Budapesten nőtt föl, szülei is a fővároshoz kötődnek, csak a nagyszülők révén tapasztalt meg valamennyit a természetes közösségekben még élő szokásokból, akik Hevesben és a Hajdúságban, illetve Pátyon éltek. Írta: Boros Károly

– A falusi élmények hogyan hatottak önre gyerekkorában?

– Gyerekkoromban ez egyáltalán nem jelentett semmit, de ahogy telnek az évek, egyre inkább gondolok rá, hogy az emberben ennek ellenére mély nyomokat hagy az ilyen tapasztalat. A falusi nyaralásokon a gyerek beleivódik a környezetébe. Szerencsés voltam ezzel, látom, hogy a mai nagyvárosi gyerekek mennyi mindent nem élnek meg a természetből. Mi nyáron beköltöztünk a kukoricaszárítóba, berendeztük magunknak, és teljesen jól elvoltunk, játszottunk, nem kellett Barbi baba, nem kellett számítógép. Egy budapesti gyerekkel ma rohannak a szülők egyik különóráról a másikra. Sok mindent nem is tudnak értékelni ezek a gyerekek, nem tudják elég lassan élni az életüket, nem tudom, hova vezet ez. Meg ami ömlik rájuk a tévéből, számítógépből, az sem viszi jó felé őket.

– Mondhatni, a természet közelsége helyett a természetellenesség közelségében élnek.

– Bizony… Így van. A tanítványaimmal minden nyáron táborozunk a Szentendrei-szigeten, teljesen elszakadva a világtól, még ha lubickolni akarnak, akkor is kerékpárral kell elmenni. Olyan az egész, mint egy mesebeli erdő, kis faházakkal, csak homok utak vannak, jó messze a Duna-part, este, ha tisztálkodnak a gyerekek, várni kell egymásra, mert csak három zuhanyzó van, és két vécé, mégis jól érzik magukat ebben a környezetben. Persze kiskoruk óta belenevelődtek, sokat kirándulunk együtt.

– Mióta táncol?

– Talán ötödikes lehettem, amikor az iskolában lehetett jelentkezni néptánckörbe, azóta folyamatosan táncolok, de csak később vált hivatásommá. Egészségügyi iskolába jártam, és nyolc évig dolgoztam is sebészeten, közben egy néptáncoktatói tanfolyamot és a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógusi szakát is elvégeztem. Egyszer csak megszűnt a munkahelyem, mint nagyon sok embernek, mert az első kerületi sebészetet beolvasztották a János kórházba, és választanom kellett, hogy odamegyek-e, vagy találok valami mást. A férjem mondta, hogy próbáljam meg, hiszen úgyis ebben a néptáncos világban élem az életemet. Ez tizenöt éve volt, azóta állok oktatóként a saját lábamon.

– Mit tapasztal, csökkent vagy nőtt a néptánc iránti érdeklődés az elmúlt másfél évtizedben?

– Az én környezetemben nőtt. Most már százhúsz gyereket tanítok délutáni szakkör formájában, de sikerült elérni a kerületben több iskolában is – én is tanítok néhányban -, hogy bevezessék kötelező tárgyként a néprajzzal közösen, hiszen a népszokások és a tárgyi környezetben megjelenő műveltség ugyanúgy fontos, mint a táncanyanyelvünk.

– Melyik ez a derék kerülete Budapestnek?

– A tizenkettedik. Egész jó az arány nálunk, és nagyon helyes oktatók vannak mindenütt. Sok olyan gyerek is van, amelyik elmegy más iskolába, de táncolni visszajár. Van, aki nyolc-tíz éve táncol, ez nagy dolog ám. Valószínűleg azért, mert jó csoportszellem alakul ki a táncosok között. Ma minden arra megy, hogy a közösségek essenek szét, mindenki csak önmagára gondoljon, ne legyenek igazi barátai, csak amolyan látszatbarátságok, érdekből, ezzel szemben van egy hely, a tánccsoport, ahol a közös érdeklődés összetartja a gyerekeket. Mondjuk egyetemista korban már nehezebben járnak vissza, de tudom, hogy fontos szerepet játszik az életükben a tánc. Még próba után képesek elmenni táncházba este tízre, annyira beléjük ivódott. Nagyon az életre van kitalálva, azért olyan könnyű megszeretni. A kicsik is hamar belejönnek, bár eleinte mind azt hiszi, hogy valami rettenetesen bonyolult dolgot kell csinálni, kilóg a nyelvük, kalimpálnak a kezükkel, rá kell vezetni őket, hogy a legegyszerűbb mozdulatokból épül a néptánc.

– Természetes körülmények között hány éves kortól kezd kísérletezni egy gyermek a lépésekkel? – Már a négyévesek is belekóstolnak, hiszen esküvőkön, mulatságokon látják a szüleiket, és ugye egy gyerek a szülőt tekinti példaképnek, olyanná akar válni, mint ő, mikor pedig már nagyobbacska, kezdi másoktól is ellesni a lépéseket, később maga is alkot, így alakul ki saját táncmódja.

– Az egyes lépések, ahogy a férfitáncokban, a legényesben és a toborzóban nevezik ezeket, a pontok annyira jellemzőek lehetnek valakire, hogy akik őt jól ismerik, felismerik a pontjait akkor is, ha más táncolja?

– Igen, felismerik. Szerintem sokszor hiba is a táncosokban, már azokban, akik tanártól tanulják, hogy kiváló táncosokat leutánozva akarnak jól táncolni, még a kézmozdulataikat, fejtartásukat is másolják. A cél az, hogy az ember a tanultakból kialakítsa saját táncképét, saját táncvilágát, amiben ő jól érzi magát. Éppen ezért mi úgy tanítunk, hogy rávezetjük a gyereket, ha csak három lépést tud is, azt már használja szabadon, rögtönözzön. Sorozatokat csak színpadi előadás kedvéért tanítunk be.

– A többes szám ugye azt jelenti, hogy ön a női részét tanítja a táncnak, a férfi részét pedig férfi oktató.

– Természetesen. Furcsa is lenne, ha én tanítanám csapásolni a gyerekeket, meg nem is lenne jó példa, nekem a női mintát kell megmutatnom. Erre is kiválóan alkalmas a néptánc, a férfi és a női szerep megtanulására. Ebben a nő még nő: szép, odaadó, figyel a mozgására, a tartására, a férfi pedig erős, remekel és odateszi magát. Nem úgy, mint a mai világban, hogy nem lehet tudni valakiről, férfi-e vagy nő.

– Nehezen tanítható a néptánc kisebbeknek?

– Eleinte nincs sok dolgunk, hiszen ha megnézünk egy gyereket, látjuk, hogy folyton ugrál és fut, nekünk csak el kell rendezni ezt a mozgást, ritmushoz igazítani. Aztán, mikor már nagyobbacska, kialakul a testtudata, kezd gondolkodni azon, hogyan kell viselkedni a párjával, akkor jönnek a nehezebb táncok, és ha már jól tud bánni a testével akkor a bonyolultabbak. Természetesen ez csak az oktatás során épül így egymásra, mert ehhez különböző tájegységek táncait kell felhasználni mondjuk a dunántúlitól a dél-alföldi oláhoson át a kalotaszegiig. Más, ha valaki beleszületik az utóbbiba, akkor mindjárt a nehezet látja a szüleitől, azt kezdi tanulni.

– A néprajztanításnak mennyire veszik hasznát a gyerekek?

– Alapvető dolgokról sincs fogalmuk. Sokszor nem tudják, hova tegyenek egy ünnepet. Ami kevés van erről az olvasókönyvükben, az meg annyira lapos, semmitmondó, hogy inkább ne is beszéljünk róla, és a tanár is csak azt tudja, ami ott áll, nem néz utána. Emiatt olykor rosszul tanítanak be népszokásokat, mondjuk fiúknak tanítanak karikázót lányok helyett, vagy fordítva, lucázást a lányoknak, holott lucázni csak fiúk jártak, de a Luca szóból azt gondolják a kedves pályatársak, hogy lánynak való. Aztán gyakori, hogy névnapon, születésnapon kívül nem tudnak a gyerekek felsorolni más ünnepet, nem tudnak megnevezni rokoni kapcsolatokat. Nem tudják, hogyan épülhetett föl a kis család, nagy család, Ezt úgy szoktam tanítani, hogy családfát rajzoltatok velük, de nem szokásos módon, hanem le kell rajzolni a rokonokat, és összekötni vonalakkal, ez elgondolkoztatja őket a családi kapcsolatokról. Némelyik gyerek alaposan utánajár, és egész szépeket rajzolnak. Ugyanígy szoktam barátfát is rajzoltatni, hiszen ezek a kapcsolataink is fontosak. Tehát nem az a célom, hogy hivatásos hivatásos néptáncosokat képezzek, hanem a közösséget szeretném építeni.

– A barátfáról jut eszembe a komaság intézménye, ami ugye a választott testvérség, a választott kapcsolat pedig mindig erősebb, mint a vér szerinti. Erről talán még a felnőttek közül is kevesen tudnak valamit.

– Mára teljesen eltűnt a komaság, aminek a lányoknál a mátkaság felel meg, bár ez nem minden vidéken élt. Komát kislegénykorban választottak egymásnak a fiúk – ez a tizenkét és tizenhat év közötti életkor -, a választás örökre szólt, és rendkívül szoros köteléknek számított. Számos feladata is volt a komának, ő lett a vőfély, ha jól beszélő ember volt, ő lett a gyerekek keresztapja, násznagyi tisztet is betölthetett. Még a katonaságnál is odafigyeltek, ha lehetett, hogy ne szakítsák el egymástól a komákat. Voltak tájegységek, ahol annyira nagy volt a tisztelet, hogy miután komává, mátkává fogadták egymást, magázódni kezdtek. Ha a gyerekei árván maradtak, a komája nevelte fel őket. Ezt alsó tagozatosoknak tanítom is, mikor a komatálküldés szokásáról beszélek. Húsvét után, fehérvasárnapon szokták a tálat küldeni, és húsvéti sonkából, tojásból, kalácsból, borból állt.

– A szokások eltűnése közül talán legszomorúbb az éneklés eltűnése. Ez ügyben tud valamit segíteni a gyerekeknek?

– Azelőtt mindent kiénekeltek magukból az emberek. Minden élethelyzetre volt ének: szerelemre, lopásra, katonaságra, örömre, bánatra, mindenre. Ez azért is volt jó, mert megtanulta a gyerek mire felnőtt, hogy megfelelő formában bármit ki lehet mondani. Ma semmi nem jön elő, mindenki mindent magába zár. Ezért is tarom fontosnak a daltanulást. Rengeteget éneklünk, a nyári táborokban például tudatosan nagyon sok népdalt megtanulunk, mindennap egy-másfél órát töltünk ezzel. Bízom benne, hogy a közösen átélt öröm, és a megszerzett tudás ajándék, mely egy életen át elkíséri őket. Nekem feltétlenül az.