– Szimfonikus kísérettel és ütősökkel kiegészülve, telt ház előtt léptek fel a Művészetek Palotájában. Ez tulajdonképpen a zenekar nagykorúvá válását jelenti?

Bocskor Bíborka: – Nem tudom, szeretném-e egyáltalán valaha nagykorúnak tekinteni magunkat, mert számomra a folyamatos változás, az inspiráció a legfontosabb. Ezért nekem ez egy játék, és nem is akarom, hogy többet jelentsen, mert akkor pont a lényege veszne el. Egyszerűen most ezt találtuk ki, és kész: mint korábban az aluljáróturnékat vagy a gerilla-koncerteket.

Fodor Máriusz: – Szerintem a nagykorúság az album megjelenése volt, bár sokáig, két-három évig is eltartott, mire elkészült. Akkoriban rendeztünk egy ülős lemezbemutatót, vonóskísérettel, és annyira megtetszett a velük való munka, hogy arra gondoltunk, ezt meg lehetne csinálni nagyban is.

– A Szeplős váll című számotokkal már 2007-ben megjelentetek a köztudatban, mihez kellett ennyi idő?

Bocskor Bíborka: – Meg kellett ismernünk egymást mélyebben is. Nem szándékosan, valahogy magától alakult ilyen szerencsésen minden, mert a zenekar egyszerűen kilöki magából azt, ami nincs leülepedve, megalapozva. Van bennünk egy közös lakmuszpapír – nem találok jobb szót rá –, amin át kell mennie mindenkinek, ettől vagyunk olyanok, amilyenek.

– Öten dolgoztok együtt, mindegyikőtök más zenei háttérrel, és azt mondjátok, demokrácia van. Működik?

Fodor Máriusz: – Ezt inkább Bíborka szokta mondani, én annyira nem szeretem, mert olyan, mintha egy festményt öt ember festene.

– Káosz lenne?

Fodor Máriusz: – Először igen, de aztán csak lenne valami vezető, mert az mindig van, aki megmondaná, milyen irányba menjen ez a festészet, hogy a végén valami csodálatos dolog szülessen belőle. Persze együtt dolgozni nem könnyű: a próbákon mindig összefeszülnek a különböző ötletek, mindenki erőlteti a magáét, idő kell hozzá, hogy elfogadjuk a másikét is.

Bocskor Bíborka: – Én a demokrácia alatt azt a közös többszöröst értem, amiről az előbb is beszéltem – azt a bizonyos lakmuszpapírt.

– Honnan jött a név?

Fodor Máriusz: – Nagyon régen, a főiskolán léptünk fel először, még Bíborka nélkül. Szólt a műsorvezető, hogy oké, ti jöttök, de mi a nevetek? Addig ez eszünkbe sem jutott, annyira csak a zenével foglalkoztunk. Állítólag én ragaszkodtam hozzá, hogy az underground szó benne legyen, és mondtam Kardos-Horváth Jánosnak, a gitárosnak, hogy daráljon gyorsan szavakat, mi jöhetne mellé. Amikor a magashegyit bemondta, abban a pillanatban megvilágosodtam.

– Mert?

Fodor Máriusz: – Pont erre a kontrasztra volt szükségem, mert mindig utáltam szabályok közt dolgozni. Ez a magas és a mély viszont végre egy olyan dolog volt, amikor nincs megszabva, milyen vonalon mozogjunk, hatalmas a tér.

Bocskor Bíborka: – Egy nagy játszótér.

– A stílushatárok elmosódása amúgy is jellemző a mai zenei életre, sokan kísérleteznek a különböző irányzatok keverésével. Bíborka, régebben „csángó-dzsángót, csíki-sanzont, soft-kesergőket” játszottál, akkor azt mondtad, nehéz újat mondani, mert már mindent kitaláltak.

Bocskor Bíborka: – Inkább arra gondoltam ezzel, hogy mindenki találja meg a saját hangját, ne kezdjen el egy létező formába beilleszkedni, mint a soul, a hiphop vagy bármi, hanem tudjon megszólalni azzal, amit érez, azt az esszenciát hozza felszínre, ami az életében addig megtörtént. Ebben a furcsa stílusmeghatározásban pedig pontosan ennek a pikantériáját akartam megfogni: hogy igenis legyenek ilyen elcsúszott dolgok, alakítsunk ki egy ilyen megspékelt belső formát a készen lévők helyett.

– Mára sikerült?

Bocskor Bíborka: – Folyamatosan bányászom ki magamból, közben meg félek attól, hogy valaminek a megfejtését megtaláljam, nem akarok kész lenni.

– Ez a folytonos útkeresés, elvágyódás és maradás ellentéte, a nagyvárosi lét abszurditásai feszülnek egymásnak a számaitok versszerű szövegeiben is.

Bocskor Bíborka: – Erdélyben nőttem fel, nagyon közel neveltek a természethez, beleszülettem a szénaboglyába. Ezért számomra a nagyváros izgalmas és egzotikus hely, ahol kimegy az ember az utcára, és teljesen szétszedi a látvány, a történetek. Közben viszont óhatatlanul tükröket kapsz, és meghasonulsz egy-egy pillanatra. Akkor van egy ilyen visszakeresés a régi felé.

– Mégis jöttél, akár a mesebeli legkisebb lány, szerencsét próbálni. Mi hajtott?

Bocskor Bíborka: – Ki akartam mozdulni a komfortzónámból. Otthagytam a színművészetit Marosvásárhelyen, és próbálgattam, mi lenne jó. Megpróbáltam egyszerű életet élni, otthon lenni a faluban, és az is izgalmas volt, de a bennem lévő pluszenergiákat akkor sem tudtam lekötni, ha articsókát ültettem a krumpli közé, vagy az öreg nénikékkel gyönyörűen elbeszélgettem. És folyamatosan ott motoszkált egy gondolat a fejemben, amit az egyik tanárom mondott, hogy Bíborka, magának Budapestre vagy Berlinbe kellene mennie, ott találna hasonszőrű embereket.

– Ez az érzékenység lehet az, ami miatt Bíborkát választottátok?

Fodor Máriusz: – A miértet nem tudom pontosan megmondani, inkább a találkozásunk körülményei voltak érdekesek. Bíborkára egy barátnőm hívta fel a figyelmemet, aki látta a Megasztárban. Később írtam neki az egyik magyar közösségi oldalon.

Bocskor Bíborka: – Azt írta, szeretne velem találkozni, mert jó lenne közösen zenélni. Átküldött néhány ötletet is, amik nagyon tetszettek, pontosan az egyediségük miatt. Ültem a gép előtt, nevettem, és azt válaszoltam, hogy Bocskor Bíborka vagyok, a tengerszint felett 850 méteren, beszélgessünk. Egyszer csak írja Máriusz, hogy megnézte a neten, és én most csak Csíkszékvízen lehetek.

Fodor Máriusz: – Tudtam, hogy erdélyi, ezért ott kerestem ilyen magasságú városokat, és írtam, hogy semmi baj, beülünk az autóba, kimegyünk hozzád. Aztán kiderült, hogy itt van Pesten, két kilométerre tőlem. Ezen jókat röhögünk azóta is, hogy már akkor volt köztünk egy ilyen közös rendező. Utána felvettük a Szeplős váll című dalt, és elindult a zenekar.

– Egy időre mégis megszakadt a lendület.

Fodor Máriusz: – Az MR2 színrelépésének köszönhetően akkoriban nagyon kezdett feljönni a Kaukázus együttes is, amiben Janó és én szintén játszottunk. Mivel két ilyen jól menő, koncertező zenekart nem tudtunk volna csinálni, úgy döntöttünk, a Magashegyit kicsit berakjuk a fiókba. De aztán egy idő múlva csak hiányozni kezdett, mégiscsak én találtam ki, és úgy voltam vele, hogy majd Bíborkával ketten nekiállunk, csinálunk dalokat, csak mert jólesik: nem rádiónak, nem lemezre, nem koncertre.

Bocskor Bíborka: – Épp bicikliztem, a kosaramból kilógtak a hagyma- meg zellerszálak, amikor felhívott Máriusz, hogy Bíborka, nem te hajtottál el előttem a Hungárián? Mondtam, nem, bár én is biciklivel vagyok, ő meg megkérdezte, nem dolgoznánk-e megint együtt.

Fodor Máriusz: – A Kaukázus pedig nem sokkal később megszűnt, és akkor nekiálltunk újra, rendesen.

– A sikerhez hozzájárultak az általatok alkalmazott új megjelenési formák: gerillakoncert az oktatási jogok biztosának irodájában vagy legutóbb a fogaskerekűn a Zene Ünnepén. Ez egy jó marketingstratégia?

Bocskor Bíborka: – Jobb, mint a bulvárlapok címlapján szerepelni.

Fodor Máriusz: – Mi próbálkozunk, de azt azért látni kell, hogy sokan még mindig ugyanazokra a csatornákra mozognak. Ákos, amellett, hogy tök jó, amit csinál, például még mindig azt tolja, hogy igenis maradjanak a hagyományos utak, vegyék meg a lemezt, aki meg letölti, az halálfia. Mi már nem ebben gondolkozunk.

– Sőt, a dalaitok ingyen letölthetők a honlapotokról – azzal a tipikus magyar csavarral, hogy a megosztásért a törvény szerint fizetnetek kellene.

Fodor Máriusz: – Igen, mert ha a dalaidat felrakod egy oldalra, az onnantól kezdve internetes rádiónak minősül, ahol ugyanúgy jogdíjat kell fizetni. De az is tipikus, hogy azonnal megmondták, hogy azért létezik kiskapu ennek elkerülésére. Csak valahogy elveszi az ember kedvét a rendszer, miszerint még nekem kell fizetni azért, hogy ingyen átadhassam a saját szerzeményem, majd végül valaki olyan keres rajta, akinek semmi köze az egészhez. De azért kísérletezünk tovább: múltkor például hozott valaki egy USB-t a koncertre, amire feltöltöttük az albumot.

– De ez bevételkiesés a számotokra.

Fodor Máriusz: – Ez a bevétel nem is létezik. Ma már senki nem vesz lemezeket.

– Pusztán a koncertezésből meg lehet élni?

Bocskor Bíborka: – Attól függ, milyen igényei vannak az embernek.

Fodor Máriusz: – Házat ebből nem lehet építeni. De az, hogy a zene tölti ki az életemet, számomra értékesebb a pénznél. Közgazdász a végzettségem, és a töredékét keresem annak, amit a régi évfolyamtársaim, de amikor leülünk beszélgetni, mindig az derül ki, hogy nekem van a legtöbb élményem, én érzem magam a legjobban, én mosolygok a legtöbbet. Ilyenkor mindenki azt mondja, hogy nahát, én is zenész akarok lenni.

Bocskor Bíborka: – Én is nagyon jó érzem így magam.

– Bíborka, te a Megasztár után maradhattál volna a csillogó celebvilágban is. Miért szálltál ki?

Bocskor Bíborka: – Nem kellett kiszállnom, ledobott magáról. Nem illettem oda. Mint a tépőzárnál: nem volt meg a két kompatibilis felünk.

– De te még bekerülhettél. Ma már a válogatás során kiszórják az igazi egyéniségeket a tehetségkutató versenyekből.

Fodor Máriusz: – Azóta tanultak a hibájukból.

Bocskor Bíborka: – Én is értetlenül szemléltem, ahogyan egyre beljebb jutottam a fordulókon, de nem azért, mert egyéniségnek tartom magam, hanem mert visszahúzódó ember vagyok, nem sztáralkat. De azért jó játék volt.

– Meddig?

Bocskor Bíborka: – Amíg rá nem jöttem, hogy ez már nem játék, hanem a külsőségekről szól, arról, mit tudsz elhitetni másokkal, te ki vagy. A sztárállapotot felvenni egyébként nem nehéz, olyan, mint a hógolyó, amit elgurítasz, és egyre nagyobb lesz. Engem ennél sokkal egyszerűbb és őszintébb dolgok kötnek le.

– Például?

Bocskor Bíborka: – A parkban beszélgetni egy bácsival, akin látom, milyen belső békéje van, és megkérdezni, hogyan csinálja. Vagy csak úgy járkálni. Ezek azok, amik inspirálnak.

Fodor Máriusz: – Engem mindig az újdonság. Erre nagyon jó például az internet, mert az alternatívtól a popig meg lehet keresni vele a legújabb zenéket, akár egy eldugott amerikai kisvárosból is. Nagy szívfájdalmam, hogy a hazai előadók közt egyelőre nem találok hasonló újdonságot: a fiataloknál még mindig a kilencvenes évek gitár alteros vonala megy, vagy a nagyon metál. Külföldön azt látom, hogy vannak a nagy öregek, mint a U2 vagy a Coldplay, akiknek tök jól megy, minden albumon hozzák a korábban jól bevált dalokat, aztán jönnek a fiatalok, és jól seggbe rúgják őket. Magyarországon ilyen nincs, talán mert kicsi a piac, mindenki védi a pozícióját. Pedig az inspiráció miatt nagyon fontos lenne, hogy valami újat kapjunk lentről, az undergroundból vagy a fiataloktól. De persze remény mindig van: pár napja belefutottam a Fekete Teve zenekarba, és amit hallottam, nagyon jó. Szorítok, hogy az egész albumuk ilyen legyen.

– Sokaknak manapság a népzene újrafelfedezése jelenti azt a világot, amiből újdonságot meríthetnek. Ez nálatok is megjelenik egy-egy dalban, miközben alapvetően popzenekarként határozzátok meg magatokat.

Bocskor Bíborka: – Nem is tudom ezt népzenének nevezni, mert egyszerűen ebbe nőttem bele: amikor féltem az erdőben, a nagymamám az ölébe vett, és elénekelte, hogy a pásztorkutyák harapnak. Ez számomra nem egy színpadra felrakott vagy felemelt, elemelt zenei vonal, hanem olyan, mint a kezem: tudom használni, mert itt van, az enyém. Soha nem jutott eszembe, hogy én most beépítem a gyökereimet vagy ilyesmi. Ez magától áramlik. A Zöld Erdőben című dal például nem azért került bele a repertoárba, mert szándékosan népzenei irányba akartunk elnyúlni, hanem mert borzasztóan szürreális a hangulata, ami amúgy is jellemző ránk.

Farkas Anita, Fehérváry Krisztina