– Borhoz kötődő családokban a gyerekek már egészen korán ismerkedni kezdenek a borral. Ön hány évesen kezdte?

– Nagyapám mindig eltett aratásra egy 2 hektós hordóval, amit csak akkor ütött csapra a nap végén, a forróság múltával, amikor az emberek befejezték a nehéz munkát. Mindenkit megkínált egy-egy pohárral. Egyszer, talán 12 éves lehettem, társaimmal megtaláltuk ezt a hordót a pincében, ittunk belőle, és hogy nagyapám ne jöjjön rá, mi történt, felöntöttük vízzel. Addig-addig jártunk rá, amíg végén már elég sok víz volt benne, és ahogy aratáskor felnyitották, megitták, nagyanyám csak azon csodálkozott, hogy nagyapám nem rúg be. Ez volt első komoly találkozásom a borral.

– Ez eldöntötte a sorsát?

– Lehet, hogy ez. Szilágysomlyón tanultam tovább szaklíceumban. 1960-as születésű vagyok, tehát ezek a középiskolai évek a hetvenes évek közepére estek. Kertészeti szakon végeztem egy olyan borvidéken – tudjuk, hogy a Szilágyság mindig is számon tartott borvidék volt -, ahol a termőterület tengerszint feletti magassága 600 méter körül van, ennek ellenére elég szép fehér szőlőket termesztenek ott. Természetesen pezsgő alapanyagnak használták és használják fel ezeket a kedves, szép savú, gerinces fehérborokat a Magorán hegyen. Sok mindent megtanultam ott a szakmáról, de úgy éreztem, ez nem elég, ezért beiratkoztam a kolozsvári kertészeti egyetemre, ahol 21 éve végeztem. Jidvei, Gyulafehérvár és Küküllő-mente voltak azok a borvidékek, ahol gyakorlatot szereztem. Akkoriban egy kezdő mérnöknek nagyon nehéz volt elhelyezkedni, mert a szakma tele volt 20-30 éve borászkodó szakemberekkel, akik úgy érezték, mindent tudnak, nincs szükségük friss erőre. Én azonban verekedős természet vagyok, addig nem nyugodtam, bár sok állást felajánlottak más területen, amíg borászként el nem tudtam helyezkedni, így kerültem ide Arad-hegyaljára 20 évvel ezelőtt. Egy egész évnek kellett még ezután eltelnie, amíg rájöttem, hogy létezik ménesi kadarka. Ez a bor annyira megragadott, hogy elkezdtem vele komolyabban foglalkozni, és attól kezdve csak ez érdekelt. Elolvastam róla mindent, ami hozzáférhető volt. Tudjuk, hogy a ménesi borvidék a történelmi Magyarország egyik leghíresebb borvidéke volt. Manapság, ha magyarországi vendégeim vannak és ezt elmondom nekik, azt is hozzáteszem: remélem, hogy még lesz is.

– Úgy legyen! Sok mindent írtak erről a fajtáról?

– Rengeteget írtak róla. A Monarchia idején a császári udvar egyik legkedveltebb vörösbora volt, havonta utaztak le ide küldöttek, hogy a bécsi udvarban mindig legyen belőle friss. Elhatároztam, hogy feltámasztom, és felemelem arra a szintre, ahol ezelőtt 50 vagy 60 évvel volt. Nagyon sok sikertelen próbálkozást kellett megélnem éveken keresztül, sok évjáratot megtapasztalva ismerkedtem vele, kóstolgattam a lelkét és apránként kerültem hozzá egyre közelebb, míg rájöttem, hogyan is kell vele bánni. Ma már a borértő közönséget érdekli a ménesi kadarka. Mikor a román kollégák észrevették, hogy többet szerepelek a Duna Televízióban, meg a magyar sajtóban, mint a románban, kérdőre vontak, hogy miért. Nem akartam kitérő választ adni, megmondtam nyíltan, hogy szerintem ezt a borvidéket elsősorban nem Bukarest felé kell vinni, hanem Bécs felé, tehát úgy kell bemutatni, mint az egykori Monarchia egyik leghíresebb területét.

– Mikor lett önálló?

– A részvénytársaságban 1999-ben mondtam fel, akkor láttam neki a magam szakállára borászkodni. Ott a ranglétra minden fokát megjártam, amit csak lehetett: kezdő mérnökből a borkombinát igazgatója lettem, és mint a társaság vezérigazgatója fejeztem be. Abban, hogy saját utamat kezdtem járni, sokat segítettek magyar borászok, elsősorban villányiak, akikkel igen jóban vagyok. Ez a borvidék nagyjából egy magasságban fekszik Villánnyal és Szekszárddal. Legtöbb segítséget a Tiffán pincészet adta, de sok nevet mondhatnék. Így kezdtem olyan minőségű kadarkát készíteni, ami már óriási előrelépést jelentett az addigihoz képest. Erősen elhatároztam, hogy csakis minőségi borokat fogok termelni, nem engedek a kísértésnek, hogy gyengébbet nagy mennyiségben termeljek, jóval kisebb erőkifejtéssel. Hála Istennek, hogy ez sikerült. Közben kutattam is: 2004-ben szereztem a temesvári egyetemen doktori diplomát.

– Miért adott angol nevet a pincészetének?

– A Wine Princess nevet azért választottuk, hogy a boraink bármelyik ország polcain otthon legyenek.

– Mekkora területen gazdálkodik?

– Ötvenöt hektáron, ennek 80 százaléka kékszőlő. Fehér borainkat gyors feldolgozással készítjük, hűtve, levegőtől elzárva koracél tartályokban, nem érleljük hordóban, rövid idő után palackozzuk őket és piacra dobjuk. Ezek a ma divatos, úgynevezett reduktív eljárással készült, illatos, könnyű fehér borok. A vörösöknél természetesen teljesen más a folyamat, ezeket két évig nagyméretű ászokhordókban tartom, amelyeknek a mérete 2500 és 14 ezer liter között van. Ilyen nagy edényekben sokkal szebben érik a bor.

– A manapság oly divatos égetett hordót nem használja?

– Semmi kifogásom ellene, de nem használok ilyet, én másképp gondolkozom a borról. Egyébként szeretem az égetett hordókban érlelt vörösborokat, csak arra kell vigyázni, hogy ne a hordó uralja a bor ízét, inkább csak kísérje. Körülbelül 300 ezer palack bort töltünk le évente, és még 100 ezer litert eladunk folyóborként. Csak a legjobb minőségű borainkat palackozzuk, és csak jó vagy kitűnő évjáratból. Például 2004 nem érte el ezt a minőséget, abból az évből egyetlen palack bort sem fogok letölteni, mind folyóborként adom el. Nyolcvan százalékukat itt Romániában veszik meg, 20 százalék megy Japánba és Európába, de hogy őszinte legyek, engem nemigen érdekel az export. Minden borásznak tudnia kell, hogy borait elsősorban ott kell eladnia, ahol készíti. Az ottani bort sokkal szívesebben issza mindenki, mint a francia, olasz vagy spanyol borokat, hiszen a táj, a föld jellegzetes tulajdonságait hordja magában, ezzel más tájak, más földek borai nem versenyezhetnek itthon.

– Azt mondta, első kísérletei a kadarkával nem sikerültek. Így utólag visszanézve, hogyan látja, mi volt ennek az oka?

– Van egy mondás, hogy hagyjuk rá, mint a kadarkára. Ez azt jelenti, hogy könnyen terem akár 10-12 tonnát is hektáronként, de ha engedjük, hogy ennyit teremjen, annak a minősége a nullával lesz egyenlő. Fokozatosan jöttem rá arra, hogy ha olyan minőséget akarok előállítani, ami, már elnézést, de ez tény, teljesen eltér a magyarországi kadarkáktól, ahhoz harmadára kell csökkentenem a mennyiséget, tehát 4 tonnára hektáronként. Erős terméskorlátozást alkalmazok, tehát kézben tartom a növényt részben a metszés, részben a zöld fürtök válogatása révén. Így csak jóval kevesebbet teremhet a tőke, de sokkal jobb minőséget fog adni. Kadarkából így 2000 liter jön le egy hektárról, pinot noirból négyezer, a többi fajtából valahol a kettő között. Azonkívül mindenkinek tudnia kell, aki kadarkát iszik és aki valaha kadarkát termesztett, az tudja is, hogy ez a bor szerencsejáték.

– Ahogy én a borait kóstoltam, mielőtt eldöntöttem, hogy meglátogatom, az volt az érzésem, a 2000-es évjáratban megütötte a főnyereményt.

– Az csodálatos, kivételesen szép évjárat volt. De még igazi kadarka-évjárat is legfeljebb ötévenként kétszer van, bár sokan azt mondják, ha egyszer ad ilyet az Isten öt évben, már boldog lehet a borász. Aki ezzel a fajtával foglalkozik, sokkal jobban érzi, mennyire kiszolgáltatott az időjárásnak. Mi úgy szüreteljük, hogy először leszedjük a felét szeptember végén, a többit hagyjuk egészen október végéig. Ha például szeptember elején már esős idő áll be, bizony meg tudja keseríteni az ember életét, hiszen ez könnyen rothadó fajta. Ellenben, ha szép idő van októberben, és Isten megsegít, akkor bizony október végére már aszúsodik, töppednek a szemek, rendkívül sűrű, nagy cukortartalmú lesz a must, gyönyörű ízekkel, illatokkal hálálja meg a bor az az évi gondoskodást és kárpótolja az embert a korábbi csalódásokért. A kadarka más világ, arra jobban oda kell figyelni, többet kell rákölteni, de azt mondom, megéri. Évek óta ismerkedem vele, de még most is tanulom a titkait – rengeteg van. Nem tévedtek a magyarországi borászok, amikor úgy határoztak, hogy a kadarkát beveszik a hungaricumok közé. Ez a fajta mutatja meg leginkább annak a földnek a sajátosságait, ahol termett. Még véletlenül sem lehet összetéveszteni egy szekszárdit egy egrivel vagy egy ménesivel. Azonkívül még a rosszat is jóra tudja fordítani. Ha például esős időszak van és megjelenik rajta a szürkerothadás, megijed az ember, persze, mert fél, hogy odalesz az egész évi munkája, de nem kell megijedni, mert ha utána napos idő jön, meleg, akkor a kadarka képes ezt a szürkerothadást nemes penésszé változtatni, az pedig nagyon jót tesz a minőségének.

– Ezt a borvidéket igazából a kadarka aszú tette híressé évszázadokkal ezelőtt. Eljutott már odáig a tanulásban, hogy tud ilyet készíteni?

– Az 1740-es években készítettek a világon először vörös aszút Grassalkovich gróf birtokán, ez a név ugye Magyarországon a gödöllői kastély miatt ismert. Én magam is sokat próbálkoztam már ezzel. A 2003-as évjárat, amit tipikus kadarkaévnek mondhatunk, még nincs forgalomban, érlelem, majdnem megadta ezt. Az aszúig nem sikerült eljutnunk, de egy szamorodni típusú bort tudtunk készíteni, ennek ugye az a lényege, hogy az aszúsodott szemeket együtt dolgoztuk fel az egészséges, töppedt szemekkel. Ezt az elnevezést természetesen nem használjuk, hiszen ez Tokaj számára foglalt és ez így van rendjén, csak azért mondom így, hogy könnyebb legyen elképzelni, mi született. Igen magas, 14,5 százalékos alkoholtartalom mellett még 102 gramm természetes maradék cukrot is tartalmaz. Büszke vagyok erre a borra, nyugodtan mondhatom, hiszen eddig ahány szakmabélivel megkóstoltattam, mindannyian úgy gondolták, hogy ez nem egy egyszerű édes vörösbor, hanem valóban nagyívű, kiegyensúlyozott, sőt harmonikus bor lett, amelynek csak az utóízében jelenik meg az édesség, ami nagyon fontos, hiszen azt jelenti, hogy nem telepszik rá a bor többi ízére, minden egyes szépséget hagy érvényesülni. Kadarisszimának neveztem el.