ábrázolásmód nagy múltra tekint vissza hazánkban is: az első magyar, mai értelemben is karikatúrának minősíthető rajz még Balassi Bálint kézirataiban jelent meg, és egy ismeretlen embert ábrázoló portré volt. Szalay Károly író, irodalomtörténész szerint tágabb értelmezésben már a XIV–XV. században is megtalálhatjuk a műfaj előképeit. A kassai dómba például az egyik építőmester belefaragta részeges felesége portréját. A kolostori szerzetesi kerengőkön is gyakran megjelentek groteszk figurák, általában a főbűnök ábrázolása kapcsán, a középkori vallásos témájú festményeken a negatív figurák szintén sokszor torzak, karikaturisztikusak voltak.

A karikatúra népszerűségének felívelése a XIX. században, a nyomtatott sajtóban kezdődött, mások mellett az 1868-ban indult Borsszem Jankó, majd 1945-től a rendszerváltást is túlélő Ludas Matyi hasábjain. A parlamenti képviselők, a közéleti kérdések és a hírességek kifogyhatatlan muníciót jelentettek a vicces kedvű grafikusoknak. És hamar megtalálta a kultúrán belül a maga közegét, túllépve az újságok lapjain: Németországban már 1899-ben is jelent meg az ágazat történetével foglalkozó könyv, hazánkban pedig Byssz Róbert sportkarikatúráit 1932-ben gyűjteményes formában is kiadták.

Majmok bolygója

Pap János zenei akusztikus, humorkutató a múlt századfordulót megelőző évtizedeket tekinti a karikatúra első aranykorának. Ekkoriban népesült be igazán Pest, tömegesen jelentek meg a magyar nyelvet alig beszélő idegenek és a városi élethez nehezen alkalmazkodó, olykor ügyetlenkedő vidékiek: minderre reagáltak az alkotók. Szerinte a karikatúra legfőbb ismérve az, ha a poén nem túl direkt, hanem gondolkodásra késztet, életbölcsességgel és emberszeretettel teli, és a kép mögé egy teljes történetet képzelünk. Ugyanilyen fontosnak gondolja a művészi igényű megvalósítást is: az 1800-as években még nagy műgonddal, izgalmas színválasztással készültek a rajzok, a műfajnak e kidolgozottabb irányzata hiányzik a későbbi, határozott vonalvezetésű, de egyszerűbb grafikákból. Ellenpéldaként Szűcs Édua tartalomban és külcsínben is kiváló munkáit említi a kortárs hazai illusztrátorok közül. Pap János úgy véli, jelentős különbség mutatkozik a női és a férfihumor között, előbbi kicsit aszexuálisabb, de életszerűbb, a férfiak ezzel szemben szeretik hangosan kinyilatkoztatni a gondolataikat, így kicsit filozofikusabbak, de a durvább, obszcénabb poénok is elsősorban hozzájuk köt­hetők.

A karikatúra természetesen sosem kímélte a politikai életben részt vevőket sem, így az aktuális cenzoroknak résen kellett lenniük. Szalay Károly döntő kérdésnek tartja e téren, hogy egy rendszer elő- vagy utócenzúrát alkalmaz-e. A Bach-korszakban, majd később, a szocializmusban ha az ítészeknek nem tetszett egy-egy rajz vagy újságcikk, kivetették, így az érintett lapszám üres oldalakkal tarkítva jelent meg. A Hor­thy-érában nem ellenőrizték előre a megjelenő anyagokat, utólag sújtottak le: Karinthy Frigyest például több nap fogházra ítélték, miután az Estben publikálta Fekete mise című novelláját. És hiába gondolnánk az ellenkezőjét, a mai napig előfordulnak hasonló incidensek Nyugaton is: a német Mad magazin kénytelen volt jogi problémákra hivatkozva visszavonni a standokról, majd újranyomtatni az aktuális számát 2017 nyarán. Bár az eset okait nem részletezték, a bezúzott és a friss példányok között csupán annyi volt a különbség, hogy címlapjáról lekerült a Majmok bolygója felirattal ellátott és orangutánként ábrázolt Angela Merkel portréja. Előzőleg Orbán Viktor „kerítésépítései” viszont állandó humorforrást jelentettek a kiadványnak.

Űrhajók és mellek

A nagy múltú Mad szellemi örököse Magyarországon az 1994-ben indult, majd 2009-ben a századik számával megszűnt Kretén magazin volt, amely idén novemberben új gárdával tért vissza az újságosstandokra. Szalay Kristóf főszerkesztő elárulja, nem terveznek a jövőben sem politikai tartalmakat megjelentetni, hiszen az megosztaná az olvasótábort. A parlamenti élet amúgy is hamar elveszti aktualitását, szemben az univerzális, ezáltal kortól és nemzettől függetlenül mindenki számára érthető poénokig.

A visszatérő lapszámban a hazai alkotók munkái mellett neves európai rajzolók karikatúrái és humoros képregényei dominálnak. Az egész olyan hatást kelt, mintha ebben a műfajban megállt volna az idő: a történetek olykor a hatvanas évek másodvonalbeli sci-fijeinek témafelvetéseit vagy az NDK-s erotikus filmek pajzánságát idézik humorosan kifacsarva, és szinte csak a Csillagok háborúja legújabb részein élcelődő poénok emlékeztetnek a jelenre. Talán azért is van mindez, mert a műfaj elöregszik: Szalay Kristóf is úgy érzékeli, a Kretén olvasóközönségének zömét azok a negyven feletti nosztalgiázók teszik ki, akik már a kilencvenes években is forgatták a magazint, a fiatalabbak inkább a közösségi oldalakon terjedő vicces mémekre és videókra fogékonyak. És persze ma már egyre kevesebben tudnak megélni a főállású karikaturistaságból: a főszerkesztő a lap novemberi indulása előtt több fiatal tehetséget is megkeresett, de a legtöbb más jellegű tevékenysége miatt nem tudta vállalni a felkérést. Szalay Kristóf azért bizakodó: most divat a retró, talán ez leszivárog a humoros rajzok világába is.